Ung, 1909. július-december (47. évfolyam, 53-103. szám)

1909-07-28 / 60. szám

Tj- nsr 360. szám.

ffogy doktor, és ezt a képzettségét kell honorálni. És mi lesz a végeredmény? Lehet, hogy győz az igazság, lehet, hogy nem! És a meg nem választottak ismét évekig várnak, a mig egy uj választás esélyeinek kitehetik magukat.

Szomorú dolog ez a jogvégzett és évek hosszú során át kifogástalanul működő derék közigazgatási tisztviselőkre nézve.

Valamit kellene tenni a szolgabirák érdekében. A megyei törvényhatóság közgyűlésének annyi jeles tagja van, hogy egy-kettő ha ezzel a kérdéssel foglalkoznék és alaposan megindokolt indítványt ebben a tárgyban a közgyűléssel elfogadtatna, lehetetlen, hogy a belügyminiszter elzárkóznék oly megoldás elől, a mely az idősebb szolgabirák helyzetén segítene.

A kérdést felvetettük, senki se vetheti szemünkre, hogy pnérdekből beszélünk, de mert éppen aktuális ez a kérdés, hozzá szólunk és őszintén azt is bevalljuk, hogy az indított e cikk megírására, mert 4—5 olyan tisztviselőt ismerünk, a kik képzettségük, hosszas szolgálatuk és rátermettségüknél fogva már rég megérdemelték a főszolgabírói állást.

Ismételjük, hogy ha a 15 évig szolgált főszolgabíró beléphet a VII. fizetési fokozatba csakis előlépés és nem magasabb állásra való megválasztás utján, miért ne lehetne 10, mondjuk 15 évi sikeres szolgálatú szolgabirákat is a VlII-ik fizetési fokozatba előléptetni.

Megvagyunk győződve, hogy ha a szolgabirák nehéz előhaladásán nem segítenek, elérkezik az az idő, hogy jelesebb jogvégzett fiatalok, most midőn más pályán gyorsabb az előhaladás, kerülni fogják a közigazgatási pályát, a mely úgy is sok kellemetlenséggel jár a választás miatt.

Elismerjük végül, hogy minden pályán tultengés van, de ha mégis kineveznek tisztviselővé egy jogvégzett fiatal embert, az hamarább halad előre és jut magasabb álláshoz, mint a megválasztott megyei tisztviselő.

Mi a néptanítók szerepe a községben a népnevelésnél.

— Hozzászólás a mértékletesség! egyletek eszméjéhez. —

Az „Ung“ utóbbi, 58-ik számában dr. Gulácsy Árpád vm. főorvos „A mértékletességről“ címmel cikket irt, melyben mértékletességi, józansági egyesületek megalakítását sürgeti. Ezen egyesületek megalakítását — a vm. főorvos szerint — elsősorban a lelkészek, tanítók volnának hivatva nyélbeütni, már azon oknál is, mivel ők a nép között élnek, ismerik annak búját és baját, jó és balsorsát, jogos és jogtalan igényeit és szükségleteit, hajlamait és vágyait. Nagyon helyeslem a vármegyei főorvos urnák a „Mértékletességről“ irt minden szavát, mert az tényleg úgy van és nem másként.

Községünk lakosai javának előmozdítására tényleg a pap, orvos és tanító, mint a néphez a legközelebb álló vezetői vannak hivatva első sorban.

Hogy mit tehet a tanitó a nép javának, józanságának stb. előmozdítása érdekében ? Nagyon sokat 1 A tanitó közvetlenül érintkezvén a néppel, a társadalommal, leginkább van módjában a maga társadalmának, a maga népének hibáit, betegségeit megállapítania, hogy aztán a bajokat a pap, orvos s más erre hivatottakkal együtt gyógyíthassa. A maga hivatását a tanitó ha igy fogja fel, uralomra tesz szert a lelkek fölött és a népre hatni legjobban lévén módjában, megóvhatja és visszatarthatja a népet minden rossz befolyástól, viselkedéstől, leginkább a szeszes italok élvezetétől, a mely népünknek anyagi romlását, egészségének elvesztését, kora halálát okozza és sok minden bajnak előidézője.

Azt a nagyon sokszor emlegetett igazmondást tartom mindég szem előtt, hogy „a tanitó necsak tanítson, hanem neveljen is“. Az emberszeretet és emberi méltóság érzését csepegtessük bele már az iskolában a gyenge gyermeki szívbe, hogyha majd az életbe kilép, ne legyen telve kételkedéssel, erjodő forrongással, leplezetlen elégületlenséggel, ne legyen urgyülölő, azaz ne lásson ellenséget bennünk, vezetőikben. Mert mit látunk!

Soha sem volt időszerűbb a népiskola nevelő eljárása fölött elmélkedni, mint manapság, mikor az a jóra-rosszra egyaránt fogékony gyermek a családi és társadalmi erények helyett korhelykedést, hazugságot, bűnt lát; mikor aljas haszonleséssel, képmutatással, a felsőbbek iránt tiszteletlenséggel, az iszákosságból kifolyó arnarkhista elvekkel van telítve a szülői ház udvara is úgy, mint az utca levegője; mikor a gyermek- ifjú élvezetek után sóvárog; mikor a szegényt a hit nem tanítja többé tűrni és remélni, mert kigunyolja a vallásosságot; nem bízik senkiben, nem ismer semmiféle tekintélyt. A gyermek majdnem éppen úgy korcs- mázik, mint a szülők. E tanéven történt ez esetem. Nem régiben a falumbeli korosmáros beállít hozzám s bepanaszol egy gyereket, kinek az atyja iszákos ember, hogy vett nála egy porció pálinkát s azt nyomban ott a korcsmában megitta. Másnap feljön az iskolába, vallatóra fogtam a gyereket, a ki szépen bevallotta, hogy N. N. felhivta az iskolás gyerekeket, ho^gy hozzanak neki fát s kapnak 2 darabért 2 fillért. Ő is hozott a Gonda János gazda kerítéséből tiz darabot s kapott érte 10 fillért, melyért vett egy deci pálinkát. Hogy hogy szokja meg a gyerek a pálinkát? Nagyon könnyen 1

Pl. egy apa elküldi gyermekét a korcsmába pálinkáért. A korcsmából jövet, literes üveget hoz a hóna alatt; nem látja senki, nagyot húz az üvegből s csettent utána s valahányszor ilyen fajta italért küldik őt, mindig hörpint belőle. Egyszer megteszi a gyermek kíváncsiságból, később megszokja, azután rendszeresen megkívánja. Emberemlékezet óta ez az ut vezeti a falusi gyermeket a szeszes italok élvezetére.

A másik ut a szülői házból indul ki: a gyermekeket a szülők kínálják meg, hogy a nagy kívánság miatt ne legyen beteg; a másik azért, hogy a pálinkától megerősödjék, a mi tiszta tudatlanság; a harmadik, hogy a gyerek jobban aludjon és igy tovább más és más ok miatt itatják a szülők a gyermekeiket pálinkával.

Pedig a gyermekek legnagyobb részét a pálinka teszi egész életére boldogtalanná, melyet megszokott s nem tud róla leszokni.

Az a pálinka pedig, melyet a szülők ittak meg évek hosszú folyamán, a szó szoros értelmében megöli a gyermeket. Mert tudni való dolog, hogy a pálinka állandó ellensége az ember testének és lelkének. Lassan ölő méreg, mely a napnaik minden órájában pusztítja az embert. Fájó érzéssel nézzük az ilyen embert. Hasonló a fához, mely kezd kiszáradni, gyümölcsöt nem hajt, vagy a mi megterem rajta, az is beteg, férges. Az iszákos szülők gyermeke a szó igaz és teljes értelmében megmérgezett szervezettel születik.

Hajlik mindenféle betegségre, gyönge a csontozata, arcának nincs életteljes színe stb. És ha az ilyen gyermek még a szülők gondatlansága miatt, vagy a szülők káros példáját követve, korán reá kap a szeszes italra, épkézláb emberré sohse válik, mert a pálinka mérge az amúgy is gyenge testet időnap előtt munka végzésére képtelené teszi. Fontos tehát, hogy

a szülők jó példával járjanak a gyermekek előtt. Mert tudjuk, hogy erősen kifejlődik minden gyermekben az utánzó hajlam. Ha a gyermekek jót látnak a szülőktől, utánozzák és elsajátítják azt a mi jó. De minekutána rendszerint a szülők beszédje és cselekedete nem kifogástalan, hogyan kívánjuk, hogy kifogástalanul cselekedjék a gyermek szive, lelke. Ritka szülő az, ki ne panaszkodnék, hogy nem bir a gyermekével. Hiába inti, hiába bünteti, nem javul. Nem is javulhat. A mikor már úgyszólván beidegződött nála a rossz példa. Tehát a nép tanítójának részint a gyermekek által közvetve, részint közvetlenül is a szülők és az egész nép nevelőjónek-oktatójának kell lenni. Népünknél az általános iszákosság, szegénységszülte erkölcsi nyomort, mely társadalmunk minden rétegében pusztít, mindnyájan ösmerjük. És mivel ismerjük, a szomorú valóság előttünk áll, keressünk módokat, hogy azok, mig nem késő orvosoltassanak, arra a közsógbeu a pap, orvos, jegyző, tanitó együttessen, vállvetett munkálkodásukkal hassanak oda, hogy ki-ki a mennyire képes, segítse elő a népnek a javát. Ugyan mi is tömérdek hibával felruházott emberek vagyunk: azok is, kik hirdetjük a jót s azok is kik hallgatják az igét.

Hosszú évek tanúsága szól a múltról: haladnunk kell s ez a haladás erős kötelességet ró leginkább reánk, kik a népnek a vezetői kell hogy legyünk. Már most ha haladni akarunk, úgy az iskola a múlton épülő jövőt kell hogy szolgálja; mert valóságban, az iskola a jövőért van, a tanitó a jövő tudatos előkészítője tartozik lenni.

Ismerünk, megbecsülünk, sőt gondosan meg is őrzünk mindent, a mi múltúnkban becses, tanulságos, a megtartásra érdemes. De ezt az utánunk jövő nemzedéknek nemcsak átadjuk, hanem megértetjük vele, hogy minden fejlődés eredménye, a továbbhaladás alapja s igy biztosítani iparkodunk magát a haladást. Nem kell hogy felejtse azonban a tanitó ember, hogy ennek csak jobbulásban, nemesedésben szabad állania s mi a munkánkat csak ily értelmű haladásnak rendelhetjük szolgálatába.

Ugyanis tanítsuk meg a munkáselemet, a népet takarékosságra, józanságra, vallás- és erkölcsös, becsületes munkás életre, főleg a tulajdon megbecsülésére és tiszteletére.

A tanitó főleg kitűnő józan életével, példás magaviseletével és j óirány u példaadásával, de sohase megfélemlítés, hanem a szeretet fegyverével küzdjön a a fentiek érdekében. Nagy áldás a községre a hitel- szövetkezet, tehát a hol lehet, iparkodni kell a nép vezetőinek ezt megalakítani. Ahelyett, hogy vasár- és ünnepnapokon népünk a korcsmában üljön, inkább hívja össze a tanitó, mint szövetkezeti könyvelő vagy igazgató a szövetkezeti helyiségbe, hol elbeszélget és a jóra intse és tanítsa őket. Tanítsa meg a népet ott takarékosságra. Egyszóval mindent tegyen meg, a mit a nép érdekében jónak lát. De mindezek után a tanitó népnevelési munkája, a mint emlitém is — csak úgy lesz eredményteljes, ha munkánkban a lelkészek, orvosok, jegyzők és minden arra hivatott tényező segítségünkre lesznek. Akkor népünk józan életű, valláserkölcsös és takarékos lesz és felebbvalója iránt tisztelettel és bizalommal fog viseltetni.

(Drugetháza) Harajda Endre.

A közönség köréből.

Minden kommentár és felelősségvállalás nélkül közöljük a szerkesztőségünkhöz érkezett alábbi levelet:

Tekintetes Szerkesztőség !

Dacára annak, hogy a helybeli lapokat figyelemmel olvasom, mégis az utcákon oly híreket hallani, melyek igazán figyelemre méltók. Nem akarom magamat riporternek exponálni és előttük ezen híreket az érdekeltek tudomására adni, hanem kérem, hogy ezeket becses lapjában mogkorrigálva közölni szíveskedjék.

A régi laktanya udvarában naponta reggel és

Nagy a területe, — órák alatt még kocsin sem lehet bejárni a belső várost, — nagyok a házak, parkok, múzeumok, képtárak, emlókszobrok és oszlopok. Minden nagy méretű, de mindene komor, melegség nélküli. Verőfóny ritkán jut az utcára, csak a szürke köd ül a város fölött; nem csoda aztán, hogy ha a verő- fényhez, melegséghez szokott embereket nem tudja London úgy lekötni, mint a hogy várnók a világ legnagyobb városától. A nagy arányt tartja az angol imponálónak. A parkjai például nagy erdők. Beláthatatlan zöld gyepszőnyeget látunk, virágágyak azonban nem teszik változatossá az üdülőhelyet. Ut is alig van. Járhat mindenki szabadon a füvön. A gyermekek fel is használják az alkalmat s rendeznek olyan hangos játékot, hogy csak úgy reng bele az erdő. (A gyerek mindenhol egyforma: hangos. Az angol csak felnőtt korában veszi fel a szertartásos nyugodt külsőt.) A gyerekek szabadsága különben igen nagy. A parkokban levő tavakból például szabad kifogni a halakat. Élnek is aztán az engedélylyel.

Azt szinte mondani is fölösleges, hogy Londonnak a vasúti és hajó forgalma széditően nagy. Az állomásokról egymásután rohanuak ki a vonatok hol a föld alatt, hol egy-két emeletnyi magasságú töltéseken. Meglepő azonban, bogy a vasúti állomások valósággal szegényes épületek külsőre nézve. Itt is csak a nagy arányt látjuk. Dovernek, a hadászati és kereskedelmi szempontokból egyaránt fontos városnak, a vasúti állomása szinte feltűnően egyszerű.

A hajóforgalom is világvárost mutat. A Thames folyón egész Londonig feljárnak a tengeri hajók. A Thames partjain állanak a nagy áruházak. A folyónak a partjai nincsenek olyan szépen kiépítve, mint a mi Dunánk partjai Budapestnél. Az a bájos keret, a melyet a Dunának a két oldalán találunk a mi szép fővárosunkban, Londonnál teljesen hiányzik. Wien, Haag, Bruxelles, London, Páris fővárosok, a melyeket mostani utamba ejtettem, nélkülözik azt a természeti szépséget, a mely Budapestünket úgyszólván egyedülállóvá teszi a világvárosok sorában. Budapestre büszkék lehetünk még akkor is, ha láttuk Londont és Párist. Budapest tisztaságra nézve felülmúlja ezt a két nagy várost. Londonnak utcái, kivévén a királyi palota környékét, bizony piszkosak, a mellékutcák szemete még vasárnapra is megmaradt.

Azt mondják, hogy a hol legtöbb a fény, ott van a legtöbb árnyék is. Ez nagyon is áll Londonra. A megmérhetetlen kincs, vagyon mellett ott ólálkodik a véghetetlen nyomor. A meseországba illő ur fogata ott halad el a pádon tanyázó koldus mellett, a kinek egész vagyona a rajta levő rongya és a város padja, a melyen az éhségtől megkínzott testét pihenteti éjjel és nappal. Olyan szánalmas nyomor, mint a milyen a világ legnagyobb, leggazdagabb városában található, Magyar- országon ismeretlen. A külvárosokban levő munkásházak is sok nélkülözésről beszélnek. A magasan haladó vonatról belátni az udvarokba, a melyek egyes helyeken nem nagyobbak, mint egy nagy láda.

Megnéztem egy néppalotát. A Whitecbapel-város- részben Viktória királynő alapította 1890-ben. A díszes külsejű palotában vau téli kert, hangverseny-terem és játékterem. Kiegészíti a palotát a fürdő-helyiség. Valami egyesület tartja fenn az intézményt. A tagok havonként a mi pénzünk szerint 60 f tagsági dijat fizetnek. Hangversenyre 30 f-órt mehetnek, ugyanennyit fizetnek a fürdő használatáért. Teát 10 f-ért kapnak. Szeszes italt nem adnak.

Hogy mennyi érdekes emlék, kincs van felhalmozva a British múzeumban, az imperial institute exhibition galleries-ben, a natural history múzeumban és egyéb múzeumokban, még csak rövid vonásokban sem kísérelhetem meg. Az angol pénze, hatalma és befolyása révén meg tudott mindent szerezni, a mit csak akart. Magyar eredeti kódexek is vannak a british múzeumban.

A nemzet nagyjainak emlékét híven őrzik. London minden tere, utcakeresztezések tele vannak szobrokkal. Legérdekesebb a trafalgari hősnek : Nelsonnak az emléke nagy arányánál fogva. A Westminster a kiváló férfiak holttestét fogadta magába. A művészi kivitelű emlékek egymást érik. A parlamenti épületben is sok szobor hirdeti a hálás megemlékezést.

■mai.