Ung, 1907. július-december (45. évfolyam, 27-50. szám)

1907-08-04 / 31. szám

2. oldal.

UN 3

31. szám.

Először is egyesületi gazdát fogadtak, a ki felelős legyen az úttörő apostolok gyomrának a jóvoltáért. Következett a szakácsnő, a ki a főtituluson és jó fizetésen kívül kapott maga mellé egy főző művésznőt a másodrangu szerepkör betöltésére. A fizetés ranglétráján alább szállva, a háziszolga következett ezután, majd pedig sok koronányi külömbséggel két — mosogatóleány. Együtt volt tehát minden: az uj vállalkozás, a jól fizetett munkássereg, nem hiányzott egyéb, csak a — deficit. Sokáig azonban erre sem kellett várni, mert rövid hat hét leforgása alatt az is megérkezett. Kitűnt hogy a közös konyha az alapul fölvett összegért — havonként hatvan koronáért — nem tud adni délben négy, este pedig két tál ételt olyan mennyiségben, hogy az két személynek elég legyen. A mint Nagybecskerekről Írják, a deficitnek valószínűen az lesz a következése, hogy a szövetkezés fölbomlik s ezentúl ki-ki maga konstatálja majd a háztartásának a — deficitjét.*

A fenti közleményhez nem füzünk semmiféle megjegyzést, feleletképen egvszerüen közöljük a nagy- becskereki közös konyha vezetőségének a reá vonatkozó válaszát, mely az ön figyelmét már, ugylátszik, elkerülte :

„A nagybecskereki közös konyha“ czimmel a lapokban egy malicziózus czikk jelent meg, melynek kétségtelen tendencziája, hogy virágzó vállalatunknak ártson. Pedig valóban kár ezt a kezdő de életre való intézményt becsmérelni akkor, a mikor most, a kezdetnek a kezdetén is mintegy 45 családot szabadit fel a cselédmizériából származó nehéz gondoktól s részesít olyan ellátásban, a melyet saját háztartásban kétszer annyi költség árán is nehéz előállítani. Igaz, hogyjul. 6-án tartott közgyűlésünkön egy adag étel árát 60 K- ról felemeltük 70 K-ia, de minden tárgyilagosan gondolkozó ember előtt tisztán kell állani annak, hogy egy négy tál ételből álló ebéd és két tál frissen készített vacsorából álló és két felnőtt embernek elegendő élelmezésért 70 K a mai rendkívüli drága viszonyok között bizony nem sok, különösen akkor, a mikor a két embernek szánt eleségből sok esetben hárman, nem ritkán négyen is táplálkoznak. Az adag-árnak felemelése is részben azért történt, hogy az ilyeneknek igényei jobb kielégítést nyerjenek, részben pedig főleg azért, hogy a nyári, konzervnek való terményeket télire beszerezhessük. A czikkiró által közzétett panasz csak olyanok részéről merül fel, a kik a közös konyha áldásaiban oly módon akarnak részesülni, hogy egy családtagnak havi ellátása 10—15 K-nál többe ne kerüljön. Ám az ilyenek oldják meg a fogas kérdést saját háztartásukban s mindenki hálás lesz a -sikeres megoldás közhírré tételéért. Hogy azonban a közös konyha tagjai nincsenek czikkiróval egy véleményen, bizonyítja az, hogy a 10 koronás emelés egy szavazat ellenében, tehát majdnem egyhangúlag hozatott, valamint bizonyítja az a körülmény is, hogy a holt idény daczára folyton történik felvételért való jelentkezés, annyira, hogy már-már a felvételt be kell szüntetni, avagy a vállalatot nagyobb alapokra fektetni. A vállalat iránt való országos érdeklődést pedig bizonyítja az a körülmény, hogy az ország minden részéből mind sűrűbben és sűrűbben érkeznek hozzánk tudakozódások és alapszabály beküldése iránt való kérelmek. Az igazság érdekében kérve soraim szives közzétételét, maradok tekintetes szerkesztő urnák őszintén tisztelő hive :

dr. Nagy Dezső,

a nagybecskereki konyha-vállalat elnöke.

Fürdői levél.

Szobráncfürdő, 1907. julius hő.

Kedves Olgám 1

Hát ismét itt vagyok kedves kis fürdőhelyemen : Szobráncon. Bucsuzásunk alkalmával megígértem neked, hogy impresszióimat közölni fogom veled. íme szótartásom eredményeként irom hozzád e sorokat.

Egy rövidke esztendő alatt sokat változott a für- dőcske. Nem ugyan modernségben, mint inkább reményaljasság, milyen feneketlen gonoszság az, mit teszek, higyje el, másképen történt volna minden.

Elza: Jobb, hogy igy történt. (Büszkén.) Sohasem tudtam volna elviselni azt a tudatot, hogy ön könyörületből, vagy éppenséggel azért tartott ki mellettem, mert igy kívánta a gavallértempó.

Tódor: Az eset után nyomban elutaztam. Jobb időkből maradt egy kis viskóm az erdélyi határon. Odamentem. Vállamra vettem a puskámat és naphosz- szat vadászgattam. Elfogott a vadászszenvedély. Jól éreztem magam az idők félhomályos rejtőkében, a hol senki sem zavart, a patak partján, a hol nem hallottam egyebet, mint a viz csöndes, dallamos mormolását. Ebben a magányban, az istenadta természet csodás harmóniájában ismét megtaláltam önmagamat. Lelkemnek megtépett foszlányaiból, mint a tündérregék üstjének párázatából, egy csodaszép leány alakja kelt ki, és fagyos gunynyal, megvető mosolylyal nézett le rám. Gyakran felugrottam, hogy megragadjam hófehér kezét, hogy átkaroljam karcsú derekát, hogy lecsókoljam ajkáról a fagyos gúnyt, a mely szinte megőrjített, de a kép hirtelen tova siklott, eltűnt s én a puszta levegőt fogtam át csupán. Egy ily látomás után egyszer összeestem s alkonyaitól hajnalig alélten feküdtem az erdő nyirkos talaján. Arrajáró emberek rám leltek s a vállukon vittek haza. Hetekig feküdtem utána lázálomban, nehéz, veszedelmes kórban. Az a jó parasztasszony, a ki betegségemben ápolt, a megmondhatója, hogy a belső tüztől eltikkadt ajkam szünetlenül az Ön nevét suttogta, az Ön bocsánatát esengte.

Elza: (megindultan.) Én megbocsátottam Önnek. Nyugodjunk meg a végzetben.

Tódor: Nem azért mondom el mindezt Önnek,

ségben, hogy nemsokára hatalmasan fel fog lendülni. A jó grófnők most már csak mint vendégek üdülnek egykori birodalmukban. Fiatal ambiciózus kezekbe került a fürdőcske. Hasonlít most a fürdőcske ahhoz a leányhoz, a ki hosszú válogatás után kora legfőbb idejében reábukkant a férfira, a kit szivének ideáljául választott. Cicomázza, kelleti magát, feltárja minden báját, kellőmét, előnyét, hogy megfessék az ifjú kérőnek, hogy megszeresse, hogy figyelmes gondjaiba kerüljön. Magára öltötte a természet által nyújtott legszebb ruházatát : zöld erdőinek üde lombozatát. S mint a szerelmes leányzó házához, csak úgy tódul az ismerősök nagy tömege, hogy előmozdítsa, elősegítse a leány boldogságát, célhoz jutását.

Erősen hiszem, hogy a fürdő sorsára ez esztendő nagy fordulatot rejt magában a jövőre nézve. De meg is érdemelné a nagy érdeklődést!

Most, a midőn mindnyájan lelkesedünk mindenért, a mi magyar, a mi nemzeti, nem csak szóval, hanem tettel is be kell bizonyítanunk lelkesedésünk igaz, őszinte voltát. Az a sok, sok millió korona, a mit magyarjaink külföldi fürdőkre elköltenek, mind megmaradhatna országunkban. Hiszen a természet gyógyító erejének mennyi csodás forrásaival rendelkezünk mi magyarok! Csak fel kell tudni használni, csak pártolni kellene! Egy-két esztendei csekély önmegtagadás árán s igényeinknek egy csekély feláldozása árán rövid pár esztendő alatt a legmodernebb fürdőhelyek állanának rendelkezésünkre hazánkban.

Nem panaszképen említem meg ez áldozathozatalt! Mert tagadhatatlanul meg van a hatása a nemzeti érzület felébredésének abban, hogy a magyarok most már nagyobb érdeklődéssel keresik föl a magyar fürdőket. Á hatás különösen ez esztendőben kezd szemmel láthatólag jelentkezni: a magyar fürdők tömeges látogatásnak örvendenek, a miről meggyőződhetsz, ha csak a napilapok fürdői híreit elolvasod.

A szobránci fürdő látogatottságán is meglátszik ez egészséges irány hatása. Kezdik belátni, hogy e magyar fürdő vize is megteszi ugyanazt a hatást, a mit a hasonló külföldieké. Hiszen tudod, nekünk is idegen fürdőbe kellett volna mennünk ! Csakhogy az én kérésemre e régi, kedves fürdőcskében való nyaralást határoztuk el. Nekem elveim vannak! Ha már meggyőződésből tulipánoskodunk, nemzetieskedünk, hát akkor legyünk következetesek minden téren. Tudom, hogy mosolyra húzod csókolni való pici szádat s ingerkedve kérdeznéd tőlem, hogy csak ez az elvhűség vitt rá engem, hogy e fürdőbe jöttem? Jó, bevallom, hogy más ok is hozott ide. Rajongom a csendért, a nyugalomért Ha egyedül vagyok, ábrándjaimnak élhetek! Lelkem, szivem felüdül, mint a harmatos hajnalon a virág, ha elvonulva a köznapi zajtól, minden pillanatomat, gondolatomat és érzésemet tisztán „Őneki“ szentelhetem. És itt — bár távol van tőlem — sokkal többet vagyok vele együtt lélekben, mint otthon, a hol a napi foglalkozás elválaszt bennünket egymástól órák hosszáig.

De azért ne hidd, hogy unom magam ! Dehogy ! Szórakozásra is van elég alkalom és mód! Már magában a fürdői társaság is nagyon kellemes! Az ország különböző vidékeiről számos úri család. Egy nap alatt úgy összebarátkoztunk, mintha mindig csak együtt éltünk volna! Fiatal menyecskék, leányok szép számmal vannak most a fürdőben. Képzeld! öt leánynyal ismerkedtem meg mindjárt. Egyik szebb, kedvesebb, mint a másik. De jól is mulatunk egymásközt 1 Bevallom azonban, hogy jól esne, ha egy pár gavallér is forgolódna körültünk. Mert hiába, a leány gavallér nélkül olyan, mint a rózsa szin nélkül. Igyekeznek ugyan egy kis szint^ adni a társaságnak a doktor bácsi, Juhász bácsi vagy Ákos bácsi, de hát ezek mégis csak bácsik! Ezek nem tenniseznek velünk. Pedig hát tudod, a tennisért élek-halok. Még szerencse, hogy az örökké jókedvű titkárt tudjuk befogni a „frauendienst“-be. Hát aztán vele tennisezünk. Csak egy rut szokása van, hogy a jó labdát is rossznak nézi még többször, mint én. De lehet, hogy ez a pálya hibája. Mondhatom, hogy ilyen kevésbé jó pályán alig játszottam. Föltettem magamban, ha találkozom az uj tulajdonossal, kérni fohogy könyöriiletre bírjam és bocsánatát kierőszakoljam. Tudom, hogy Ön jó, nemes, nagylelkű, s az emberi gyarlóságokkal szemben végtelenül elnéző. De én nem érem be ezzel. (Könyörgő hangon.) Elza könyörgöm, ha van még a szivében egy szikrája annak az érzésnek, a melynek részese voltam, ha van még a lelkében egy csöpp hajlandóság hozzám, feledje el a múltat, űzze el magától, mint egy rossz álmot, és legyen újra az enyém, mert nem tudok élni nélküle. Szeretem Önt Elza, szeretem, bűnbánó szivem egész hevó- ven, a boldogtalanság tüzében megtisztult lelkem édes reménységével.

Elza: (szelíd mosolylyal.) Lám, Ön még mindig a régi. Az önzés vitte el melőlem és az önzés hozta vissza. Akkor jólét után vágyott, most a boldogságot kergeti.

Tódor: A boldogságot! Ha Önt nem tehetem azzá, lemondok róla. Az önzés nem bir lemondani.

Elza : S Ön tudna?

Tódor: Van olyan élet is, mely örökös kálvária.

Elza: Szótlanul, megadással hordani a keresztet, ebben van a lemondás fenséges ereje.

Tódor: Akkor hát hordozni fogom, a mig terhe alatt össze nem roskadok. Isten Önnel! (Ázajtó felé indul.)

Elza: Isten Önnel! (Látva, hogy Tódor a kilincsre teszi kezét.) Tódor!

Tódor: Elza!

Elza: Meggyőződtem róla, hogy Ön lemondani is tud. Tehát nem az önzés hozta vissza.

Tódor : A szivem hozott vissza, mely gyötrelmek árán rászolgált a boldogságra. Elza!, Remélhetek ?

Elza: Ha megférek abban a kis viskóban én is.

Tódor: Életem! Boldogságom!

gom, hogy a lányokra való tekintettel a jövőben a tenniszpálya gondozását is vegye a fürdőfejlesztési programmjába. Mindenesetre élénkíteni fogja ez a fürdői életet.

Az igaz, majd elfelejtettem ! E napokban mégis akadt gavallérunk. Egy vidéki fiatal ember. Azt mondták róla, hogy kedves és szellemes. No én nem tapasztaltam. Ha velem volt, alig szólt egy-két szót. Azt is, zavartan és akadozva. Ha ránéztem, elpirult mint egy gimnazista. Hogy miért? Nem tudom. Eleinte nem is törődtem vele. Hiszen tudod, engem már csak „Ő‘ érdekel. De egy pár nap múlva ? . . . Eh! erről majd szóval ! . . . .

A rendes napi szórakozások között a titkár egy eredeti tervvel lepte meg a fürdőközönséget. Táv-r gyalogló versenyt rendeznek a 100 kilón felüli fürdővendégek részére. No képzelheted, minő mulatság lesz az nekünk!

Haoem most már kissé bosszúra nyúlt levelemet zárom s Ígérem, hogy ha valami érdekes esemény előadódik, értesíteni foglak.

Csókol barátnőd : Vilma.

A közönség köréből.

Tekintetes Szerkesztőség !

Az „Ungvári Közlöny“ f. é. 30. számában „Kérelem Sztáray Gábor gróf főispán és Visontai Soma orsz. képviselő urakhoz“ cim alatt „Egy kereskedő“ aláírással cikk jelent meg, mely cikkíró elfogultsága és teljes tájékozatlansága mellett tesz bizonyságot. Nehogy tehát a közvélemény a cikkben foglalt egyoldalú fejtegetések folytán félre vezettessék, kérem, méltóztas- sék soraimnak b. lapjában helyt szorítani.

Cikkíró azon kezdi, hogy Főispán ur Öméltóságát és az ungvári kerület orsz. képviselőjét körüllegyez- geti, nem felejtvén el stafázsnak a vármegye régebbi vezető embereit lehurcolni.

„Úgy a főispán, mint a képviselő“ — mondja cikkíró — „minden helyi érdekű és közre vonatkozó ügy mellett szívesen buzgólkodnak, s példát mutatnak arra, hogyan kell és lehet a kormánykörökben birt nagy befolyást közérdekért érvényesíteni.“ — Nem gondolja cikkíró ur, hogy nevezett urak sértve fogják magukat érezni, ha Ön őket a „helyi érdekű közérdekű-ért (a legújabb műszó) sorompóba állítja s nyíltan felszólítja, hogy a kormánynál birt nagy befolyásukat ez irányban érvényesítsék, vagyis más szóval: Ungvár városát protegálják minden erejükkel ? Nem gondolja cikkíró ur, hogy furcsa közérdek az, mely protekcióra szorul ?

De térjünk a tárgyra.

Cikkíró ur sem többet, sem kevesebbet nem óhajt., mint azt, hogy a kibővitendő csapi fütőházat helyezzék át Ungvárra, mely óhaját, ha kell, körömszakadtáig képes indokolni. Ott van mindjárt a gyermeknevelés. Ki tudja hány álmatlan éjszakát okozott cikkírónak az a rémes gondolat, hogy a vasutasok gyermekei Csapon analfabéták maradnak. Mert az, hogy Csap község az állami iskola és ovoda felállítása körül — épen a vasutasokra való tekintettel — erejét messze túlhaladó áldozatot hozott, de az államnak is nagy költségébe kerül, cikkírónak — bliktri. Ezen kívül — fűzi tovább elmélkedését cikkíró, — a mintegy 300 fűtőházi alkalmazottnak nem kell majd oly kis községben, mint Csap, nehéz viszonyok közt élni. Minő atyai gondoskodás ! Nem számítja cikkíró a város nyújtotta áldások közé azt is, hogy ezen alkalmazottak nagy része, kik törzsökös csapiak, sajátjukat képező lakóházukat itt Üresen hagynák, hogy Ungvári drága bérházakban lakva, a „kulturemberek“ sorába léphetnek? Ungvár városának nehéz lesz a törvényszéket is elhelyezni. A mostani drága piacot és lakbéreket 300 vasutas olcsóbbá fogja tenni ? De ki tudja szerit-számát annak a sok jónak, ami — cikkíró szerint — a vasutasokra Ungvárt várna.

De kezd kibújni a szeg a zsákból. A 300 vasutas áttelepítése a városriak — mondja cikkíró — oly eminens érdeke, hogy azt bővebben magyarázni nem is tartja szükségesnek. Csak egyet ragad ki a sok közül: „a város 300 vasúti alkalmazottat, mint adóalanyt nyerne.“ Oh szent együgyüség! Minek lép cikkíró a nyilvánosság elé olyas valamivel, amihez nem ért ? — Annyit csak kellett volna tudnia, hogy a vasutas sem községi pótadót, sem pedig útadót nem fizet és igy a városnak adóalanya nem lehet. Más kérdés, amivel cikkíró a továbbiakban érvel, hogy 300 vasutas a város életét fellendítené, (vájjon nem egy csomó uj kávéházra gondolt cikkíró ur?), a vasút mentén egy egész uj telepet létesíteni képesek. (Kik? a vasutasok ? vagy az állam?). Ungvár tehát csak nyerne velük, ők is nyernének (?) Ungvárral, — Csap pedig, ha ott is marad a fűtőház, vagy elviszik, Csap marad.“ Igen, a neve az maradna, de a 300 vasutas eltávozása után, lakásaikba beköltöznék a nyomor. Honnan fizetnék az építkezések költségeinek kamatait.

No látja cikkíró ur! Itt legalább találkozom egy kis őszintességgel, habár most sem tudom megérteni, miféle közérdek az, mely más szájából kiveszi a falatot.

Tehát tessék csak leszállani a „közérdek“ vessző- paripájáról ! s tessék a gyereknek más nevet adni! mert a közérdek fogalma nem merül ki Ungvár város fejlődésével, — hanem szerintem — a fejlődéshez egy ici-pici joga Csapnak is van. Azután ne tessék oly erősen kapacitálni Főispán ur ő méltóságát, mert Visontai képviselő ur specialiter az Önök képviselője és igy semmi kifogásunk sem lehet ellene, ha *bt arra buzdítják, hogy törvényhozói megbízatását a miniszteri ajtó kilincsének kifényesitésében merítse ki, — de enged-