Ung, 1908. január-június (46. évfolyam, 1-26. szám)
1908-03-08 / 10. szám
46. évfolyam. — 10. szám. Megjelenik minden vasárnap. Iliig vár, 1908. március 8. Előfizetési feltételek: Csak »3 „dug“ !a|>ra : Egész évre . . 8 K Negyedévre . 2 K Félévre .... 4 K Egyes szám . 20 K Amerikába : Egész évre . . . 10 K 60 „fing íármegye Hivatalos I,ap,já“-vai egyiitt : egész évre 12 K Félévre ....OK Ung vármegye Hivatalos Lapja az „U n g“ mellékleteként megjelenik minden csütörtökön. HETILAP Hirdetések úgy az „Ung“, mint „Ung vármegye Hivatalos Lapja“ részére, — továbbá magánosok részéről az előfizetési pénzek a kiadóhivatalba, Székely és Illés könyvkereskedésébe küldendők. Nyilttér soronkint 40 fillér A nyílttéri és hirdetési dijak előre fizetendők. Kiadóhivatalt telefon szám 11. AZ UNGMEG Y El GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Szerkesztőség: Vármegyeház-tér l-so szám. Felelős szerkesztő : Segédszerkesztő : BÁNÓCZY BÉLA. DEÁK GYULA. Kiadóhivatal: Székely és Illés könyvkereskedése. Levél Ung vármegye Királyi Tanfelügyelőjéhez! Nagyságos Uram! Nem is gondolja, milyen ügyben keresem fel — előre is megmondom — hosszú levelemmel. Pedig a levélírással hadilábon állok. „Valamikor réges-régen“ boldog-boldogtalannak árkus számra Írtam a leveleket és legalább is egy métermázsát nyomna az a sok „ánzicht“, a mit elrepítettem a szélrózsa minden irányában. Ma már ennek — cupász! Úgy vagyok vele, mint a toálettemmel. Hajdanában klakk, frakk, glaszé-kesztyü, lakkcipő nélkül nem tudtam magamat embernek elképzelni, ma — kivált nyári időben — jó a fehér por- köpenyeg, kényelmes, bő papucs és egy jól szelelő — pipa, a fejemre meg egy hazai gyártmányú hatalmas szalmakalap. Hiába! Az en bernek mindent „meg kell tapasztalni.“ Ha tehát régi szokásomhoz, a hosszú levélíráshoz visszatérek — és pláne nem is privátim, hanem a nagy nyilvánosság előtt irok, ennek bizonyára nagy oka lehet A mint hogy igaz is. Az ügy, a melyről irok, szorosabb értelemben véve nem is az én ügyem, hanem a tanítóságé. Hogy szóvá teszem, jogot ad az a körülmény, melynélíogva jó magam is immár tizenkét év óta portyázgatok a tanügy terén mint hitoktató; lehet tehát nekem is egy kis pedagógiai érzékem, kivált ha kisül, hogy megboldogult ungvári káplánságom alatt egy- egy tanévben 500— 500 tanítványom volt, hogy a nótát idézzem: „mindenféle fajta.“ Hogy Nagyságodhoz irok, oka ennek az a meggyőződésem, hogy Nagyságod a tan ügy terén a legkiválóbbak egyike, de meg Nagyságodhoz vezet az a rokonszenves tisztelet is, melyet éppen lankadást nem ismerő munkássága bennem keltett. És most — ilyen hosszú falusi bevezetés után — áttérek a dologra. Tudomásomra jutott, hogy a Közművelődési Egyesület behatóbban akarja tárgyalni a magyar nyelv ügyét, illetőleg azokat a módokat és eszközöket, melyek azt eredményeznék, hogy az iskolából kikerült kis honpolgárok — „a jövő reménysége“ — a sok bajlódással beléjök ojtott magyarnyelvet továbbra is beszélje, s ha lehet, jobban szeresse. Hát, kérem, nagy sor ez! És előre is kijelentem, hogy ha a magyar nyelv érdekében csak annyit teszünk, mint a mennyit eddig tettünk, kevés . . . nagyon kevés lesz a hasznunk. Hogy a magyar nyelv az úgynevezett „nemzetiségi vidékeken“ nehezen bir tért hódítani és a tanítóság fárasztó munkájának alig-alig van látszatja, annak nagyon is alapos és mélyen járó oka van. Rossz, Nagyuram, a kiindulás, nagyon rossz. A magyarosítással úgy vagyunk — kérem — mint (már bizony nem tudom hol, hol nem, de valahol olvastam) az egyszeri detronizált exotikus fejedelem volt az angolokkal, a kik a. fogoly államfőre ráhúztak egy hamisítatlan valódi angolszabású gérokkot, nadrágot, a fejébe nyomtak egy fényes cilindert; ezeket a boldogtalan csak felvette magára, de mikor a cipőre került a sor, az ellen már kézzel-lábbal tiltakozott és mezítláb vonult be — Londonba. Mi is elkövettünk a magyarság érdekében sok -mindent, ruházzuk az ő ügyét tőlünk telhetőleg, csak a legfőbbet — azt hibáztuk el. A mióta csak önállóan Ítélni tudok, Ap- ponyit ideálnak tartottam. A mit ez a lángész beszédeiben Ígért, azt nagy önmegtagadás árán ugyan, és tálán nem is az általa remélt eszközök összeségével, de mégis valóra váltani igyekszik, mint miniszter. S ha úgy módomban volna (sajnos, még ezidőszerint követ nem vagyok, pedig . . . !) odaállanék e nagy szellemóriás ele és magyaros nyíltsággal arra kérném, hogy ha már annyira szivén viseli a magyar nyelv ügyét s ha a mint tetteivel fényesen igazolja, oly mélyrehatóan akarja kezelni ezt az ügyet, úgy ne kíméljen senkit és semmit és ne kérjen, hanem követeljen . . . követeljen erélyesen, ellenvetéseket nem tűrve pénzt, sok pénzt óvodákra. Nagyságod igazat fog nekem adni, ha a magyar nyelv tanítását első sorban az óvodához kötöm. Hasonlíthatnám az óvodát egy melegházhoz, a melyben a különféle plánták magvai el vannak vetve. Gondos ápolással csakhamar életre kelnek és ha erőre kapnak és kiültetjük őket a szabadba, fejlődésük biztosítva van. Hát a magyarság melegházai az óvodák. Az a nemzetiségi kis poronty az óvodában észrevétlenül, játszva sajátítja el a magyar nyelvet és a magyar érzelmet. Ámde éppen az a bökkenő, hogy óvodáink száma a nagy nemzetiségi vidékeken vajmi csekély. Az ungvár—nagymihályi vonalon például Szob- ráncon és Vinnán van csak. Mi ez? Semmi. Ha rajtam állana, az óvodaügyet elsőrendű országos ügygyé tenném. Azt mondják: „Nincs pénz.“ Ha van pénz ágyúra és sok mindenre, „muszáj“ lennie óvodákra, sőt első sorban ezekre. És irgalmatlanul, kegyelmet nem ismerve beóvodáztatnám az összes gyermekeket. Csak tiz év ... és milyen óriási különbség! Most — kérem — az a tót, szerb, román vagy nem tudom, miféle gyermek bejön az iskolába. Soha életében, vagy csak nagy ritkán hallott magyar szót és talán azt a keveset is rosszul. Tisztelem én azt a tanítót, a ki 30—40 ilyen növendéket kap egyszerre! Szánakozva szoktam nézni az ilyen jó fiúkra. Hogyne ! Hiszen ha hivatásos, igaz tanító is, elmegy a tanítástól minden kedve. De ha az első osztályos gyermek előbb három éven át az óvodában nemcsak hallott, hanem tanult is magyarul, akkor a magyar nyelv további tanulása nem lesz rá nézve kínos és a tanító is nyugalommal, talán örömmel néz végig^ az év elején a már nem „nyers anyagon.“ OvoA csalogányhoz! . . . Irta Sallay Gyula. Éj van! A nap nyugovóra tért. Vele alszik a fáradt világ. A táj oiy szép, a mint méla fényét Ráhinti a szelíd holdvilág ! Rejtelmes csönd . . . Még a szellő sem Mozgatja meg a száraz avart. Csak fölöttem, a sötét lombok közt Dalolja még a csalogány a dalt: „Szeretlek forrón ! Szeretlek híven! Csak érted dobog Szerelmes szivem !“ Dalolj ! Dalolj ! - édes csalogányom ! Dalold el a boldogságodat! A mit a te kicsi kis szivednek Rajongó, égő szerelmed ad ! Dalolj ! S a te csattogó dalodra Az én szivem is visszhangra kél! Hiszen ő is csak rajongó, égő S boldogító szerelmének él : Szeretlek forrón ! Szeretlek hiven ! Csak érted dobog Szerelmes szivem ! Es ha, - a kit oly forrón szeretsz. Párod — hűtlen lenne egykoron, Jer el még egyszer, szállj ide hozzám Egy ily csöndes, sötét alkonyon ! S dalolj még egyet! De ez a dalod Az utolsó, a legszebb legyen ! Csattogd el még szerelmes szivednek Megrepesztő bánatát jnekem: Szeretlek forrón ! Szeretlek hiven ! Érted hasad meg Szerelmes szivem ! Csattogd el még, hogy eltanuljam tőled Meghasadó szivből adott Végső dalodat, . . . hogy eltanuljam Dalba önteni a bánatot ! . . . Mert ezt a dalt, — félek tőle, félek ! — Nekem is el kell majd dallanom, Hogyha megcsal, hogyha hűtelen Lesz majd hozzám az én angyalom : „Szeretlek forrón ! Szeretlek hiven ! Érted hasad meg Szerelmes szivem !“ Egy vén leány keservei. — Humoros monológ. — Irta Vidor Marci. Az Ungmegyei Nőegyesület estéjén előadta Farkas Erzsi. Jó estét Uraim, Uraim és Uraim! Kívánok Önöknek háromszor is jóestét! így hálálom meg azt a sok, gonosz keserves estét, a mit nékem szereztek. Vagy nem ismernek ? Én vagyok az az Erzsébetkörbeli vén- leány, a kivel a múltkor a megyeházi pódiumon találkoztak és a ki Vidor Marci jóvoltából megint itt van, bffgy elcsevegjen egy verset, a melyik, hogy is mondjam csak, állhatatlanságáról, Ízetlenségéről, vagy tán rosszul fejeztem ki magam, rossz Ízléséről, savanyúságukról, modortalanságukról és igen, oh kimondon nyíltan, legutálatosabb tulajdonságukról: elérhetetlenségükről ! Igen Uraim, Uraim és Uraim ! Ha szivem szavát követném, úgy Nagy Jóskától kezdve Tahy Bandiig az ungvári fórfinemzedék díszpéldányainak nevezném Önöket, deli lovagoknak, gascogni legényeknek, hol Berzó Pista a kapitány, ha ... ha ... ez a Aa nem volna ... Ha ! Ha kicsorduló szivem keserű citrommá nem vált volna, ha! ha álmaim bimbózó fácskáit, mint egy hófehér liba nyakát ki nem csavarták volna . . . ha ! ! ! ha azokat a 100 fokos vágyakat, melyek jobban lobogtak a snellzider lágjánál, meg nem fojtották volna . . . Ha . . . Ha . . . Ha ... ez a sok ha, hahahaha, úgy hangzik mint a kacagásom, bár több okom volna a sírásra Önök miatt rút, kellemetlen és kiállhatatlan és mégis oly gyönyörű, oly drága, oly kellemetes férfiak ! Önök mosolyognak, a mint látom; annak az öntelt szolgabirónak cvikkerje kótrét görbül, az a csinos honvédhadnagyocska is, mintha felém szórna egy pár sugarat szemének ragyogó csillagából — hát lássák, én is mosolygok és juszt is mosolygok ; mert még nem adom föl a reményt, bár az idei farsang az ugyan snasszul ütött ki számomra I A nőegyesületi reunion ... a Táli néni alapítványi estéje ... óh a Korona nagytermének letarolt mezőin az én számomra nem értek kalászok (sóhajt) — szép szőke bajuszkalászok — az ón aratásom . . . beillenék szomorú szüretnek is I Mintha a filoxera az összes férfiakat kipusztitotta volna az oldalom mellől! Pedig legszédületesebb „bakfispillantásaim“ egyikót lövelltem szét a táncterembem és e szende tekintetet összekapcsoltam leghorgosabb csábmosolyaim egyik jól kifejlődött díszpéldányával, az ajkamat pontyszerüen összecsucsoritottam — ponty, ponty, ponty — óh ez a pillanat döntő volt számomra ! Igen, igen . . . mintha közeledne felém 36 szép tavaszomnak 365000-szer elszállt álma ... az a karcsú nyúlánk álomifju, a kit az én számomra teremtett az élet . . . Ő jön . . . ő jön . . . ő jön ... ki jön ? Ő jön félénk és mégis oly siető léptekkel, szemét belemereszti bájaim virágos kertjébe . . . jön ... ő jön, ki jön ? Ő jön . . . már előttem áll, meghajol . . . szédülök, Lapunk mai száma 8 oldal.
