Ung, 1908. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
1908-03-08 / 10. szám
2. oldal. 10. szám. rr üst <3dát, mentül több óvodát, sőt mindenhová első sorban óvodát kell követelnünk az államtól, az iskolafentartóktól, a társadalomtól, akkor a magyarságnak nyert ügye van; mig ezt az alapot meg nem teremtjük, költhetünk milliókat és milliókat — örömünk azonban aligha lesz. Hiba van továbbá magában a legújabb tantervben is. Érdeklődéssel vártam azt. Szép, nagyon szép. Csak egy a bökkenő. Azok a mélyen tisztelt szaktudósok egyöntetűség kedvéért egybeállitottak egy tantervét. Azután kiadták a kérlelhetetlen parancsot: „végrehajtandó!“ Persze ez papiroson mind megjárja. Mint sok más egyéb! Csak az az óriási baj, hogy az élet — elront mindent. Kérem, annak a debreceni elemistának ép úgy kell tudnia a fizikát, a polgári jogokat és kötelességeket stb., stb., mint teszem fel a harapási iskolásnak. (Harapás - Kuszin.) És természetesen magyarul mindkettőnek. Uramfia! Nem megragadó, sőt csudaszámba illő dolog, ha teszem fel Harapáson kérdem az elemistát: „Mondd meg fiam: miből áll a viz?“ és a nebuló odavágja: „H20.“ Nem vagyok szaktudós, de józangondolkodásom odavezet, hogy az elemi oktatást is más alapokra kellett volna fektetni, már t. i. a nemzetiségi vidékeken. Részemről a nemzetiségi vidékekre 20—25 évre egy roppant egyszerű tantervet írnék elő. írás, olvasás, egy kis számtant, de első sorban, sőt első sorban beszéd- és értelemgyakorlatot. Ez utóbbit hat éven át minden nap legalább egy órában. Csak egy 25 éves ilyen rendszer, méltóztassék elhinni, hatalmasat lendülne a magyarság ügye. Tanítóink (legyenek azok akár államiak, akár úgynevezett „felekezetiek“) 90 százaléka becsületesen és hazafiasán teljesiti kötelességét. Ha vannak kivételek (Istenem ! melyik „brancs“-ban nincsenek!) — ez a nagytestület érdeméből semmit sem von le s mégis munká- jokat az óhajtott siker nem kiséri, hogy miért ? nemcsak az említett tanterv az oka, mert hiszen úgy a hogy keresztül erőszakolják azt is, hanem mi, a kik az élet iskolájában járunk, mi magunk vagyunk az ok. Számítsunk csak. A mai viszonyok szerint mi történik ? Az a — mondjuk — tót, rendes körülmények szerint 6 éves korában kezdi tanulni a magyar nyelvet. Kínozza azt és az is kínozza őt hat éven át, illetőleg 6 télen keresztül (mert sok helyen a nyár, ősz, tavasz még mindig nem igen számit). Éz idő alatt valahogy, vagy mondjuk, elég jól, megtanul magyarul. Ismétlőiskolás korában hall még hetenkint magyarul valamit. Azután — ausz mindennek. Mehet ő akárhová, akár kihez, ugyan kérem ki beszél vele magyarul ? Aránylag nagyon kevesen és nagyon ritkán. Hanem a saját nyelvét, azt lépten-nyomon hallja; hiába, olyan gavallérok vagyunk, hogy mások kedvéért elállunk a magunk nyelvétől is. Ebben vagyunk mi a hibásak. Hiszen az a felserdült, emberré lett egykori tanítvány észhez kap és kérdi: „Ugyan minek is kínoztak avval a magyar nyelvvel, mikor soha semmi hasznát nem veszem ?“ és csak természetesnek találjuk, ha majd idővel — okulván a saját tapasztalatán — a gyermekét egyáltalában nem fogja buzdítani a magyar nyelv tanulására. De bezzeg, ha látná, hogy a magyar nyelv neki életszükséglet, akkor szorítaná a fiát is. Igaz, eleget kiabálnak most is a magyar erőszakoskodás miatt. Az semmi. Mindenki ur a maga házában. A magyar nyelv legyen ur Magyarországon. Ott a porosz minta! Ha nem is teljes egészében, de az egészségesebb részében föltétlenül ajánlatos. Magyar nyelvű érintkezést a néppel úgy a közéletben, mint a hivatalokban! És meg kell mutatni, hogy a magyar nyelv elsajátítása nem passzió, hanem életszükséglet. Végül még egyet! Azok a politikusok, a kik — helyesen — a magyar vezénynyelvet követelik, talán nem is sejtik, hogy mily megmérhetetlen hatalommá válnék az a vezényszó a magyarság ügyében. Óvoda, helyes irányú népiskola, magyar nyelvű érintkezés minden vonalon és végül magyar vezényszó! Betetőzése volna ez annak a nagy műnek, melyet Apponyi oly lelkesedéssel kezdett alapozni, és valóra válna az a régi . . . régi, hőn óhajtott tündérálom: „40 millió magyar!“ a nagy, a hatalmas Magyarország! Vájjon nem ettől félnek oly nagyon odaát — a szomszédban ? Ily gondolataim támadtak jó Nagyságos Uram, a fentemliteít kérdéssel kapcsolatosan. Papírra vetettem őket, mert nem hagyott békén magyar szivem. Fogadja nagyságod jó lélekkel ezeket a sorokat. Nagyon örvendenék, ha hozzánk is mielőbb ellátogatna. Az ilyen szegény, felvidéki ínség- és nyomorban élő falusi ember, mint jómagam is, eltekintve attól, hogy a világtól teljesen elmarad, — csak sátoros ünnepeken, búcsúkor és akkor, ha vendég jön, eszik egy kis húst. Máskor krumpli, aludttej és paszuly járja. Szerezzen hát nekünk egy jó napot! Örömmel várja tisztelő híve Sirola Károly nagyzalacskai r. kath. pap U. i : Úgy hallom, hogy az orosz-japán háborúnak már vége van, meg hogy Ungvá- ron villanyvilágítás lesz. Igaz-e ? káprázok . . . egy pillanat és karjába omlanék és már mellettem vágtat el Nusival, evvel a 16 éves ifjú kígyóval a „Varázskeringő“ hangjai mellett. No hát ez csak tévedés, annak a szubtilis és nékem mégis oly tömör ifjúnak egy szörnyű tévedése, az rögtön világos előttem. Hisz az én mérhetetlen sok tavaszomnak virágzása hódítóbb illatokat lehel számára, mint annak az éretlen fruskának, annak az intrikus kigyófiókának mérges lehellete . . . Épp akkor, a mikor közeledik felém álmaim királya, mikor ő jön, ő jön, ő jön . . . ki jön? Ő jön, hogy hódolatának mámoros keringőjét ellebegje velem, akkor az a kiállhatatlan Nusi a karjába dől és elkaparintja az orrom elől! Alig vártam, hogy megcsípjem őt, az én nyúlánk barátomat, hogy értem dobogó szivére hajtsam Karniolné által művésziesen elrendezett frizurámat és a frakkos falankszon keresztültörtetve már ott is állottam előtte. A szó, mely máskor úgy folyik ajkamon, mint az Ung vize tavaszi áradáskor, most alig tudta elhagyni medrét . . . de vágyam kiolthatatlan, győzött . . . — Uram! Bocsássa meg Nusinak ezt a kis illetlenséget . . . Úgy állott előttem, mint egy megfagyott kérdőjel.. — Igen Uram, hogy útjába állott önnek, mikor felém közeledett... De én megtaláltam Önt és megtaláltam volna, ha Alaska jeges sivatagjait kellett volna átgázolnom Önért . . . igen Uram, én megtaláltam önt . . . És karjába kapaszkodtam erősen, ellenállhatatlanul . . . nem, nem, nem ! ez egyszer nem bocsátom el a drága zsákmányt! És megszólalt a drága férfi: — Igazán nagyon jól sikerült a mulatság! — Igen, feleltem, nekem nagyon is sikerült, és ez egyszerű mondatot legmérgesebb pillantásaim egyikével garniroztam. És ez alatt oly mondhatatlan ragaszkodást kezdtem érezni iránta, mint még soha, oly szorosan ragaszkodtam, sőt már csimpaszkodtam e Ijőn szeretett ifjú karjához, hogy egyszer csak úgy vettem észre, egy kitűnő szabású frakk (készítette Scheiber Adolf) maradt rózsás kis körmeim között — a férfi, a férfi, az óhajtva várt férfi kibújt belőle. A frakkot most is ott őrzöm a siffonban, a hol elhelyeztem sötét és mélabús társai, a cserbenhagyott^ frakkok közé. A frakktalan ifjak, — tudja a jó Ég, hová tűntek a téli éjszakában, talán meg is fagytak azóta, ha nem tudtak az én forró szivemnél felmelegedni! Az én forró szivemnél . . . melyről már a költő dalolta a Gyöngyösy-kör nagykaposi felolvasó-ülésén: Forró, mint a leves nyáron, Ez a szív lesz az én párom . . . S haj azóta várom, várom . , . De a férfi mind csak álom ! Mire megfognám, elillan . . . igy illának előlem a férfiaknak leggyöngédebb és legmarconább példányai 20 évtől aufwärts, föl, föl, föl, föl . . . Be kell látniok, hogy már betelt a keserű pohár . . . az én ábrándjaimnak rózsás fogacskáit gyökerestül húzták ki, azokat már be nem plombirozza senki.. . De mégis Uraim, Uraim és Uraim ! Rút, kiállhatatlan és nékem mégis olyan drága, örökké drága Uraim ! Hát már mi örökké haragban leszünk egymással ? Ugy-e ezt nem akarják, nem akarhatják ! Mintha ott látnám valahol hízni a sarokban Nagy Jóskát, a legkisebb Gyöngyösyt . . . Nagy Jóska ur . . . Ön az ? Vagy nem ? Hát akkor tisztelt Gyöngyösy-kör ! Önök gyűjtenek irodalmi és művészi hagyatékot, behatolnak a bereznai falvak legsötétebb zugába, hogy kiássák Jeremiás megfagyott siralmainak megkövesedett emlékeit . . . jöjjenek, jöjjenek, jöjjenek el értem élükön egy daliás Gyöngyösy-utóddal, valami középkori vagy középkorú férfiúval, ki deli és bátor, ifjú és erős . . . jöjjenek . . . jöjjenek és vigyenek el — nem bánom . . . relikviának! Az Erzsébet-kör estélye. — Február 29. — Az ungvári leányok egyesülete is ki akarta venni részét a hosszú, de eseménynélküli farsang örömeiből. Február 29-ére tűzte ki estélyét, a melynek egyedüli szellemi súlyt és tartalmat dr. Gholnoky Jenő egyetemi tanár szabad előadása kölcsönzött, más tárgy nem lévén felvéve a programmba. De ez az egy programm- pont is teljesen mély szellemi élvezetet nyújtott a szépszámú intelligens publikumnak. Cholnoky Jenő a milyen képzett tudós, éppen olyan kitűnő előadó is. Másfél óra hosszat csevegett népszerű stílusban a magyarok eredetéről és a mit mondott, oly érthetően, figyelemlekötően adott elő, hogy nem untuk volna el még tovább is hallgatni. Az előadás a vármegyeháza nagytermében folyt le. Előbb Románecz Mihály üdvözölte a tudós tanárt, a ki egyetlen hivó szózatra örömmel hozta meg az áldozatot, hogy körünkbe lejött. Cholnoky előadását azzal kezdte, hogy tiltakozott az ellen, mintha áldozatot hozott volna idejövetele által, mert neki valósággal örömünnep az, ha az ungváriak körébe jöhet, a hol oly barátságos és szives fogadtatásra talál, a mit messze földön nem élvezhet. De örömünnepe neki ez azért is, mert a tudomány újabb eredményeiről és álláspontjáról alkalma nyílik az ungvári közönség előtt is beszámolni. Előadása célja meggyőzni arról, hogy Magyarországon bajban vagyunk, létünk veszélyben forog és egyedül a munka az, a mi megmenthet bennünket a pusztulástól. A történelem bizonysága szerint az egész emberiségnek az a tulajdonsága, hogy csak akkor dolgozik, ha kénytelen ; kultúra csak ott fejlődhetik ki, ahol az ember kényszerítve van dolgozni, a természettel küzdeni. A hol magától ontja a fa a gyümölcsöt, a hol a táplálék megszerzése nem igényel fáradtságot, ott az emberi kultúra a legalacsonyabb fokon áll. Egyptom, Mezopotámia, Görögország, Palesztina, Szíria, Kelet-Azsia és Kina példáiból bizonyítja, hogy a kultúra a munka eredménye s ezen országok kultúráját az idézte elő, hogy a népek öntöző csatornák létesítésével igyekeztek a természet termő erejét a maguk részére kiaknázni. Azután leírja az öntöző csatornák jelentőségét, hatását, az öntözés módjait és befolyását a népek elhelyezkedésére. A történelem folyamán centrifugális áramlat látható az öntözhető területekről az öntözés nélkül is művelhető területek felé. így történt, hogy Európa minden népe Ázsiából származott be. Igazi ősnépei Európának egy-egy hegyvidéken húzódtak meg. Ilyenek a Balkán félszigeten az albánok, az ezekkel rokon oláhok, az Alpokban a retorománok, a Pyreneusokban a baszkok, továbbá a Bretagneban lakók és a finn öböl mellett az esztek. Ezután rátér a magy arok eredetének magyarázatára és vándorlására. Megállapítja, hogy a mai magyar területet a magyarok bejövetele előtt olyan nép lakta, a mely már öntözte a földet. Ezt bizonyítja a Csörsz-árka, a mely nem más, mint öntöző csatorna. A magyarok eredetére és nyelvére vonatkozólag kifejti, hogy a magyar nép nyelve finnugor, eredetére nézve azonban török. A keveredés itt Magyar- országon történt. A hatást a finn-ugor eredetű és már előzőleg itt lakó avar népnek lehet köszönni. A magyar nép finn-ugor anyától és apától született. Az érdekes és sok tekintetben uj irányt jelző fejtegetés azzal fejezte be, hogy nemzetünk nem a munkának hanem geográfiái egységének köszönheti, hogy el nerr pusztult, hogy még fennállunk. És jövőnk alapját csak úgy biztosíthatjuk, ha dolgozni, munkálkodni fogunk A hosszú előadás, melyet szellemes mondásokkal és anekdotákkal is tarkított a kiváló tudós, — mindvégig lekötötte a közönség figyelmét. És csak sajnáltuk, hogy a magyarok eredetére és nyelvére vonatkozó elméletét nem volt ideje és alkalma a maga egészében részletesen kifejteni és a bizonyítékokat teljes meggyőző erővel összecsoportositani. Ezzel Cholnoky részben adós maradt, de hiszszük, hogy adósságát lerójj* és ismét eljön körünkbe, hogy befejezze azon tételének megkezdett bizonyítását, hogy a magyar nép finn-ugor anyától és török apától származott. Az élvezetes elő adás tartásáért úgy a közönség, mint az Erzsébet-köi nevében formás beszéd kíséretében Szoták Margit, a a kör alelnöke mondott hálás köszönetét. Az Erzsébet-kör Cholnoky tiszteletére a Korona nagytermében társasvacsorát rendezett, melyen városunk előkelőségének szine-java megjelent. Az első köszöntőt Darvas Boriska, az Erzsébet-kör titkári mondta Cholnoky Jenőre, a kit Románecz Mihályon kívül még Berzeviczy István és Nemes Emil is fel- köszöntöttek. Cholnoky több Ízben emelkedett szólásra és szellemtől sziporkázó tósztjaival valósággal elragadta a vendégeket. Vidor Marci pedig sikerült ódával üdvözölte a minden izében magyar tudóst és lelkes hazafit. Vacsora után az Erzsébet-lányok vig táncra perdültek az Erzsébet-fiukkal. Jókedv, kedélyesség volt az uralkodó vonása az estélynek, a miben a szellemes dikció- kon kivül nagy része volt Csillag vendéglősnek, a jó ételek és italok kiszolgálójának, és Lányi Gyula hegedűjének. Itt említjük, fel, hogy főispánunk dr Cholnoky tiszteletére az előadást követő napon ebédet adott. A közönség köré bői. Az ungmegyei tanitógjrermekdk otthona és a g. kath. tanítók fiuintsrnátusa. A „Görög Katholikus Szemle“ f. ó. január 5-iki számának tanügyi rovatában egy cikk jelent meg Boksái Péter kartársam tollából, mely a „Munkács- egyházm. tanítók fiuinternátusá“-uak felállítására buzdítja a tanítóságot. Nem foglalkoznám e közleménnyé
