Ung, 1909. július-december (47. évfolyam, 53-103. szám)
1909-10-03 / 79. szám
47. évfolyam. — 79. szíim. Megjelenik minden vasárnap reggel és szerdán délben. Ungvár, 1909. október 3. Előfizetési feltételek: Csak ,,Hng“ lapra Egész évre . . 12 K I Negyedévre . 3 K Félévre. . . . (1 K | Egyes szám . 12 f. Amerikába : Egész évre ...............17 K „Iliig vármegye Hivatalos I.apjá“-»al együtt egész évre 1<! K — Félévre .... 8 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U n g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba. Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyilttér soronklnt 40 fillér A nyílttéri és hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatal! telefonszám 11. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Vármegyeház-tór l-ső szám. Segédszerkesztő : DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Dayka Gábor szobrának leleplezésekor. Irta Benkő József. Ha igaz, hogy a jótétemények között azok a legbecsesebbek, melyek az emberi léleknek kölcsönöznek fényt és nemességet, úgy az anyagiság mai korában, — midőn a világ többé-kevésbé egész szívvel csak a föld göröngyeihez ragaszkodik s alig tart értékesnek valamit, a mi nem kézzelfogható vagyon, — bizonyára az emberiség legnagyobb áldásai közé sorolhatjuk azt a költészetet, melynek a múzsa legforróbb csókja ad büverőt a szivek felett, hogy az erkölcsiségnek, a tiszta és szent érzelmeknek őrangyala, a legszebb erényeknek nevelődajkája és iskolája, a lélek legragyogóbb gyémántja és világitó tűzoszlopa legyen, mely az életen átvezet. Mint a bányász a hegyek mélyén rejlő s sziklaburokban parlagon heverő aranyat: úgy a nemes költészet is a szivek mélyén rejlő s ott szunnyadó erőket és érzelmeket oly hathatósan képes életre kelteni, érvényesíteni és értékesíteni, hogy akár örül, akár sir, — akár fellelkesül, akár elrémül, — akár bámul, akár megdöbben az ember, de érzi, hogy soha nem sejtett valamivel áll szemben, — valamivel, a mi csodásán meleg s ellenállhatatlanul kedves és vonzó, a mi a korlátlan képzelet s mély érzelem fogékonyságával szeretni tanít, — szeretni igazán mindazt, a mi csak szép, jó és nagy szeretni való van. Ott pedig, hol a költészet és az államtudomány határai érintkeznek, ott az a költészet, mely nem téved könnyelműen általános nemzetközi irányzatokba s nem álmodozik hiába utolérhetetlen világszabadságról, hanem megmarad mindig és kizárólagosan a haza szükebb, de kedvesebb határai között, ott e nemes költészet megtanít szeretni a hazát, melynek levegője tej és méz, nyelve édes muzsika s még temetője is puha párna; megtanít szeretni a hazát nyelvében és szokásaiban, dicsőségében és szégyenében, örömében és bújában, — szeretni, mint fenyő a hegyet, mint nefelejts a völgyet, — szeretni, mint szerette Mózes, a nagy népvezér, Kánaánt, mint szerette Jézus, a világmegváltó, az általa megsiratott Jeruzsálemet. Az ily költészet oly kincs, melyet semmiféle anyagi áldozat árán soha meg nem szerezhetünk, — oly erő, mely megacélozza lelkünket a kislelküség ellen, megelevenít s nem hagy lankadni az igaz ügy zászlója alatt. Tehát államtudományi szempontból is szerfelett becses és nagy áldás a költészet s annak szeretete, ápolása s támogatása — mondhatnám — egyike a legszebb s legszükségesebb polgárerényeknek. Hogy soha meg nem szűnő mostoha körülményeink között, annyi előítélet, gyülölség és rágalom dacára ezer éves küzdelmes múlt után még ma is megbirunk állani, abban nemcsak kardunknak, nemcsak államférfiaink bölcseségének, hanem hazafias költőink gyújtó szavának is van igen-igen nagy érdeme és ez nem leveretésünkre, hanem csak újabb és újabb ösztönzésünkre szolgálhat, hogy a hazát és abban a mi édes nyelvünket még több kitartással, még lankadatlanabb buzgalommal, még több melegséggel, s ha kell, még a vulkán szenvedélyességével is szeressük. De a költőt, a kinél több észt, mint szivet, több képzeletet, mint mély érzelmet, több ügyességet, mint természetszerüséget találunk, megbámuljuk ugyan, de költeményein felmelegedni, fellelkesülni nem tudunk soha. Lehetnek gondolatai igen magasak, nemesek, sőt gyakran talán magasztosak is, lehet képzelete a csillagokig szárnyaló, kiválóan festői; lehet irálya bűvös, ragyogó, de az ember mégis inkább csak megcsodálja őt, mintsem el volna általa ragadtatva, inkább megtapsolja, mintsem felmelegedni, vagy könnyekig megindulni tudna. Igen jól illenek reá a próféta e szavai: „Azt álmodja az éhező, hogy eszik, de midőn felébred, üres a gyomra, — azt álmodja a szomjazó, hogy iszik, de felébredvén, mégis szomjas és bágyadt“. Szóval az a költő, a ki nem szivéből, hanem csak eszéből dalol, nem elégítheti ki az embert, mert a fényes okoskodás, a szemfényvesztő színezés, a csapongó képzelet csak az észt foglalkoztatja, a szivhez csak a szívből fakadó igaz érzelem hangjain lehet maradandó és meleg hatással szólani. Az ember nem engedelmeskednék a természet örök érvényű törvényeinek, ha nem vonzódnék a melegebbhez, mikor ahoz vonzódik a szerves világ veleszületett ösztönénél fogva a leghitványabb féreg is . . . A virág azért virág, hogy illatozzon, a példa azért példa, hogy követésre ösztönözzön. íme, Ungvár város és a megye lelkes közönsége hazánk költőinek koszorújából kivett egy gyöngéd, szerény, de illatos virágot; márványba faragva művészi szoborral megörökíti Dayka Gábor emlékéi; kegyeleti százados kötelezettségének tesz eleget, hogy az a költő, a ki főgimnáziumunk falai között szive szerint legigazabb s legmélyebb érzelmeit, a megújított, uj erőre kelt, a görög és latin „classicitas“ bilincseiből felszabadított s minden idegenszerűségtől megmentett tiszta magyar nyelven dalolta, — dísze, illatozó virága s vonzó példája legyen az utókornak. A költő élete az irodalomtörténeté, hamvai a temető földjéé, de példája, szelleme s szivének melegítő ereje a miénk, a nemzeté. Távol állok a gondolattól s határozottan tiltakozom a netalán felmerülhető azon gyanúsítás ellen, mintha Dayka Gábor szobrának oly hosszú időn át és majdnem türelmetlen reménynyel várva-várt leleplezése alkalmából papirra vetett e pár sornak hivatasa volna felhívás- vagy buzditásképen arra szolgálni, hogy a költő példáján fellelkesülve, ragadjunk immár mindnyájan lantot kezeinkbe s pengessük annak húrjait akár avatatlan újakkal is. — Isten ments ! Követhetjük mi Dayka Gábor példáját máskép is ; lehet az ő szobra világitó fény előttünk nemcsak úgy, ha mi is Írunk, mert költői lélek nemcsak az, a ki if, hanem az is: a ki az Írottat jól olvasni, átérezni és élvezni, azon lelkesedni, attól megnemesedni, érzelmeiben megtisztulni, a szeretetben megedződni, jellemében megerősödni, magában a költőben pedig a haza érdemes és nagy fiát tisztelni s megbecsülni s általa a hazai édes nyelvet hűséges ragaszkodással szeretni és ápolni, irodalmát tehetsége szerint pártolni és támogatni tudja és akarja. — Úgy legyen! Dayka szobra előtt. Irta Fülöp Árpád. A sziklánál keményebb „végezet“ Volt, Dayka Gábor, gyötrő mostohád, S a fájdalom volt zsarnok hitvesed, Ki válhatatlan sulyosult reád. Előtted élted sivár pusztasága, Fölötted sorsod ostorcsattogása; — „Homályos bánat“ hosszú éjein Bolyongtál a siralmak völgyein. Homályos bánat hosszú éjein „A titkos bú“ vetette ágyadat, — És mostad a gyötrelmek könnyivei Arcod, ha jött a bágyadt virradat. Egy eszményibb világ után sóvárgva Oh, hányszor álltái, két karod kitárva, Hő bizalommal napkelet felé: S napod arcát mindig homály fedé! . . . S mikor esengő „esdeklés“-ed utat A végzet kőszivéhez nem talált: „A rettenetes éj“ villámi közt Dacos orcával hivtad a halált. Eljött, korábban mint megérdemelted, S te csonka oszlopink sorát növelted . . . Letörtél, sirod halma elsimult, Nem jelzi tüske sem, hol domborult. És íme, megjelensz e nap közöttünk, Képmásodon a lelked tündököl, A méla bút, mely fátyolozta arcod, A diadal dicsfénye váltja föl. Itt állsz s tekintesz — élővé teremtve — A téged méltón ünneplő seregre. Itt, a hol éltél s tested porladott, Ily szép nap rád sohasem virradott. Lelked leszállt az eszményi magasból S pár percre e márványba költözött ; Együtt van itt, — titáni küzdelemben És szenvedésben társak, — mind az öt: „Lelked fele“, a nagy széphalmi mester, A linci remete, békült kebellel, A csüggedetlen pálos, — s börtöne Kit szivtépő kinok közt megtöre. Márvány fejed körül leng valahány S megcsendül a mesternek szellemajka : „Nem volt, a kit jobban szeretheték, Sem hozzám rendületlenebb, mint Dayka! Lelketlenül ő senkit sem utánzóit, Dalából új szin, új erő sugárzott S új bájjal kezdett nyelvünk csengeni, Méltán kiáltám : lantod isteni! Nyelvünket az Olympra vinni föl Volt életcélom s ő is ennek élt, Tehetség s ihlet fegyverét ragadva Mint úttörő küzdött a nemzetért. Jövendő nagy idők előharcossa, Verejtéket s vért ő is bőven onta, Hogy termőbbé tehesse a talajt, Melyen szent eszmék nőnek nagyra majd. Mint ő méltó volt nemzetéhez egykor, Hozzá is, im méltó e nemzedék. S nyugodtan térek vissza Pindusomra, Bár látom a magyar ezer sebét. Mig itt nagy eszmék templomába járnak, A múlt emlékinéi ihletve állnak, — Ha a poklok zúdulnak is nekünk: Fel fog magasztosulni nemzetünk!“ Lapunk mai száma 8 oldal. Felelős szerkesztő : BÁNÓCZY BÉLA.
