Ung, 1908. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
1908-08-30 / 35. szám
2. oldal. U 3ST Q35. szám. folyamot létesíteni Ungvári, mint a hogy azt létesítettek már másutt igen sok városban. A szabászat megértéséhez azonban szükség van az elemi mértani ismeretekre s előbb ezt kell elsajátítani s csak azután gondolhatunk annak betetőzésére, a gyakorlati s\abás\ati tanfolyam rendezésére. Kár volt tehát a cipészsegédeknek azonnal elveszíteni a türelmüket; jobb lett volna, ha panaszukkal előállanak és meg- magyaráztatták volna maguknak a dolog sorrendjét. Ez esetben a folyó évben talán már célt értek volna. így azonban, a kellő értelem, tudás és érdeklődés hiánya miatt, kinek legyen kedve számukra egy külön, drága gyakorlati taníolyamot rendezni ? A folyó tanévben ismét megkísérli a kereskedelmi minisztérium e tanfolyamok rendezését városunkban. A kik tehát tavaly nem jártak el, azoknak ez idén alkalmuk lesz pótolni a mulasztottakat. Egyelőre az idén is csak az általános ipari tanfolyamról van szó. Ha ez is úgy kialakulna, mint a már több éves rajztanfolyam, melynek megvan a maga törzslátogató létszáma, akkor azután tovább lehetne menni, pl. a )i\ika és vegytan tanítására kitérni. Majd a szabók, cipészek részére gyakorlati szabászati-, a lakatosok részére elektro-technikai tanfolyamok stb. rendezéséről gondoskodni. Az iparos segédek általános tanfolyamán kívül tervbe van véve fizikai tanfolyam az iparos mesterek számára. A tanfolyam tisztán kísérleti alapon tartatnék meg. Tárgyát az erő, egyszerű gépek, hő, viz, levegő természettana, a delejesség és elektromosság képezné. Iparosainktól függ, hogy azt megtarthassuk. Ha a komoly, tanulni vágyó mesterek közül kellő számú hallgató jelentkeznék, úgy megkísérelném azt. Sok hasznos ismeret szerzése mellett hetenkint egy tudományos színházi estét tölt- hetnének el ingyen, a mit azután meg lehetne tartani külön az iparos segédek számára is. E tanfolyamok az idén, a szüret után, október hó közepén vennék kezdetüket. Ha az érdeklődés nem csökken, úgy jövő év március hó végéig tarthatna az, olyan beosztással, hogy január hó közepéig egy-egy ciklus befejezést nyerjen és a hallgatók odáig egy ke- rekded egész anyagot dolgozzanak fel. A második ciklus csak az esetben folynék az első után, ha az érdeklődést sikerülne a farsangon át is megtartani. Montenegróban. Irta Cornides Donáth. Ha Cattarónál a tengerből meredeken kiemelkedő, 1000 méternél magasabb hegység kopár sziklafalát vizsgáljuk, csakhamar szembeötlik a magasra felbuzódó cattarói vár mindkét oldalán a Cetinjébe vezető szer- pentin-ut. Az egyik a vár baloldalán folytonos megtöréssel és merész emelkedéssel egyenesen a hágónak tart; a másik ellenben messze elkanyarog Dalmácia déli csúcsa felé, csakhamar eltűnik a kopár sziklák közt, folytonos kanyarulataival, lassúbb emelkedésével kényelmes kocsiutat szolgáltatva. Mikor vendéglősünket kérdeztük: miként juthatnánk Cetinjébe, a válasz rövid volt: „Gyalog“. Kérdeztük, melyik utat ajánlja, a jobbra kanyargó uj utat, avagy a balról egyenesen felkapaszkodó régit. „Az uj ut kanyarulatjain soh’se jutnak el Cetinjébe. Ha jó turisták, ajánlom a régit“, — volt a válasz. Derék vendéglősünk útbaigazítása után megkezdtük a baloldali várfal mellett a kapaszkodást. Mivel azt a biztatást kaptuk, hogy ha a szerpentinákat követjük és nem egyenes átvágással tartunk felfelé, nem érjük el még aznap Cetinjét, csakhamar lekerültünk a rossz állapotban levő, hatalmas kövekkel elborított szer- pentináról, irányát követve szikláról-sziklára lépve, kapaszkodva igyekeztünk a meredek hegyfalon átvezető hágót elérni. A felkelő napot elfödte az előttünk tornyosuló hegység, kellemes hűs árnyékot szolgáltatva a nehéz kapaszkodáshoz. A fárasztó munka közt is gyorsan telt az idő. A hires-neves cattarói öböl regényes szikláktól körülzárva, csinos olasz jellegű városkáktól körülövezve, a legszebb látványt nyújtotta. Magasabbra, jutva csakhamar bővült kilátásunk a castel- nuovoi ö böllel. A két öböl vizén sürögtek-forogtak az apró csol- nakok, kisebb vitorláshajók, elindult, vagy érkezett egy-egy nagyobb gőzhajó. És bármily magasra hágtunk, e tündéries szép látvány ott terült el közvetlen lábaink alatt. A Catta- róba igyekvő montenegrói nép szemlélése közben észrevétlen léptük át a hágó táján lévő határt. Kisebb-nagyobb csoportokban folytonosan jöttek lefelé a délceg montenegróiak festői népviseletben. Férfi, nő egyaránt viseli a lapos fezre emlékeztető vörös kalpagot, melynek oldalán fekete sáv vonul végig, tetején aranysávok diszlenek. Később megtudtuk történelmi jelentőségét: a vörös rész a törökök elleni (rigómezei) vereségét jelenti a kereszténységnek, a fekete sáv az e feletti gyászt jelképezi, mig az arany sávok Montenegró területét jelentik. A férfiak hosszú, festői, felhasitott ujju mentéikben ügyesen haladtak szikláról-szikára, sőt a nők e fárasztó útközben folytonosan kötéssel foglalkoztak. Elképzelhetetlen, hogy miként tudják megtartani az egyensúlyt. A hágót is elérve, egyedül jártunk a kietlen helyen, de csakhamar egy völgykatlant értünk el, melyben hosszasan húzódva terült el a mindössze néhány házból álló, de Montenegrónak mégis egyik legnagyobb helysége: Nyegus. Vele szemben megláttuk a második hágót, melyen szintén át kellett kelnünk. A balról emelkedő 1600 méter magas hegyen Montenegró egykori uralkodó püspöke: Vladika Rade sir- kápolnája áll. Onnan beláthatná egykori országának egész területét, hisz már az 1200 méter magas hágónkról is impozáns látványt nyújtott a hegyes Montenegró. A merre szemünk ellát, mindenütt kopár hegyek emelkednek, alig látunk egy-két zöldelő foltocskát. Sehol egy hosszabb völgy, ellenben mindenfelé zeg-zugos hegyszakadékok, óriási völgykatlanok láthatók, messze egész addig, a hol már az albán, illetőleg a szerb hegyek kéklenek. Cetinje irányában a regényes Szkutari tónak nagy felülete szakítja meg a kopár hegyek folytonosságát. Ellenkező irányban három kék sávot látni, az első a cattarói, a második a castelnuovoi öböl, a harmadik pedig a nyílt tenger, mely teljesen egybeolvad a mennyboltozat színével. Eg.ypárszor sejtettük egy-egy közelgő völgykatlanban Cetinjét, de mindannyiszor csalódtunk. Végre egy kanyarulatnál hatalmas völgykatlan végén megpillantottuk Cetinjét, az operett-ország 3000 lakosú fővárosát. Egy órát töltöttünk megnézésével és teljes képet nyertünk három utcájáról, alacsony házairól, melyeket oly széppé varázsol a közöltük sétáló délceg nép. Az egyik utcában mély tisztelettel nézett a nép egy emeletes épületre, mely fehérre meszelt erkélyével és barna zsalugátereivel falusi nemes udvarházára emlékeztet. A fejedelmi palota volt. Színház. (te) Palágyiék működésének és szereplésének második hete arról tesz tanúbizonyságot, hogy a közönség megkedvelte a színházi estéket, megkedvelte a művészeket. A mit az igazgató ígért, e héten is betartotta. Változatos műsort állított össze és a már ismert darabok mellett uj művek bemutatásával is kedveskedett a közönségnek. Szerdán a „Sámson“, pénteken pedig a „Gretchen“ került bemutatásra. Az első Henry Bernsteinnak egy erősen drámai motívumokkal szaturált színműve, a másik Davis Gusztáv és Lipschütz Leopold társas cégnek erős pikantériával fűszerezett bohózata. Úgy az uj, mint a már ismert darabok előadásán meglátszott a törekvő igazgatónak az az igyekezete, hogy a rendezés, a scenirozás, az előadás, a külső disz és a belső érték tekintetében a közönség igényeit minden irányban kielégítse. Különösen ki kell emelnünk, hogy a rendezés összhangja a társulat tagjainak a fegyelmezése révén a vidéki színpadokhoz mérten valóban mintaszerű. Az előadások fennakadás nélküli, gördülékeny menetüek, a diszletezések pompásak, a kosztümök fényesek; — a művészek játéka általában figyelemre méltó. Kár, hogy éppen most személyváltozások előtt áll a társulat s éppen olyanok vesznek búcsút színpadunktól, a kiket közönségünk már megszeretett és sokra becsült. E héten búcsúztak el Follinuszné, G. Székely René, Székely Ilonka, Pártos Dezső, Czobor Ernő, Dezsőli László és Gulyás Menyhért. A bucsuzók mindegyike megérdemelné, hogy külön foglalkozzunk velük és méltassuk művészetüket és egyéni értéküket. Follinuszné a meglettebb női szerepekben a drámai személyzetnek legórtékesebv> és a mellett csendben működő tagja, mindig megtalálta játékával annak a módját, hogyan lehet a közönség szivéhez, érzésvilágához férkőzni. Jr. Székely René, mint énekes komika, sok kedves estének kellemes emlékét hagyja hátra hálás közönségénél. Székely Ilonka, a társulat naivája, bájos, kedves jelenség volt, csicsergő hangja, szívhez szóló játéka sok tisztelőt szerzett neki, bár a tisztelet külső nyilvánulását nem igen kereste. A férfiak közül a hősszerelmes Pártos Dezső komoly, férfias és tehetséges játékát, Czobor Ernő és Dezsőíi Lászlónak élethü alakításait nehezen fogjuk nélkülözni. És Gulyás Menyhért? Azt hiszszük, hogy az ő távozása az, a mely legkevésbbó lesz egykönnyen pótolható. Vérbeli, nagy tehetségű művésznek kell őt tartanunk, ha csak azt az általános rokonszenvet és őszinte sajnálkozást veszszük mértékül, a mely osztatlanul megnyilvánul a közönség minden rétegében távozása folytán. Mint komikus, kiváló művész. Rendelkezik bőven a humor és a komikum természetes fegyverével. Hangja, mozdulata, mimikája mind a derült humor szolgálatában állanak. Páratlan tehetségével minden legkisebb momentumból tud alkotni, teremteni valami tetszetős művészi dolgot. De nemcsak mint művészt tanultuk becsülni Gulyást, hanem mint lelki- ismeretes rendezőt is, kinek keze alatt a bohémlelkü színészek fegyelmezett katonákká voltak kénytelenek válni. A távozó művészeknek sok sikert és sok diadalt kívánunk s azt, hogy a hová mennek, úgy szerettessék meg magukat, mint a hogyan az ungvári közönség megszerette őket. idegét rezgésbe nem hozta volna. Egyiknél kipirulva tapsolt, éljenzett, kacagott, a másiknál sápadtan hallgatott, nagyokat sóhajtott, összerezzent, zsebkendőjét tépdeste. Mikor az ellenfél egy játszmát nyert, szá- jacskája sírásra hajlott. S mily hálásan nézett rám, a mikor kijelentettem, hogy a harmadik játszmát „0“ fogja nyerni. A kis lánynak bájos kis arca és őzike szemei voltak, és ah, oly erősen tudott szeretni. — És én nagy irigységet kezdtem érezni egy bizonyos 18—19 éves fiatal ember iránt, a ki előttem játszott és a kinek sejtelme sem volt arról, hogy ő egy igen irigysógre- méltó — fajankó. Lánybiró. Az ungvári legények buzgóságán csak egy tesz túl: — az ungvári leányok buzgalma. Hölgy-játszmában bírónak lenni, azért felelősségteljes egy hivatal vala. Fázott is tőle mindenki s ha már valaki el nem kerülhette, legalább egy csomó vonalbíróval igyekezett megosztani a felelősséget. Ezeket aztán egy kis szójátékkal lájnbiró (line) helyett, lánybiróknak nevezték. A nevickei haditerv. Pompás tervet dolgozott ki egy jókedvű teniszező arra, hogy miként kellene a pestieket „kifaggyuzni“ a bajnokságból. „Nevickén“ — mondá, — „jól meg kell őket vendégelni, hogy csömört kapjanak; aztán a lányok táncoltassák meg őket rogyásig s végre borral is jól kell őket tartani, hogy elázzanak, aztán másnap könnyen végezünk velük.“ Erre a tréfára (mert hiszen csak tréfa volt) jót nevettek a fiuk. De oh fátum, oh kopésága a sorsnak I reményteljes tanuló ifjai. Bámulatos az az érdeklődés, a melylyel ez az ingyenes közönség kisérte a versenyt Az írón mindig ott volt kezükben s lázasan jegyezték az eredményt. Talán ütő még kezükben sem volt, de már értik a játékot, élvezik a szép ütést és a szemük már tud teniszt játszani. Lehetséges, hogy a kerítésen túlról fog kikerülni Magyarország jövendő bajnoka! Tahy a lokálpatrióta. Barát barátjának, szülő a gyermekének, a szerelmes imádottjának, Tahy — az ungváriaknak drukkolt. Ez a drukkolás kolosszális arányokat öltött s Iszer papai magaslatokat ért el, mikor a bajnoki második helyért folyt a küzdelem egy ungvári s egy pesti között. A. pesti rossz labdáinál harsogva mondta be a hibát, a jó labdáknál pedig szivszorongva hallgatott. Mintha teste a nap s a labda egy bolygó lenne, mely őt követni tartozik, úgy igyekezett a labdát az ungvári dicsőségre nézve kedvező irányba „vonzani“. Derekát jobbra-balra ringatta, előre-hátra húzogatta, a keze ökölben, lélegzete elállt. . . . így drukkolt Tahy I — És nem hiába tettel! Az ungváriak nem praktikusak. Az ilyen embert képviselővé kellene választani. Drukkolás. A drukkolás nagy divatban volt. A szerelmes nem azt mondta „szeretlek“, — (talán nem is merte még) — hanem azt: „Magáért drukkolok“. Oly édes volt egy mellettem ülő kis bakfis, a kit ifjáért drukkolni láttam. Nem volt egy labda sem, mely szivének minden Szerencse a játékban. Feltűnt a vendégjátékosok közül egy napbarnított arcú, daliás termetű, igazi férfiszépség, a ki általános rokonszenvet keltett úgy a férfi-, mint a hölgytársaságban. Barátja alig győzte kielégíteni a kíváncsiskodókat, hogy „vaj’ ki ő és merre van hazája.“ Egy ilyen interview közben a barát magyaráz- gatja, hogy milyen pechje van ennek a tenniszraketes Rákóczinak a játékban. Versenyben mindig rosszabb egy klasszissal. Ma is „infámisan“ játszik. Nagy szerencséje lehet a szerelemben ... És erre egy magas, szép, nyúlánk, fiatal leány mélyen elpirult. Vaddisznó, őzike, mosómedve. A vérbeli játákos ritkán van megelégedve játékával. Ha egy százalékot hibáz, azért az egy százalékért is haragszik. Az egyik játékos ilyen hibáknál „vaddisznódnak titulálta magát. Egy mérkőzés előtt pedig kijelentette, hogy úgy fog játszani, mint egy vaddisznó. Mire az ellenfele folytatta a hasonlítást „Én meg úgy fogok játszani, mint egy őzike.“ Egy harmadik pedig megjegyzi: „A ki győz, az kerül össze a mosómedvével“. (így hívnak t. i. egy igen kitűnő pesti játékost.) A dologban az az érdekes, hogy valami rendkívül finom árnyalat e hasonlatokat találóakká teszi. A közönség. Ott láttuk a nézők között Ungvár egész intelligens közönségét. Ott voltak mindazok, a kik születés, munka, vagyon utján a társadalom legelőkelőbbjei közé kerültek, de velük szemben, a kerítésen kívül ott voltak azok is, a kik még csak „lesznek“: Ungvár
