Ung, 1910. július-december (48. évfolyam, 48-73. szám)

1910-08-07 / 53. szám

2. oldal.

TT 2ST Or

53. szám.

tanítójának az állam alkalmat ad, hogy anyagi téren is nevelhesse, felvilágosíthassa a népet, az állam iskolája egészségesebb, higiénikusabb épület és jobban felszerelhetőbb, mint a lele- kezeti népiskola. Történetbölcseleti tény, hogy a felekezeti iskolákra addig hihetetlenül szükség volt, mig a modern magyar állam ki nem alakult, mert addig a felekezetek tartották kezükben a civilizáció első fokának fáklyáit. De mihelyt az állam kialakult, kiforrott népoktatási politikát űzhet, háttérbe kell vonulni a felekezeti érzékenykedésnek cs egyedüli főcél csak a magyar állam képitése és a szorosan vett kulturális cél lehet.

Kötetekre menő tanulmányok bizonyítják a fentieket, nem foglalkozhatunk tehát a kérdéssel egy újságcikk keretében kimerítően. A fődolog az, hogy ha falvainkat ki akarjuk emelni a sötétségből, magyarosítani akarjuk őket és a nemzeti állam épületét erősíteni, minden községbe be kell hoznunk a magyar állami népiskolát.

Az iskola tehát a főeszköz, melylyel a faluk helyzetén javíthatunk. De egymagában nem elég, mert a jólétet is emelnünk kell.

Az anyagi haladás közegei elsősorban a közigazgatási tisztviselők. Tanulmányoztok kell, hol rejlenek a sebek és miként lehetne segíteni a nyomoron. A tanítói és jegyzői karral összefogva, háziipart kell teremtenünk ott, hol a föld nem adja vissza a bevetett magot.

Ez irányban végtelenül sokat tehetnének, mert az állam szívesen segíti kezdeményezésüket. Némely faluban eperfákat kell ültetniük és megtanítani a népet a selyem termelésére. Egy egész falu jólétbe juthatna, ha ránevelnék a népet a sel\ emhernyók tenyésztésére és piacot keresnének a gubók elhelyezésére. Más községben baromfitenyésztést kezdeményezhetnek, nemesebb fajokat tenyészthetnek nagyban, és a szó szoros értelmében vagyonossá tehetik a községet, a mint azt Franciaország példája igazolja. Ismét másutt az asszonynépet csipkeverésekre és népies hímzésekre taníthatják, mert ez a foglalkozás is igen jövedelmező és a külföldön könnyen értékesíthetők a varottasok. Száz meg száz módja van annak, hogy kis jóakarattal neveljük a népet és íejleszsziik vagyonukat.

Végeredményben kimondható, hogy a kivándorlás egyetlen ellenszere: az állami népiskola és a nép iparának fejlesztése. Ha neveljük tótjainkat és ruténjainkat, a harmadik generáció sok százezer intelligens magyar polgárt ad az államnak és erősbödik nemzetünk.

Tűzoltói tiszteletdijak.

Két ungvári lap szóvátetto az ungvári önk. tűzoltó parancsnokság által a tűzoltó közgyűléshez

lassú csuszanással esik ki egy hajtű. — Csátné ellenben ruár újra mosolygott, csendesen, szelíden, kicsit elnézően. Aztán szép lassan olyan tárgyra vitte át a beszélgetést, a mely az ő kis barátnőjének nem fog olyan fejtörést okozni, s a mely talán meg is vigasztalja, azaz — dicsérni kezdte az uj toalettjét.

Az asszonyok tehát beszélgettek és nem vették észre, hogy a beszélgetésüknek tanúja van. — Ez a tanú pedig nem volt más, mint maga Osát Andor ur. A neves iró öt perccel félhat előtt érkezett haza, gondterhelt arccal és azzal a tudattal, hogy neki pont hatig egy novellát kell megírnia a „Virradat“ számára. A hangfogó szőnyegek segélyével sikerült feltűnés nélkül a dolgozószobájába jutni, melyet pedig a kis szaloutól csupán egy puha, bársonyosszövetü függöny választott el.

Csat Andor ur elsősorban is sietve vetett az asztalára pár tiszta lapot, azután cigareltre gyújtott és egy olyan sóhajjal, a melyben az egész emberiség évezredes keserve búgott, végighevert a medvobőrüs nyugágyon. Tiz percnyi szellemi rablókalandozás után, mely idő alatt agyának összes létező sejtjeit végig- ezáguldozta, kétségbeesetten kezdte konstatálni, hogy kéthónapos kora óta egyetlen egyszer sem volt szerencséje magát ily tökéletesen ostobának érezni, mint a jelen pillanatban. Épen nem újonnan felfedezett tehetsége felett ült gyászos orgiákat, mikor egyszerre meg- ü'ötto a tűiét a szomszéd szobában csevegő asszonyok uangja.

Csát, minekutána az izgalmas témavadászatbau egyetlen korcseszroét som sikerült torkonragadnia, eleinte háborgó dühhel és épen nem a legiovagiasabb kívánságokkal, később azonban mindinkább növekvő érdeklődéssel figyelt a beszélgetésre. Minden ember

tett indítványát, mely szerint a működő önk. tűzoltók fejenkint évi 80 K tiszteletdijban részesittessenek.

Alapjában véve igazuk van a cikkíróknak, hogy a tűzoltói szolgálat önzetlen polgári hivatás, ahoz tartozni polgári disz, azonban sajnos, hogy ehez a hivatáshoz éppen a polgárságnak a szine-java nem áldozza fel ingyenes szolgálatát.

A ki figyelemmel kiséri a tüzoltó-loslület bel- életét, tapasztalhatta, hogy az ezelőtt 6 évvel megalakult tüzoltó-testületben ezen polgári dísszel és önfeláldozással járó tűzoltói szolgálatot teljesitette-e csak egy intelligens elem is ? Már pedig ha ez a polgári és nemes hivatás meghatotta volna a cikkírók társadalmához tartozó intelligenciát, akkor a tűzoltó-testület ma olyan életerős \ olna, hogy tiszteletdijakat nem kellene Ígérni ezért az igazán emberbaráti polgári kötelesség teljesítéséért. De mert nincs meg egy 16000 lakosú városban a tűzoltó szolgálat iránti lelkesedés, ezt pedig a lakosság élet- és vagyonbiztonsága feltétlenül megkívánja, kötelességének ismerték az „okos emberok“, hogy a város lakosságának tőlük telhetőén a nyugalmat biztosítsák.

Mi sem bizonyítja jobban azt a körülményt, hogy a tüzoltó-testületben nem foglal egyetlen egy intelligens ember sem helyet, mint az, hogy a jelenlegi tűzoltói szolgálatot teljesitők némi kárpótlást is igényelnek teljesített szolgálatokért.

A mai tűzoltóság nem abból az elemből áll, mely ezen önfeláldozó emberbaráti kötelezettséget teljesen ingyen teljesíthetné, bár a 80 K tiszteletdijjal sincsenek megjutalmazva. A mostani tűzoltó-testület kevés szegénysorsu kisiparos, nagyobb részben iparos segéd és gyári munkásból áll, kiknek mentül kevesebb érdekük a tűzoltói intézmény, mert som ingatlannal, sem vagyonnal nem rendelkeznek, s igy egy-egy tűzoltó, ki mint nős és családos ember, ha havonta 8—10 írtért teljosit szolgálatot éjjeli őrségen, tűznél és gyakorlatoknál, mint napszám vagy hetibérből élő szegény ember ezzel a szolgálatteljesitóssel keresetét csökkenti, s ennek az eddigi eredménye volt az, hogy első volt az existenciája.

Tehát ezt a tisztoletdijakat abban a reményben volt kénytelen a parancsnokság felajánlani a tűzoltóságnak, hogy ezzel biztosítson a város közönségének egy olyan munkáscsapatot, a mely kötelességének fogja ösmerni szolgálatát teljesíteni s a szakgyakorlatokon pontosan megjelenni. S a tűzoltók ezért nem tartották szerencsének és polgári dísznek hogy tűzoltók, sőt ellenkezőleg, lenézetteknek érezték magukat, hogy ninosen közöttük egyetlen egy számottevő úri ember sem, a ki ezzel is cmolné a testület hivatásának „szépségét“. Hiányzik Ungvár társadalmának a tűzoltó ügy iránti lelkesedése, a mely oda kényszeri- tette a tüzolt-' parancsnokságot, hogy ha már önzetlen polgárságból lelkes tűzoltó-testületet nem bir összetartani, kénytelen volt élet és vagyon biztosítására legalább lüzoltómunkásokat biztosítani.

Próbáljanak a cikkíró urak legalább 20 önzetlen embert összetoborozni s a mai 30 tűzoltó közzé a lelkesedést bevinni, jótállók érte, hogy a kik máma a

érdeklődéssel hallgatja, mikor mások róla beszélnek. Csát pedig egyáltalán nem tartozott a kivételek közé.

A neves iró egyszóval hallgatódzott. Egészen addig hallgatódzott, a mig egyszerre semmit sem hallott többé, annyira elfoglalták a saját gondolatai. Az első érzéso a szégyenkezés volt, a másik pedig a mélységes csodálkozás. Micsoda kijelentések ezek az Ő hideg, nyugodt, szenvedólytelen foleségo ajkán ? 1

„ . . . Mert szeretem az uramat . . .“ Csát Andor ur nem volt rossz ember és a gondolatai végén kezdett határozottan meghatódni. Á kísértő novellnrém teljesen eltűnt a szemei elöl, ehelyett élénk fantáziája megtelt az asszouyi szív szoretetóről, a női lélek nemességéről és egyéb fenkölt dolgokról szóló dicshimnuszokkal. Úgy érezte, hogy most rajta a sor valami nagyon szépet, nagyon hősieset cselekedni, a mi méltó lenne a felesége beszédéhez, a mi megjutalmazná az asszony önfeláldozó szerelmét. És a szivében lassan, halkan, tapintatosan a magábaszállás és megtérés csirái kezdtek burjánzani . . .

Ebben a pillanatban a feje felett megszólalt a nagy ó-német óra és mély, zugó haranghangján ütni kezdte a hatot.

Csát Andor úgy ugrott fel, mintha a jámbor nyugágy egyszerre villanyfejlesztő teleppé vedlett volna alatta. Rémült arccal meredt hol az asztalán fekvő üres papírlapokra, hol a vérlázitó következetességgel kongó óra egykedvű képére. Agyában őrült káosszá keveredett össze a felesége, a „Virradat“, a novella, a jutalom és — óh — a szép özvegy, az isteni Klára, a ki pont hatkor előzetes megbeszélés szerint, tehát kétségkívül dobogó szívvel várja őt a ligeti kis kioszk előtt I

80 korona tiszteleldijra reá vannak utalva, le fognak mondani a tiszteletdijról.

A mi az önk. tűzoltóságnak városi fizetéses tűzoltó intézménynyé való átszervezését illeti, az a mai körülmények között lehetetlen.

Legalább 20—25 fizetéses tűzoltót kellene beállítani a mi évi 30—38000 K uj terhet jelentene, s mindennek dacára egy nagyobb tűznél 40—50 önk. tűzoltónál fél annyit érne. Példa reá pl. Debreczen, Szeged, Szabadka s hasonló más városok, a hol 25—30 fizetéses tűzoltó csak úgy működhetik sikeresen nagyobb tűznél, ha a helyi önk. tűzoltóság van segítségére.

De a mennyiben Uugvárt kellő létszámú fizetéses tűzoltóság anyagiak hiányában nem szervezhető, az önkéntes tűzoltóság pedig érdeklődés hiányában gyarapodni nem tud, a legigazságosabb és egyforma teherviselés volna elhatározandó, az pedig nem más, mint a kötelezett tűzoltóság életbeléptetése.

Suhogó lombok alatt . . .

Hej, ha a Szóchenyi-liget vén fái úgy beszólni tudnának, micsoda uj irodalmi irányzatot teremtenének. De nem kapnának kiadót, aki azt a sok misztikus történetet, édes szerelmi suttogást, mély tragédiát, alkalmi, közép és tartós viszonyt és — ne feledkezzünk meg a realizmusról sem — elhangzott pofont ólomban megörökítené. Még az acélozolt izmu vén szedőgépek is csupa édes szerelmi melódiát nyikorognának.

Hát bizony mennyi érzés, mennyi eskü és — mennyi agancs. A vén lombok azonban roppant diszkrétek; mindent magukba fojtanak. Miért nem egy ilyen lombot használt annak időjén a Teremtő, — oldalborda helyett 1 Nyugodtan tűrnek mindent, még a logizgatóbb jeleneteket is; ugvlálszik, túl vannak már azon az állapoton, melyben még a 606-os szérum használna.

De azért egy-egy apróság kisiklik a néma tanuk kezei közül. így szemtanúja voltam egy közeli vasárnap estéjén a következő kedves és tanulságos jelenetnek :

Lila alkony, kék lomb,

Undok pad és platói Comb Sinek, Csók és buta Jó Az aztán a levente Fekete, fekete, fekete. . .

Már igy énekelné meg valamelyik mérsékelt modern költő röviden és velősen. És igen helyesen, mert a felsorolt tárgyak eléggé megvilágítják eseményünk körvonalait. Miután a jó vidéki közönség azonban még mindig nem akar szokni a Nagy modernekhez, mégis csak részletesebben kell elmondanunk őzt a kis erkölcsrajzot.

Kezdjük. Először nem láttam mást, csak egy pár 38-as és egy pár 42-os cipőt. Békésen egymás mellett ültek. Shorlockholraesi észszel rögtön megállapítottam, hogy biztosan két különböző nagyságú lábtulajdonos ül egymás mellett. Aminthogy igaz is volt. És pedig veszedelmesen egymás mellett.

Már jóidejo tartott igy jelmeztelon főpróbát a kétségbeesés megrögzítéséből, mikor egyszerre a homlokára csapott és egyben égi béke terült el arcvonásain. Egek, hogy ez noki hamarább nem jutott eszébe ! Hát kell-é, lehet-ó a felesége nemeslelküségének magasztosaké jutalma, mint ha megörökíti, halhatatlanná teszi? Hisz ez természetes 1 Persze hogy meg fogja írni . . . igeu, igen . . . megírja . . . ogy novellában !

Csát Andor ur megelégedetten egyenesedett ki és önérzetes arccal fricskázta le a kabátjáról a ráhul- loít hamut. Azután mégegyszer az órára, nézett.

Mindazonáltal — szónokolt magában — az hiszem, miszerint a megörökítés semmit som vészit értékéből, ha pár órával később iratik meg — szintúgy reméllem, hogy a „Virradat“ konfidens szerkesztője is megvár holnap roggelig.

Mig igy szavalt, már ott is állt a tükör előtt, gyakorlott mozdulattal simította lo a haját, megigazította a nyakkendőjét és csupa szokásból a saját képmásának utalványozott ki egy hóditó mosolyt. Azután vette a kalapját, botját és ruganyos léptekkel távozott.

Mikor a villa kis kapuja becsapódott mögötte, egyszerre körülfogta a nyárutói alkony minden, szinte tomboló szépsége. A nap pazarul szórta szól utolsó, aranyos sugarait, a kertekből hervadó virágok édes, kábító illata terjengett.

A neves iró mély lélegzettel szívta a pompás levegőt. Az isteni Klárára gondolt és a szeme boldogan, diadalmasan ragyogott. És magában szórakozottan) öntudatlanul ismételte :

— Szép volt . . . nagyon szép . . . megfogom írni . . .