Ung, 1908. július-december (46. évfolyam, 27-52. szám)
1908-11-15 / 46. szám
46. évfolyam. — 46. szám. Megjelenik minden vasárnap. Ungvár, 1908. november 15. Előfizetési feltételek: Csak a. „Ung;“ lapra Egész évre . . 8 K | Negyedévre . 2 K Félévre .... 4 K [ Egyes szám . 20 f. Amerikába : Egész évre ... 10 K HO „Ung inrmegye Hivatalos lapjá“-ral együtt egész évre 12 K — Félévre .... 6 K Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U n g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyilttér soronkint 40 fillér A nyílttéri és hirdetési dijak előre fizetendők. hetilap Kiadóhivatal! telefonszám 11. AZ UNG MEGY El GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szózat Ung vármegye művelt társadalmához. . Irta Románecz Mihály. Ungvár kultúr-egyesületei között a legrégibb': az Ungvári Dalárda. Immár majdnem félszázados múltra tekinthet vissza. Újabb alapszabályaiban fenséges célt tűzött maga elé: a magyar dalművészet, a magyar érzület és a \engő magyar nyelv ápolását és terjesztését. Évtizedek óta e cél szolgálatában áll egyenkint és egyetemleg minden tagjanak minden nemes törekvése. A megye székhelyén és a vidéken hangversenyeket és nemzeti ünnepélyeket rendez magas művészi színtájon és hazafias szellemben. Ha egy-egy más kultúr- egyesületünk tart ünnepélyt, az erkölcsi és hazafias siker érdekében azonnal az első szóra és önzetlen önfeláldozássá! működik közre; ígv tett legutóbb a Gyöngyösy Irodalmi Társaság ünnepélyén és számos más alkalommal. Ha egy-egy kimagasló emberünket a társadalom ünnepeltetésben részesítette, a mi derék dalárdánk mindig ott volt az első sorban. És az országos dalversenyeken is bőven kivette a részét, melyekről több első díjjal kitüntetve és utoljára a kassai dalversenyről is pályanyertesen tért vissza, hírt, nevet meg diadalt és mindenkor tisztességet, tiszteletet meg becsületet szerezvén városunknak és vármegyénknek. És mindennek daczára talán egyetlen egy kultúr-egyesület sem küzd annyira a társadalom részvétlenségével, mint az Ungvári Dalárda. Előadásai alatt sokszor konganak a termek az ürességtől, még oly hazafias ünnepélyen is, mint a március 15-ike, a mely pedig tudvalevőleg a dalárda legsajátabb ünnepélye, mert minden évben a dalárda rendezi és tölti meg hozzá és a magasztos ünnephez méltó, nemes tartalommal. Ha egy csepűrágó, vagy egy majomszínház fordúl meg Ungváron, városi és vidéki közönségünk csak úgy tódúl annak az előadására. De a dalárda előadásai, melyek pedig magasabb aesthetikai élvezetet nyújtanak, sokszor hallgatóság nélkül szűkölködnek. Hát hol vannak ilyenkor azok a nagyszájú és nagyképű úgynevezett hazafiak, a kik a haza szent nevét úton-út- félen hangoztatják, de soha egy batkát sem tesznek érte és soha egy szemernyi áldozatot sem hoznak az oltárára?! Ez a körülmény annál lehangolóbb, mert legutóbbi választmányi ülésünkön sajnosán tapasztaltuk, hogy dalárdánk pártoló tagjai rendes évi illetékeiket nehezen, vagy éppen nem fizetik be, sőt olyanok is akadnak, még pedig zeneértő, tehát nem dilettáns egyének, kik bejelentvén kilépésüket, megtagadták minden további illeték fizetését, holott az alapszabályok szerint még a szabályszerű kilépés esetén is a tagsági díj befizetése három további évre kötelező. Hogy-hogy, tisztelt Polgártársaim ? Hisz ez az állami és társadalmi életben destruktív irányzat! Hiszen ha Ungvár városának és Ung vármegyének nem volna olyan lelkes és rátermett dalárdája, a milyen csakugyan van, hát azonnal kellene teremtenie ! Ez hazafias kötelessége lenne. Ezek a tisztelt polgártársaim méltán követhetnék Fir- C{ák Gyula, püspöknek dicséretes példáját, ki, látván az Ungvári Dalárda által betöltött hazafias és művészi magasztos missziót, ennek léteiét és további lankadatlan tevékenységét koronkint nagylelkű adományaival iparkodik biztosítani. Ilyen körülmények között Ungvár városának és Ung vármegyének művelt társadalmához fordulunk azon tiszteletteljes kérelemmel, hogy karolja fel az Ungvári Dalárda szent ügyét ünnepélyeinek és hangversenyeinek minél nagyobb számban való látogatása és pártoló tagjai sorába való minél tömegesebb belépése által. Hüvösödik a lég, közeleg az este, Útjára a vén nap rózsa-felhőt feste. Nékem is alkonyul már életem napja, Lesz-é rózsa-felhőm, vájjon ki tudhatja? Itt a temetőkert . . . láthatatlan árnyak Felém mosolyognak, hívnak, hivogálnak. Tűnődöm: kit ide temettünk, látjuk-é ? . . . Feltámadunk-é ? . . . Tisza vize . . . Irta Gyöngyösy László. Tisza vize, jaj de széles, mély árok! Közepibe hattyú-madár leszállóit. Két szárnyával veri rajta a habot: Most tudom már, hogy a rózsám elhagyott. Magas a menny, magas a menny, csillagos, Sirodon a rózsabimbó harmatos. Könnyeimtől már is hull a levele, Én is, én is lehervadok, le vele. Páris. Irta dr. Nagy József. * 1908. nov. 8. Brémából Kölnbe olyan kocsiban utaztam, a mely közvetlenül Párisig ment. Útitervem csak Németországra szólt. A kocsi azonban hirtelen olyan vágyat támasztott bennem Párist megnézni, hogy mire Kölnbe megérkeztem, kész volt az elhatározásom oda is utazni. Főleg Berlin után. Mikor az volt a benyomáHa valamikor, most tanúsítson művelt közönségünk nemes áldozatkészséget! Az Ungvári Dalárda ugyanis legutóbbi választmányi ülésén egyhangúlag elhatározta, hogy az igog. évi augusztus havában Kecskeméten tartandó országos dalversenyen 32 taggal részt vesz. Ezt az országos bizottságnak már be is jelentette. Ezzel hazafias kötelességéhez híven ki akarja venni részét a magyar dalművészet országos versenyében. És ugyanezzel növelni akarja — és erre lelkét teszi rá — városunk és megyénk kulturális büszke emlékeinek számát és azt a dicsfényt, mely az ősi Ungvár tisztes homlokát dalárdája révén immár annyiszor körűlsugározta. Erzsébet királyné. — November 19. — Irta Tárnái Aladár. Immár tizenegyedszer hullatja levelét az idők vén fája, hogy elborítsa gyászszal, hervadással november 19-ikének szomorú emlékét. De nem borulhat oly vastag szemfedő, hogy eltakarhatná szemünk elől azt a sirt, a mely elzárta a magyar nemzet jóltevő angyalát, pártfogó nagy patronáját. Minden őszi hervadással megújul emléke a dicső szent Asszonynak, kit elvetemült gonosz kéz orvul megtámadva, megölt. Mily rettenetes volt a bír, mely hozta a szörnyű tudósítást, hogy nagy királynőnk, Svájc szép városában, Genfben, mártírhalált szenvedett. Hogy mit szevedett akkor a magyar nemzet, annak leírására toll erőtlen, elmondására ember képtelen. Gyászba borult egész országunk, sirtunk mindannyian, kik ismertük őt, láttuk nemes alakját, éreztük szeretőiének csodás varázsát. És vájjon ki ne ismerte volna őt széles e hazában. Hiszen a gyermekeket már úgy tanították, hogy a magyar legigazabb pártolója Erzsébet királyné; a leányoknak őt, a kegyes Nagyasszonyt állították mintaképül, hogy hozzá hasonlók legyenek, s a férfiak előtt hazaszeretetben ragyogó példa volt a bölcs nő, ki okos észszel visszaszerzó alkotmányát ennek a nemzetnek. A magyar nemesség, a középosztály, a munkások, de különösen Budapest székesfőváros legszegényebb része istenítettek a szép királynét, ki minden alkalmat felhasznált, hogy szeretett magyarjai körében megjesom, hogy Berlinnél nagyobb szabású világváros nem lehetséges. Izgatott az összehasonlítás. És a németé legyen az elsőség ? A német nagyság és dicsőség gondolataival menjek haza ? Elragadtatással a német kultúra és nagyság terjedelme fölött? így jutottam én el Parisba. Az esti gyorsvonattal jöttem. Kiszállottam, kiértem a pályaudvarról és benn voltam a párisi Boulevardon. Ez azt jelenti, hogy Páris forgatagában. Előttem négy irányban ágaztak szét fénysugárba öltözött utcák és e négy irányba száguldott minden előttem ismeretlen Páris szive felé. Oly idegenül éreztem magam és oly háborgó érzelmek szakadtak át rajtam. Átfutott agyamban sok regény, történelem, a mi mind Páris volt, a világesemények, a viliágforrongás kutforrása. S ime itt van e város. Benne vagyok. Itt a tüzkatlan, itt a fény, ragyogás, mozgás, élet minden irányban. Csak lássam és vessem neki magam — én apró idegen. Bennem a gyönyörűség érzése támadt, látni és benne lenni. Hiszen oly régen szomjuhozta lelkem Párist. Neki indultam az első utcának, belé az ezernyi embertömegbe. Tudtam is én, merre, bová? Lelkem kéjjel szívta a benyomásokat, az izzó, lüktető élet ihletét. Mikor megszűnik minden más érdeklődés és mint az orvos, az ember a szív dobogását lesi. Mert Páris Európa szive. Nem vettem észre az órák múlását, nem hogy éjfél felé jár az idő. Hiszen az utca nem mutatta, bogy éjszaka van. A kocsik, autók tömege száguldó futással nem jelentette a nap nyugodalmát, az élet láza kiveszi itt részét az éjszakából. Az első előtalált szállodában végre kimerültén Lapunk mai száma 8 oldal. Felelős szerkesztő : Segédszerkesztő : Szerkesztőség: Vármegyeház-tór l-sö szám. BÁNÓCZY BÉLA DEÁK GYULA Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Őszi gondolatok.* Irta Szabó Albert. Verőfényes ősz van, s a mezőn bolyongok, Lelkem körülzsongják ezerféle gondok ; El-elgondolkozom a világ folyásán, Virágfakadáson, levelek hullásán. Körültem letarolt, hervadozó tájak, Felettem költöző, bús madarak szállnak. Tűnődöm: szegények célhoz jutnak-é? . . , Vissza jőnek-é ? . . . Nyughatatlan lelkem szárnyat ölt magára, Tovaszáll s elmerül a világ zajába. Látom, mint küzd, fárad a föld ember-árja, Hogy a boldogságot végre feltalálja. Sok már nem is veti hitét az Istenbe, Elvadul a létért való küzdelembe. Gyűjt is vagyont . . . Dehát célhoz jutott-é? . . . Vájjon boldog-é? . . . Mint őszi napsugár csalogató fénye, Olyan az embernek mindenik reménye. Minden emberi szív egy sötét sírhalom, Hogy mit rejt magában, ki tudja azt vájjon? Lelkem körül, miként bolygó lidércfények, Zokogva röpkédnek a megcsalt remények, Némelyik még biztat; dehát higyjek-é ? . . . Valósulnak-é ? . . . * A Gyöngyösy Irodalmi Társaságban f. hó 7-én bemutatott költemények egyike. Szerk.
