Ung, 1910. július-december (48. évfolyam, 48-73. szám)
1910-12-25 / 73. szám
73. szám. XT IST Cä 11. oldal. S indul a játék a kapukban És hancuzok és kacagok. De mikor a házunkhoz érek, Magamba csendbe zokogok. Velünk laktak tán a tündérek, Azért voltunk itt boldogok. Nincs is több ily ház a világon, Csak Andersennél valahol. Ha a szobákat végigjárom, Minden bútor él, szól, dalol. S a kiskertben talán a földet A Heszperidák ápolák. Nem nyílnak azóta se többet Olyan pompás, víg violák. Madár se zengett még azóta Oly csengő bájjal, oly csudán, Mint a forrásnál a bozótba, Nyári vasárnap délután. Ó, aranyfényü, enyhe ünnep A kedves jávorfa tövén! Ó, kék forrása gyermek-üdvnek, Hol első álmaim szövöm! Ittam az Élet sok vizébül Keserű, édes kortyokat. Jártam: hol bús óránk kiszépül S hol a sors mérget osztogat. De gyászon, gyönyörön keresztül Ez a kép szivemben ragyog S emléke mint halk zene rezdül, Mint távol tavasz-illatok. Boldog; karácsonyeste. Irta Aigner Ferenc. Egy fiatal, alig pár éves házaspárnál voltam egyik karácsonyeste. Csillogó karácsonyfa mellett tipegetí-topogott a kis gyermek, a szülök szemefénye. Az eleven kis gyermek olyan boldog volt, hogy karácsonyfája van. Elnéztem a szülőket, a szép asszonyt, a ki boldogan mosolygott gyermeke örömének és barátom, a fiatal férj elmerengve, szótalan volt. Feltűnt ez nekem és a kedves fiatal nő is aggódva kórdezé: — Mi bántja a lelkedet édes férjem, a mikor Olgánknak olyan nagy az öröme. Kálmán Tibor, a férj, magához vonta a fiatal asszonyt, inig a másik kezét barátságosan felém nyújtotta s igy szólt: — Szomorú vagyok, pedig a mi itt van és az enyém: az csak a boldogság érzetét árasztja a lelkemre. Enyém vagy édes kis feleségem, van-e kincs, a mi ezzel fölérne? Itt van az én kis tündérem, ez a vidám kis angyal, te, te mosolygó arcú ártatlan gyermekem. Es itt vagy te is, a hű, az igaz barát, életem jó és rossz napjainak társa. Minden, minden itt van. A karácsonyfa felgyújtva hirdeti a szent estét, oda künn megszólalnak a harangok is, szép, költői este ez. Nagyon boldognak kellene lennem és szivemen, lelkemen valami keresztül sajog. Szemem előtt a múltnak egy borzasztó képe és a mint ezzel az érzéssel lelkemben látom megélénkülni a képet, megrendül az egész lényem és innét van az, hogy boldogságomban se tudok teljesen boldog lenni. Tibor elhallgatott s kínosan felsóhajtott. A szép asszony átfonta karjaival a férje nyakát és édes szeretettel kérdező: — Ugyebár kedves férjem, ma ón is megtudom bánatod okát? Kinek van ahoz joga, ha nem nekem, a ki téged olyan forrón szeretlek? — Édes jó angyalom, elmondok mindent, érzi lelkem ennek a szükségét, a te jó szived a szivemen és a te baráti meleg kézszoritásod érezve, nem akarom titkomat többé őrizni, — feleié Tibor meghatottam — Jobb is lesz az, ha elmondol nekünk mindent ! — szóltam. — Tudjátok meg tehát, hogy én megöltem egy fiatal leányt . . .' A szép asszony elhalványodott és felsikoltott férje szavain: — Ne ijjedj meg, én nem vagyok gyilkos! — mondá megnyugtatólag Tibor és nejét hevesen magához ölelte. Majd igy folytatá: — Meghalt egy szép leány, a ki nagyon, de nagyon szeretett engemet, ez az egész. És ma is azt hiszem, hogy ón vagyok a gyilkosa. — Űzd el a rémképeket a fejedből, édes barátom. Karácsonyeste szálljon lelkedre a nyugalom. Ne tópelődjól — barátom. — Mindig baj volt a családoknál, a hol férfi számba megy már a fiú, ha egy idegen nagy leányt örökbe fogadnak. Egy árva szép leányról volt nálunk is szó, a kit szüleim a házhoz fogadtak, mert valami nagyon távoli rokonnak hátrahagyott árvája volt. Vilma 16—18 éves lehetett és rendkívül szép leány volt. Én, a ki a nagy világban forogtam, nem sokat törődtem vele, de annál többet törődött ő velem, folytonosan velem foglalkozott és én, a ki szerelmet nem éreztem iránta, bár tetszett is nekem, hidegséggel viszonoztam azt a melegséget, a melylyel a fiatal leány irányomban viseltetett. Egy alkalommal, a mint egyedül maradtunk, a gyönyörű leány egészen közel jött hozzám 'és reszkető hangon igy szólt hozzám: „Mit vétettem Önnek, Tibor, hogy olyan hideg hozzám? Mondja, gyülöl-e engemet?“ Mit feleltem volna a szegény leánynak ? Nem akarván őt azonban kétségbeejteni, megnyugtatni iparkodtam őt: „Miért gyűlölném magát, édes Vilma, a ki oly szép és oly kedves.“ Vilma arca lángba borult és szemében az öröm fénye csillogott: „Tibor, tehát magának is szép vagyok, oh oh mily boldoggá tesz az a tudat. Legyek csúf mindenkinek, csak maga tartson engemet szépnek“ — suttogá a szép leány és majdnem a vállaimra borult. Megdöbbentem ezen fordulaton, mert, ismétlem, nem szerettem őt, hisz az épen azon időben volt, a mikor téged megösmertelek, kedves feleségem és igy melletted annak a leánynak egész lénye elmosódott. A fiatal asszony ezen szavakra boldogan csókolta meg a férjét. — Hogy tehát kiábrándítsam Vilmát — folytatá a férj elbeszélését — hidegen igy szóltam: „Vilma! Ne áltassa magát hiú reményekkel, mert én magát soha se fogom szeretni.“ Elösmerem, hogy kegyetlen voltam a szegény leánynyal szemben, a kinek minden bűne az volt, hogy nagyon szeretett engemet és Vilma majdnem öntudatlanul kétségbeesésében lerogyott a lábaimhoz s szaggatott fuldokló hangon ezeket rebegte : „Ne folytassa, mert megöl engemet. Ön igazán kegyetlen, hogy forró szerelmemet eltaszitja. Tehetek én arról, hogy Önt megszerettem? Ez az érzelem nekem az élet és ha On eltaszit magától, meghalok.“ „Kérem, édes Vilma, legyen okos és nyugodt. Elhiszem, hogy maga szeret engemet, de most én kérdem, tehetek-e én arról, hogy magát későn ismertem meg, vagyis már mást szeretek!? Erősítse meg a lelkét, ölje el abban az irántam való szerelmet s tekintsen bizalommal a jövő iránt, mely bizonyára behegeszti szivének a vérző sebét* — szóltam reszkető hangon és felemeltem lábaimtól a szép leányt, a ki bágyadtan borult a vállaimra. Végtelenül sajnáltam ezt a gyönyörű leányt és gyöngéden homlokon csókoltam. É percben Vilma feleszmélt és görcsösen átfogta a nyakamat szép karjaival és mielőtt megakadályozhattam volna, szenvedélyesen tapasztá forró ajkait az ajkaimra. Én e percben a bájos leánynak tapadó csókjától megrázkódtam, féltem, hogy ez a csók, ha őt észre nem térítem — még reményt adhat neki és durván ellöktem magamtól ezt a szerencsétlen leányt. Bár ne tettem volna! Elösmerem, hogy nem lett volna szabad durvának lennem és ezért furdal még ma is a lelkiösmeret, mert ha durva nem lettem volna hozzá, tatán még ma is élne. Tibor elfogódott és végtelen szomorúság vett erőt rajta. Szép felesége ölelte szeretettel és gyöngéden vigasztalta: — Vilmát nem te ölted meg, hanem a szive. Te arról nem tehetsz, hogy ő annyira szeretett téged. Látod, én is nagyon szeretlek, de én nem halok meg ebben a nagy szerelembeu, mert ez engemet boldoggá tesz . . . És Tibort feleségének az édes csacsogása egészen fölvillanyozta, ismét erőre kapott és folytatá elbeszélését: — Édes kis feleségem, ha te boldog vagy, ón is az vagyok, a te szerelmed az én üdvösségem. Igazad van, hogy Vilmát a szíve ölte meg. A mikor magamtól eítaszitottam, mint egy halott eszméletlenül terült el a földön, kirohantam a szüléimhez, a kik aztán szobájába vitték a szegény leányt és ápolás alá vették. Napok múltak, de javulás egyáltalán nem mutatkozott nála, egyre fogyott, teste elvesztette rugókonyságát és szemei olyan fénytelenek voltak. Ott ültem az ágya mellett és úgy iparkodtam hozzá jó lenni, rám vetette sokszor bágyadt tekintetét és kínosan felsóhajtott ilyenkor. Ezek a kínos sóhajok szivemet marcangolták. Folytonosan tópelődtem, hogy ezt a szegény leányt én öltem meg. A mit előre lehetett látni, Vilma utolsó perceit élte, nem segített rajta semmi és senki. Ott voltam mellette, fogtam a kis kezét, mely gyöngéden szorította a kezemet, egyszerre csak föl is emelkedett és suttogva szólt: „Megbocsátok, csókoljon meg, ne sajnálja tőlem ezt az egyetlen és utolsó csókot.“ Teljesítettem szegény leánynak a kérését és a hogy felemelkedtem, feje lehanyatlott a párnára, az utolsó csókkal szállt el a gyöngéd lelke. Keservesen zokogtam, éppen karácsonyeste volt akkor is és most, midőn itt a boldog családi körben vagyok, feltárul előttem az a szomorú karácsonyeste is, a mikor Vilma egy csókot kért tőlem és meghalt. Oh hogy ne lennék szomorú! Pedig én igazán nem akartam halálát. * És a hogy elvégezte Tibor az elbeszélését, szép felesége ölbe fogta a kis Olgát és oda nyújtotta szeretettel férjének: — Az a karácsony a Vilmáé volt, ez pedig az Olgáé. Az a szomorú karácsonyeste elmúlt, ez a vidám karácsonyeste pedig itt van, édes jó férjem, és — én is itt vagyok . . . A szerető nő szavaira Tibor boldogan, örömmel szorította kedveseit a szivére és megnyugodva szorított velem kezet. Ez volt a boldog karácsonyeste . . . Margit-dalok. Irta Mauks Ernő. I. Ez a lap miért nem Piros rózsa szirma, E pár sor miért nincs Napsugárral írva? És belefoglalva Aranyos felhőbe Miért nem viheti el Kikelet szellője? Mért nem szárnyalhat el Fülemüle véle, Hogy annak a lánynak Szivére tenné le . . . II. Csillagról lehet-e Dalolni a fénynek, Tavasznak virágról Szólhat-e az ének? S kinek a szivében Kikelet van s napfény, Annak a Tündérnek Miről mondjak dalt én? Hogy ő a csillagom, Minek is zengném el? . . . ügy sem nézne énrám Csillagos szemével . . . Az én bánatomról Nóta miért zengjen? . . . ügy sem hallgatna meg Az a leány engem! III. A nagy városban minden elpihent, Csak csillag ég fenn — s szivek idelent. Az éjszakának csillog milljó lángja, Millió szívnek lüktet égő vágya. Millió közt egy messze elsiet Keresni, merre dobban a tied . . . S a mórhetlen távolba is követ . . . — A gondolat nem lát mérföldkövet . . . Az „Alpen Mici“. — Alpesi történet. — Irta Pós Alajos. I. A szőke babát csak úgy ismerték az egész Semeringen, hogy „Alpen Mici". Pedig hallgatott ő egyéb névre is. Hofherr Máriának van elkönyvelve az öreg plébános urnái, lent a kies völgyben meghúzódó faluban. Dehát az anyakönyv sem mindig szentirás .... — De nem ám, — káromkodik nem egyszer az öreg Hofherr Franc vasárnap délután a negyedik spriccernél. Hogy miért, — ő tudja. Szóval az irás mit sem ér. A szőke, a bájos, az ennivalóan kedves Micit csak Alpen Micinek ismeri minden nyaraló, minden hegymászó. De ennek is megvan a maga természetes magyarázata. Az egész semeringi Alpesekben ő a legszebb lány. Ezt elismeri mindenki, pedig hát sokan fordultak meg már az ő kunyhójában. Mintha az Alpesek minden szépsége ő benne tükröződnék vissza. Tökéletes, majdnem démoni szépség. Olyan az arcbőre, melynél szebbet, tisztábbat a gondos és legféltettebb ápolás sem hozhat létre. Mint langyos tavaszi hajnalokon, — úgy ömlik el a hamvas pir, különben hófehér arcán. — Sok tejet iszik, azért van, — irigykedik rá mindig a szomszéd szállótulajdonos lánya. Pedig arcát sűrűn éri szél is, veri eső is. Aztán a termete. Azt mondják a falujabeliek, hogy az édes anyja biztosan zergét bámult meg, a mikor a kis Micit méhében hordta. Modorában is van majd annyi előkelőség és ízlés, mint egy fél palotahölgyben. Pedig ő nem palotahölgy. Cseppet sem.
