Ung, 1909. január-június (47. évfolyam, 1-52. szám)
1909-02-14 / 13. szám
2. oldal. Tjr 3ST C3 1B. szám. dekek teljes háttérbe szorításával végig kell küzdeni a harcot. „Győzni vagy bukni‘ — csak ez lehetett a jelszó ; az amerikai g. kath hívőket, illetőleg azoknak Magyarországból idekerült többségét megszabadítani a tóvtanokat hirdető és azokat a nemzet ellenségeivé nevelő pólyák püspöktől — csak ez lehetett a végcél. Másodsorban tudniok kellett, hogy a győzelmet csak úgy vívhatják ki. ha félre tesznek minden kicsinyes ellentéteket, felemelkednek a helyzet magaslatára és szoros szövetségre lépnek a közös ellenség, a Bécs által nyakukba küldött galíciai püspök és annak udvara ellen. Mi volt az eredménye az eddigi küzdelemnek, miiven a heh zet képe ma és mit rejt magában a jövő? Ezek azok a kérdések, a melyek önkéntelenül is feltolulnak és a melyekre röviden megadjuk a választ. Az edditri eredménynyel az Ortinszky ellenes g. kath papok meg lehetnok elég-edve, az erkölcsi diadal mar eddig is az övék. Az amerikai magyar sajtó túlnyomó nagy részét, a tekintélyes hazai újságokat, úgy az itteni, mint az otthoni közvéleményt sikerült meggyőzniük a maguk igazáról ; Ortinszky Sotér István gőgjéből már valamit engedett, kényszerűségből szeli- debb búrokat ponget, nem pocskondirozza le utón útfélen hűséges galíciai népe előtt az ázsiai magyarokat és az apostoli delegátus leintésére az egyházi vagyon átíratásáról szóló okmányokból kitörülte azt a sérelmes pontot, a mely szerint utódjára csak akkor száll az egyházi vagyon, ha az ugyanolyan nemzetiségű, mint ő — vagyis galiciánus. Ortinszky tehát egyelőre adja a legyőződet, hajlandó nagylelkűen megbocsátani, megbékülni és ezzel — a mint arra később rá fogunk térni — olyan csapdát állít fel, a melyben természetesen azokat a g. kath. papokat akarja megfogni, a kik nem akarták vele együtt Ukraina mellett a nagy dobot megütni. Eredménynek kell tekin énünk azt is, hogy a mérvadó hazai körök tiltakoznak az ellen, mintha ők küldték volna Ortinszkyt Amerikába és ezzel beismerik, hogy nem idevaló püspök, a kinek a visszahívására mindent el kellene követni. Az aknamunka tehát, a melyet Ortinszky és mindenben engedelmes csatlósai hazafelé folytattak, nem sikerült ; a rágalmaknak, a magyar érzelmű g. kath. pazság be- feketetitésének a „Magyar Zászló“ szánalmas erőlködése dacára sem ültek föl és a „renitens“ papokat minden fenyegetödzés ellenére sem hívták vissza. Ha tekintetbe veszszük, hogy a g. kath. papság a legalattomosabb eszközökkel dolgozó, semmitől vissza nem riadó ellenséggel állott szemben, úgy az a kevés, a mit eddig elértek, igenis nagy eredménynek tekinthető. Do csak akkor, ha a részükre kedvező helyzetet kihasznál ák és a megkezdett harcot nem hagyják abba, a magyarság ügyét nem hagyják elvoszni.' És most nézzük ezzel szemben, hogy milyen a mai helyzet. A több heti látszólagos szélcsendből arra kellett következtetni, hogy a küzdő felek időt akarván nyerni, ideiglenes fegyverszünetet kötöttek. Ezt a fegyverszünetet roppant okosan használta fel a maga céljaira Ortinszky Sotér, ez a politizáló püspök, a ki az aktiv diplomatákat megszégyenítő ügyességgel tudja mindazokat behálózni, a kikre szüksége van: az apostoli delegátust és Magyarország waschiugtoni külügyi képviseletét. Az apostoli delegátust könnyen befolyásolhatta azzal a tetszetős gondolattal, hogy ő itt Amerikában első sorban a sizma ellen küzd, mint a többi bazili- kánus. A külügyi képviseletet nem kellett meggyőzni. Azok tisztában vannak a helyzettel és igen jól tudják, hogy Ortinszky ideküldését bécsi befolyásnak köszönheti, dehogy fognak tehát olyan lépéseket tenni, a melyek Bi esnek nem tetszenek és a melyekért nem kitüntetés, hanem dorgatorium jár. Küldik tehát haza a magyar kormánynak a nemzeti szinü jelentéseiket, hogy Ortinszky ilyen meg olyan magyar, a ki bizonyára árvalány hajat tűzne a süvege mellé, ha történetesen nem volna püspök és nem volna pólyák. Sőt még azt is haza jelentik, hogy a papok egy része csakis azért haragszik a püspökre, mert az véget akart szakítani az eddigi tarthatatlan helyzetnek és a papokat kötelességtudásra akarja kioktatni. Miután Ortinszky látta, hogy a külügyi képviselet mellette van, alattomos tervet eszelt ki, hogy egy csapásra úgy a magyar kormányt, mint a g. kath. hívőket megnyerje a maga részére. A munkácsi és az eperjesi egyházmegyéből idekerült g. kath. papokat egymás ellen akarja kijátszani és ezzel, mint említettük, kettős célt vélt elérhetni. Ha megnyeri a maga számára az eperjesitákat és azok leszerelnek, Magyarországon bajosan fogják elhinni, hogy ő veszedelmes magyar- gyűlölő ; az amerikai hívőket pedig majd csak máskép hangolják a Korotnoki vezetése alatt álló eperjesi g kath. papok. A közeledés csakugyan megtörtént. Az eperjesiták gyűlést tartottak, a hol kívánságaikat pontokba foglalták és elküldték a felveendő tárgyalás alapjául Ortinszkyhez. A főbb pontok ezek voltak: 1. Az egyházi birtokok átíratásának megszüntetése bizonytalan ideig. 2. A nép jogainak elismerése a papválasztás és az egyházi közvagyon kezelését illetőleg. 3 A mostani tanácsosok elbocsátása s egy, a papság által választQtt 6 tagú tanács választása. Ezek a pontok igen szépen hangzanak, de alapjában véve még sem jelentenek egyebet leplezett leszerelésnél. Ortinszky természetesen kapva-kapott az alkalmon, mert hisz az eperjesiták esetleges leszerelésükkel az ő szekerének rudját tolják. Az ő kétszínű politikájának válnak engedelmes eszközeivé. Arra persze rövidlátásukban nem gondolnak, hogy Ortinszky őket is csak ki fogja játszani és ha már egyszer aláírtak az egyházmegye végleges megalakításáról szóló kérvényt és ő megkapja a teljes jurizdikciót, sutba dobja a pontokat, sutba dobja az eperjesitákat, visszatér ideiglenesen eltemetett álmához : Nagy Ukrainához és hozatja majd egyre-másra az elcsapott magyarországi papok helyére a kiéhezett bazilikánus szerzeteseket. A kettős cél elérésére szolgáló eszközök is egészen a régiek, egészen az Ortinszky eszközei, a ki a mikor hazafelé beszél, vagy a külügyi képviselet előtt argumentál, nemzeti szinü köntöst ölt magára, ha pedig az oroszok közé megy : magyarok kipusztitója, a ki „koronával és pásztorbottal agyoncsapja a magvarokat“, hogy még hírmondó se maradjon belőlük. És ime, azt látjuk, hogy egv kis püspöki szemforgatással eléri a célját, kétfelé tud kacsintani, úgy, hogy voltaképen az oroszok se, a magyarok se tudják megállapítani, hogy hová néz. A legszomorubb és a mai helyzetre a legjellemzőbb, hogy a püspöktitkár Korotnokira hallgató eperjesi papság ugyanezt a kétszínű politikát folytatja, a mit az a felhívás bizonyít, a melyet a magyarul nem értő g. kath. hívek részére szétküldtek. Ebben a felhívásban büszkén hirdetik, bogy eddig nem küzdöttek magyarorszagi püspökért, ezután sem fognak, mert az esetleg ide küldendő magyarországi püspök magyarbarát politikát folytatna, a mi nekik nem kell. Elismerik a felhívásban, hogy bár veszedelmes az Ortinszky politikája, a magyarországi püspöké még veszedelmesebb volna. íme, igy tesz az eperjesi papok egy része, persze csak akkor, ha magyarul nem értő néphez beszélnek. Ez a mai helyzet. Hogy ilyen körülmények között mit hoz a jövő, azt nem nehéz megjósolni. Győzelmet csak akkor, ha a magyarországi papság összetart, kiveti magából az árulót és megy tovább azon az utón, a melyen az amerikai magyar sajtó és a közvélemény rokonszenve, támogatása kisérte. Harcolni kell tovább egyesült erővel. Győzni kell, mert bukni nem szabad. A vesztett ütközet nemcsak az ő bukásukat, hanem az eszme bukását is jelentené. Ezen bukás megakadályozására kezet kell fogni minden magyarországi g. kath. papnak, lett légyen az eper- jesita, vagy munkácsita. Hová lett Kempelen sakk-automatája? Igen tisztelt Szerkesztő Ur 1 Az „Ung“ f. évi január 17-én megjelent 5. számában „Hová lett Kempelen sakk-automatája“ címmel és Völgyi József aláírással ellátott közleményre, t. Szerkesztő úr szives engedőimével következőkben bátorkodom reflektálni : Mindjárt az első bekezdésben rá kell mutatnom Völgyi úr által tévesen — nekem imputált — 1856. évszamra, mivelhogy én az „Ország-Világ“ című folyóiratban, 1854. julius hó 5-iki dátumot állapítottam meg, mint a mikor az eredeti Kempelen-féle sakkozógép, a philadelphiai múzeum ritkaság-osztályában tűzvésznek esett áldozatul. Az „Ország-Világ“-ban foglalt idevonatkozó állításom fenntartom, minek bizonyságául hivatkozom a „Természettudományi Közlöny“ < ‘72. füzet), „Nyugatmagyarországi Híradó“ (dec. 13 szá a), „Uj Idők“ (jan. 24. sz.), „Vasárnapi Újság“ (jan. ÓL sz.) stb. lapokban közölt cikkeimre. A Völgyi úr által feltett kérdésre: „Hová lett Kempelen saak-automatája ?“ most sem adhatok más választ. Most sem felelhetek egyúttal mást, minthogy az a sakk-automata, melyet New-Yorkban, 1887. május 22-én az „Éden Musee“-ban látott és a melylyel Lipsütz is játszott, nem volt egyéb rossz utánzatnál. Ezen „Ajeeb“ a keleti csoda néven ismert sakkmasinát 1868-ban Hooper konstruálta, s először a London melletti sydenhami kristály-palotában mutatták be; itt Gunsberg mester igazgatta (elrejtőzve) a gépet. A híresztelések ugyan Stoinilz és Zukertort mesterek nevét hozták hírbe, hogy a sakkozó törököt dirigálták. Idővel kőrútjában, 1877-ben Németországban is felbukkant. „Ajeeb a csodálatos automatikus sakkjátékos“ feliratú hatalmas falragaszok hirdették, hogy Berlinben a Castan-féle panoptikumban szerepelt. Még pedig szép sikerrel. Igaz, hogy a belépő dijakból többet nyert, mint a játszmákból. Ugyanígy végződött a boroszlói és braunsehweigi kirándulása. Hiába hirdették, hogy Anderssen mestert legyőzte, mikor valójában tanítványaival szemben kudarcot vallott. A nagy haszonnal és még nagyobb reklámmal dolgozó „Ajeeb“ máskülönben gyenge eredményeket produkált. Utóvégre kénytelen volt Amerikába kivándorolni, szerencsét, próbálni. így került 1886 ban a new-yorki „Éden Musee“-ba, hol az automata belsejében Moehle nevű sakkjátékos elbújtatva vezette a gép játékát. Az „Ajeeb“ sakk-gép konstrukciójáról és működéséről szakértői véleményt egyelőre — térszűke miatt — nem adhatunk. Annyit azonban előre bocsáthatunx, hogy az „Ajeeb“ úgynevezett sakk-automata össze sem hasonlítható Kempelen világhírű találmányával. Külsőleg ugyan — az illúzió kedvéért — a török figura és a szekrény hasonló voltak, ámde belső szerkezete és működése lényegesen eltért. Fentnevezett készülék belső struktúrájánál tudományos becsről szó sem lehetett. Mint a Kempelen sakkozó-gépének primitiv utánzata, valóságos sakk-masina módjára, úgyszólván gyártotta a partiekat. Az ismert „trükk“-ök mellett a reklám dobjával csalogatta maga köré a hiszékeny közönséget. Ilyen módon használták ki üzleti spekulációra a világhírű magvar találmányt, azonban szemfényvesztő szenzáció-hajhászásuk nem árthatott egy olyan lángelme dicsőséges hírnevének, a minő Kempelen Farkas volt. Végül t. szerkesztő ur által csillag alatt hozzáfűzött kommentárhoz legyen szabad ezeket megjegyezszabadon áll. Nincs épületbe illesztve; egy külön alkotás. A közönség sorai mind tömöttebbé válnak, de tolongás, zaj, vagy rendetlenség még sem támad nyomán. Valamennyi szem a kapura van szögezve. Most egy ritmikus zugás, morajlás hangzik, mint mikor lágy szellő fut végig az erdő lombkoronáin, vagy mikor a tenger dagálya fodrozza egymásra és duzzasztja a sziklás part pereméhez a hullámokat és föltárul a remekművű kapu mindkét szárnya és fényes disz- menetben rajta jön be Ung vármegye most elhunyt főispánja:/ gróf Török József fényes kísérettel. Disz- magyarban van. Kardját baljában könnyedén fogja markolaton alul. Tartása a régi: egyenes, mint a fenyő. Fedetlen fővel áll meg, jobbjában tartva a süvegét. A közönség óriási félkört képez körülötte és derűs tekintetet sugároz feléje. Mintha csak mondaná: Hál’ Istennek, szerencsésen közibünk érkeztél te is : Hozott Isten I És elébe lép ünneplőben egy kisebb csoport, a kik közül a következőket sikerült följegyeznünk: gróf Török Napoleon, ifj. gróf Török József, Bánóczy Ferenc, Tabódy Jenő, Lasztókay Béla, Szikszay Imre, Buday Miklós, Csicsery Antal, dr. Bene Sándor, Grabovszky Román, Köröskényi Elek, Köröskényi Ferdinánd, Traply Lajos, Szathmáry Soma, Durtsáls Dezső, Fehér Ákos, Mankovics Mihály, dr Mijó Kálmán, dr. Jakab János, dr. Brujmann Béla, Thuránszky Mihály, Kende Pál, Torday Ede a vármegyei tisztviselők képviseletében ; — Lehoczky Béla, dr. Ivántsy László, Kovács István, Eöry Elek, Pieré Henrik, Rákosi János, Hadrava Antal, Barcs Pál, Raith Jenő, dr. Klein Zsigmond, Klein András, Benedek Imre, Kapeller Albán, a város képviseletében; — Meszlényi Gyula püspök, Pásztélyi János püspök, Gébé Viktor, Roskovils Ignác, Roskovics Emánuel, Mondok János, Homicskó Miklós kanonokok — Bugyis András, Valkovszky Miklós, Makay Dániel, Huszár Sándor, Bacsinszky Ödön, Szabó Endre, Muncskó Pál esperes-plébánosok; továbbá Deil Jenő, Telendy Antal, Mudrony Soma, Kornstein József, Seidler Lipót, Weinberger Albert, Weinberger Lipót, Weinberger Mór, Tarnóczy Lajos, Tamás Endre, Trax- ler Lajos, Tarnóczy Ferenc, Vári Gyula, Grünfeld Mór, Juhász János, Erdős László, Schlesinger Emánuel, Dubró József, Fiala Károly, Perley Henrik, Groszmann Péter, Philipovics Herman, Pollák Jakab, Glück Jakab, Leb- lovics Lázár, Fésűs József, Paulay Gyula, Dicker Mór a kereskedők és iparosok képviseletében. — Bernáth Dezső, Csuha Mihály, Markos György, Herczeg Károly, Gulácsy Egyed, Patay Gyula, Pribék Pál, gróf Sztáray Antal, Csergheő Géza, László Pál, Stépan Gabor, Molnár Elemér, Kovács István, Vicsalkovszky Cyrill, gróf Sztáray Tivadar, Fekete Vince, gróf Sztáray Vilmos, Deésy Ferenc, Vidder Albert. Andrejkovics András, Nyisztor István, Weinhändler Jakab, a birtokososztály képviseletében; — Egán Ede a hegyvidéki kirendeltséget képviselte; — Húdoly László, Zékány L., Zolt- sák János, Mráz András, Orlovszky András, Laudon Sándor, Lichvártsik Mihály, Wladimir János, Talap- kovics Emil a tanitó-intózetek részéről. A bíróságot Bekényi Belizár, Bezeghy József, Hackel Bertalan és Csonka Béla képviselték. — A katonaság részéről: Pelikán dandárnok, Schramm ezredes, Mihajlovics honv. ezredes, Riegele F. ezredes, Oláh és Király nem nyomban, csak megkésve viszonoztam; egyikmásik vissza is fordult köszöntésemre és kezet szorított velem. Ilyenkor észrevettem az illető mosolyán a szénakozó érzést, — mit palástolni akart, — a fölött, hogy mennyire meggyöngitett a betegség, gondolván: „még ismerősei köszöntését sem veszi már észre.“ Ilyenkor fog el az az érzés, hogy én és velem a többiek már nem élünk a régi világban, de egy újban, a hol egészen más világrend van, mások a szokások és erkölcsök, csak éppen mi nem tudunk belehelyezkedni és egész örömmel esünk vissza egy kis időre megszokott életmódunkba és viszonyainkba. Látjuk a régi idők embereit minden életvouatkozásaiban, de előttünk vannak az újak is, a kik nyomukba léptek és jól vagy rosszul töltik be a régiek szerepkörét. * És én nem tudom azóta, hogy csakugyan a régiekkel állok-e egy sorban, vagy az újak között hányódom, mint megtűrt acteur? De bárodként van is, annyi bizonyos, hogy lelkileg mindkettővel együtt élek és érzek. Napokat, heteket töltök együtt hol az egyik, hol a másik csoport társaságában. Igen sokszor vegyesen is. Ne vegye tehát tőlem senki rossz néven, ha, mint régi napi krónikás, a látottakat és hallottakat itt leirom. * Fényes kapu előtt nagyközönség áll. Ember hátán ember. A kapunak nincsen kilincse, sem sarokvasa. Remek alkotás. Arányai óriásiak. Olyan benyomást tesz rám, mintha a berlini Brandenburger Thornak ez volna az eredetije. — A sajátságos az, hogy a kapu
