Ung, 1909. július-december (47. évfolyam, 53-103. szám)
1909-09-05 / 71. szám
47. évfolyam. — 71. szám. Megjelenik minden vasárnap reggel és szerdán délben. Ungvár, 1909. szeptember 5. Előfizetési feltételek: Ca*k „Ting“ lapra Egész évre . . 12 K j Negyedévre . 3 K Félévre .... 6 K ; Egyes szám . 12 f. Amerikába : Egész évre ...............17 K „Uag rirmagje Hivatalos I.apjá“-ral «gjrütt egész évre IG K — Félévre .... 8 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U n g" mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések égy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyllttér soronkint 40 fillér A nyílttéri és hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatali telefonszára 11. AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Vármegyeház-tér l-sö szám. Felel6s szerkesztő : Segédszerkesztő : BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Néhány szé a Julián-Egyesiiletröl. Irta Kelecsényi Zoltán. Újabb időben mind több és több szó esik a nemzetiségi kérdésről a politikában és a napi sajtóban egyaránt. A magyar közvélemény hamarosan átsiklik az ily kérdések fölött s érthetetlen közönyt tanúsít velők szemben s bár minden magyar ember érzi és tudja, hogy hazánk fenmaradása csak a magyarság szu- premáciájának fentartásával lehetséges, mégis alapos, komoly lépést alig teszünk e cél érdekében. Pedig pillanatnyi felbuzdulással, rövid ideig tartó akciókkal úgyszólván semmit sem lehet elérni; számot kell vetni a nemzetiségi mozgalmak valódi természetével. Ha éveken át kitartó és szívós munkássággal törünk a cél felé, ha a helyenkint felmerülő nehézségek miatt nem csüggedünk el, hanem legyőzésükre erejűnket megkétszerezzük, akkor a siker nem marad el. Az ilyen céltudatos, következetes nemzetiségi politika keresztülvitelére szolgáltat gyönyörű példát a Horvát-Szlavonországban élő magyarság nemzeti gondozására alakult Julián- Egyesület. Kevesek által ismerve, csöndben, zajtalanul, minden nagyobb feltűnés nélkül, de annál nagyobb hatással és áldásos eredménynyel működik ez az egyesület, a mely a legnagyobb mértékben méltó minden hazáját igazán szerető magyar tiszteletére és hálájára. Mivel munkáját csendben végzi, áldásos és már is eredménydus működéséről sokan egyáltalában semmit sem tudnak, vagy ha létezéséről tudnak is, nem ismerik annak működési körét. Nem végzek, úgy hiszem, haszontalan munkát, ha ismertetem a Julián- Egyesület működését és a szlavóniai magyarság helyzetét olvasóinkkal. a napokban jelent meg a Julián-Egyesü- let 1908/9. évi működéséről szóló jelentés az egyesület ideális lelkű elnökének, gróf Széchenyi Bélának tollából. Rendkívül érdekes, figyelemre és megszivlelésre méltó füzet ez, a melynek olvasása elszomorító, ha az ottani magyarság nehéz helyzetét és az egyesület munkájának számtalan súlyos akadályát látjuk, de fölemelő, vigasztaló és reménytkeltő, ha a szlavóniai magyarság évről-évre való folytonos térfoglalásáról, erősödéséről győz meg. A magyarságnak a Dunán és Dráván való átvándorlása a hetvenes évek elején indult meg és napjainkig folytonosan tart 1880-ban még csak 41,417 magyart számláltak meg a társországok területén. Az 1890. évi népszámlálás már 68,794 magyart talált. 1900-ban pedig 90,180 magyart Írtak össze a horvát népszámlálók. A folyó évtizedben a magyarság szaporodása még a horvát lelkészek adatai szerint is rendkívül kedvezően alakult, úgy hogy jelenleg a társországokbeli magyarság száma 130,000 főre rúg. Még szembeszökőbb a magyarság állandó és erős térfoglalása, ha csak Szlavóniára tekintünk és ha nem az abszolút, hanem a viszonylagos számarányokat nézzük. Szlavóniában a magyarság az összes népességnek 1880-ban 5-7%-át, 1890-ben 7,4%>-át, 1900-ban pedig S^/o-át tette ki. A szlavóniai magyarság és a magyar állameszméhez hü németség hatalmas előrenyomulása természetesen kedvezőtlenül befolyásolta a horvát és szerb elem helyzetét. A horvátság számaránya a három szlavón vármegyében folyvást romlik. 1880-ban az összes népességnek még 44°/o-át tette, 1890-ben már lehanyatlott 40’6%-ra, 1900-ig pedig visszaesett 39-7%-ra. S mégis a horvátság, mely bizony gyenge kisebbséget képez, Szlavóniában az uralkodó faj szerepét játsza, hatalmát a többi nemzetiséggel szemben ugyancsak erősen érezteti és ezen jogosultságát minden kétségen felülállónak tartja s magyar testvéreinkkel szemben a legerőszakosabban jár el. A magyarság az anyaország lakosságának 1900-ban 51‘4%-át tette ki és a nemzetiségi túlzók mégis kétségbe vonják szupremá- ciánk jogosultságát, a horvát kisebbség pedig Szlavóniában oly erőszakos eszközökkel nyomja el a magyarságot, hogy a Julián-Egyesület évi jelentése szerint „nincs egész Európában egyetlen leigázott nép, nincs egyetlen néptörzs, mely olyan szégyenletes helyzetben sínylődnék, mint a magyarság a magyar szent korona eme két országában.“ A horvát soviniszták a nemzeti erő hanyatlását erőszakoskodással, az elnyomás fokozásával akarják pótolni s ez a szlavóniai nemzetiségi viszonyokat egyenesen tűrhetetlenné teszi. Katolikus templomokban magyar szent beszédről, magyar egyházi énekről szó sem lehet. A községházán a magyar beadványt el se fogadják, a magyarral anyanyelvén szóba sem állanak. A magyar ott csak jött-ment népség, betolakodott idegen, a kinek joga semmire sincs. S hogy ily áldatlan viszonyok, ily erőszakos horvátositás dacára a magyarság nemcsak hogy nem veszti el nyelvét, hanem folytonosan, meggátolhatatlanul növekszik és tért hódit, abban a magyar faj erős nemzeti érzülete mellett legnagyobb, sőt jóformán egyedüli érdeme az alig ismert derék Julián-Egyesületet illeti meg, a mely a sanyargatott, elnyomott, de életerős szlavóniai magyarságot akarja fajunknak megmenteni. E nehéz munkában a főszerep természetesen az iskoláknak jut. A Julián-Egyesület 1908-ban 23 magyar iskolát tartott fenn Szlavóniában 34 tanerővel. Az elmúlt évben 15 uj iskolát állított fel s igy az iskolák száma 38-ra, a tanerők száma 65-re szökött fel; ezen iskolákat pedig 4629 tanuló látogatja. A művelődés terjesztésének másik hathatós eszközét: a népkönyvtárak létesítését sem hanyagolta el az egyesület; jelenleg 76 különböző helyen 116 könyvtárt rendezett be; ezenkívül nagy gondot fordít a magyarság kulturális, társadalmi és gazdasági ápolására is. Bünhődés. Irta Sallay Gyula. Megjósoltad ! A végzet betelt: Az átkod rajtam megfogant már. Boldogtalanná lett a szivem S nyugalmat sehol sem talál! A lassan járó, lusta napokat Vergődve töltöm. Kerül az álom. Reád gondolok a hosszú, kínos Kisértetjáró éjszakákon. Az enyém voltál! Ragyogó szemed Reám szórta csak minden sugarát. Piros ajkad’ csak én csókolhattam S karcsú derekad' én karoltam át. Az enyém volt minden szívverésed, Izzó szerelmed minden üdve, kéje. Enyém az álmok tündérvilágának Megvalósult, földre szállt regéje. Boldoggá tett szerelmed engemet, A milyen boldog ember csak lehet, S szerelmünk lázas percén ezerszer Fogadtam örök hűséget neked, ígértem, hogy nem hagylak el soha. Ég, föld esküdjék bár ellenünk, — Ha enyém voltál a siron innen, A siron túl is egymásé leszünk! És azután az eskü, az Ígéret Csak üres, csak puszta szó maradt! Porba omlott az álomvilág I Te hű voltál — én megcsaltalak! Szerelmes szived őrült fájdalmában Hogy sirt, vergődött, könyörgött szegény, De elért engem is a bünhődés: Király voltam s koldussá lettem én. Ripaes! . . . Irta Simonyi Jenő. Testestől lelkestől színész volt. Imádta azt a pályát, a melyhez annyi babér, annyi küzdelem és annyi nyomor fűzte. De mindez nem tudta legyőzni óriási energiáját, sőt uj erőt öntött belé. Nem törődött szülői haragjával, a kik eltaszitották; nem törődött rokonaival, a kik megvetették; előtte csak egy volt szent: a művészet. Azért küzködött, azért szenvedett, és ha egy est sikere után pihenni tért szerény lakására, ő volt a legboldogabb ember a világon . . . Pályája kezdetén néha megirigyelte a boldog (?) gazdagokat, megirigyelte a békés nyárspolgárokat, a kik szánalommal tekintettek rá, ha kopott ruhájában az utcán végig ment . . . Később már úgy érezte, hogy ő különb mindegyiküknél s elégedett büszkeséggel töltötte el az a tudat, hogy az ő kincsét a gazdagok minden pénze, a nyárspolgárok minden boldogsága se tudná a magáévá tenni. Jó színész volt . . . Akárhányszor akadt szerződése nagy társulatoknál; de nem bírta ki soká egy helyen. Művészlelke repülni vágyott és ha tizenöt—húsz napnál tovább volt valahol, már elkívánkozott onnan .. . Kisebb vidéki városba köszöntött be a társulat. Egy városi hivatalnoknál vett lakást, hol a szerény modorú szinészfiut hamar megszerették. Csak egy leányuk volt. Sokért nem adta volna az apa, ha valahogy magáévá tehette volna a szegény fiút, ki oly férfias lélekkel viseli el az élet minden keserűségét. Hosszan elhallgatták, ha beszédesebb óráiban egyet-mást elmondott hányatott életéből. Mély rez- gésü hangjában volt valami panasz, valami neheztelés a sors iránt, mely vele oly mostohán bánik . . . A szegény szinészfiu akaratlanul is belopta magát az ábrándos leány szivébe, a ki vigasztalta, bátorította, ha néha panaszra nyiltak ajkai. Az a gondolat, hogy neki is van valakije, a ki szegény vándorszínésszel törődik, a ki tiszteli benne a művészt, benne is valami, eddig ismeretlen érzést keltett. Ha a leányra emelte szemét, volt abban valami mélységes hála és valami felvidulás, mintha hirtelen gyógyírt csepegtettek volna mélyen érző szivére. A két fiatal, ábrándos lélek megértette egymást, bár csak szemeik beszéltek egymással. Az apa előtt nem maradt észrevétlen a fiatalok vonzódása. Egy este, előadás után együtt mentek haza. Annyira belemelegedtek a beszélgetésbe, hogy otthon egy pohár bor mellett tovább folytatták a társalgást. A fiúnak aznap szokatlanul rossz kedve volt; keserűen panaszkodott. Egyszer csak igy szól hozzá az apa: „Nézze kedves öcsém! Kár magának az életét igy ellopni! Hagyja ott azt a nyomorúságos pályát! Én szerzek magának itt valami jó állást és . . .“ A fiú tiltakozni akart. Felemelte szemeit, de e pillanatban tekintete találkozott a leány tekintetével, mely azt mondta neki: „Jer, maradj, ón kárpótollak mindenért! . . .* Torkán akadt a szó, lehorgasztotta fejét és halkan, bánatos, lemondó baDgon mormolta: „Jól van !“ . . . Pihenni tértek. A fiú leült asztalához, tenyere Lapunk mai száma 8 oldal.
