Ung, 1903. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1903-03-22 / 12. szám

12. szám.

tr 3ST G3. oldal.

Tisztelgések Firczák Gyula püspöknél.

Firczák Gyula munkácsi püspöknél e hó lö-én tisztelgett a vármegye törvényhatósági bizottságának s a város képviselőtestületének küldöttsége Lőrinczy Jenő alispán vezetése alatt. E küldöttségekhez csatlakozott a kir. pénzügyigazgatóság, a kir. főerdőhivatal, a kir. tanfelügyelőség, a kir. adóhivatal tisztikara s több egyesület küldöttsége is.

Mikor a tisztelgők között Firczák püspök megjelent, harsány éljenzés töltötte be a levegőt. Az éljenzés csillapultával Lőrinczy Jenő alispán a következő beszédet mondotta:

Nagyméltóságu és Főtisztelendő Püspök Ur!

Kegyelmes Uram!

Legkegyelmesebb Urunk és királyunk által Nagyméltóságodnak valóságos belső titkos tanácsossá történt kinevezése s a királyi kegynek Nagyméltóságod iránt fényes megnyilatkozása alkalmából Ungvármegye törvényhatóságának s közönségének szive megdobbant az örömtől, s f. év február hó 27-én tartott ülésében nagy lelkesedéssel elhatározta, hogy Nagymóltóságodat kiildöttségileg üdvözli s ezen határozatot az utókor részére emlékként megörökíti.

Nekem jutott a kiváló és megtisztelő feladat, hogy ezt tolmácsoljam, s midőn érezve gyengeségemet, ezt megkísérlem, tiszteletteljesen jelzem, miszerint figyelemmel Nagyméltóságod hosszas, kimerítő fáradozására s tevékenységére, tisztán gyöngédségből Ungvármegye törvényhatósága, közönsége, Ungvár város képviselete, a város összes hatóságai, testületéi, egyletei életteljes koszorúba fűződve nem a politikai illem, ildomosság és köteles tisztelet által ösztönözve, de Nagy méltóságod iránt mindenkoron táplált tisztelet és őszinte szeretet által vezéreltetve jelentünk meg Nagyméltóságod üdvözlésére.

Hazafias szívvel és lélekkel üdvözöljük Nagymóltóságodat, mint a legalkotmányosabb király legmagasabb kegyében és jól megérdemelt kitüntetésben részesített fiát vármegyénknek, mert a reá háramló kegy és kitüntetés Ungvármegye törvényhatóságát, vármegyénk székhelyét, Ungvár városát is fénynyel árasztja el, mert Nagy méltóságod mindkettőnek évek hosszú során át példás és buzgó tagja maradt.

Üdvözlöm Nagyméltóságodat, kinek 41 éves nyilvános működése egy nyitott könyv, melynek minden lapja: egyházi, hazafiui, társadalmi s emberbaráti tekintetekből csak áldásteljes munkálkodással van telve.

Nagyméltóságod élete valóban tanulságos és megható, mert fenkölt személyét nemcsak a földi hata om képviselője, de a Mindenható Isten már előzőleg leg- felsógesebb kegyeiben és kitüntetésben részesítette, mert a tiszta öntudat és a férfiúi erények egész sorozata, mint erős lánczszem vonják körül egész életét, melyek az édes jó anya forró szeretete által egybeforrasztva, soha nem lazultak, de évről-évre növekednek s erősbödnek.

Üdvözlöm Nagyméltóságodat, mint a magyar nemzeti egység és a magyar állameszme rendíthetetlen bajnokát, hű képviselőjét s az állandó béke szerény apostolát.

E jelszó és zászló alatt követjük Nagyméltóságodat mindenütt és mindenkoron s kérjük Nagyméltóságodat, legyen felséges királyunknak nemcsak titkos, de dicsőült elődeihez hiven igazi, nyílt tanácsadója és egyszersmind tolmácsolja az apostoli királynál, hogy bár évről-évre szegényedünk, pusztulunk, vészünk, de a király iránti tántorithatlan hűség, a ki- olthatlan hazaszeretet felkölt még a sírból is, mert ez isteni örökségünk.

És most, a Mindenható Istennek annyi kegye, a

pompa között, mig ő koldusként kesereg, mert azt hiszi, hogy megcsalatott.

Párjának csak egy kézmozdulata lett a másé, egy tekintete, melyet ő röptében fölfogott, ezért a kétségbeesett sirás, mintha fájdalmát búgná egy szárnyán lőtt, porba tiport gerlemadár; szegény meggyötört agyát rémképek kínozzák, sokkal súlyosabbak mint aminők valaha is érhetnék. Feje tüzes, teste lázas, s ami hűsítené : nincs egy józan gondolata sem.

Lelkében elölve a hit, jövőjében a remény, szivéből a szeretet. Megalázva érzi magát, lesújtva a porig, a sárig. Es nincs menekvése e szenvedések elől, a meddig él — nincsen.

Meddig fog még élni vájjon ? Hányszor hitte már : ez az utolsó órája, amint, egy ostorcsapással leütött égő szerelem virágának ha aláhanyatlik feje — ő sem emelkedhetik föl többé soha.

Hiába minden. A nőt mondják gyengébbnek, de a szenvedésekben ő az erősebb. Mennyi bánata volt már szegény beteg szivének, s ime mégis ól, érez, szenved tovább. Talán mert gyerekkorában megszokta már a szenvedéseket, nem tud az erőt venni rajt?

A gyerekkora ? — — Neki sohasem volt karácsonya. Nem elég ez ? Házukban alig-alig emlékszik ünnepnapra. Talán az időben nem is volt öröm a világon, legalább neki nem jutott soha.

Mikor ő eljött — tanulta megismerni: mi a szeretet. S mióta magához vette, tudja csak mi a boldogság. Ahogy a párja lett, ismeró meg a gyönyört, az üdvöt.

És amióta „ő“ rósz hozzá, ismeri csak a boldogtalanságot.

Ütötték, mikor gyermek volt, tudja, de nem fáj. Nem volt öröme soha; de ha nem ismerjük az ürömöt, nem is kívánhatjuk. Amit nem lát, nem tud az ember, nem vágyódhatik utánna. Haja megtópve lett — régen volt -— talán nem is igaz.

Haja megszürkül, most látja. Nem tépi senki, mégis a fájdalom érintése érzik rajt’. Mindene van, amit kívánhat maga köré és lelkét 'mégis majd elereszti a vágyódás.

Felséges királynak annyi jósága és kitüntetése után minő zárszóval adjam át megbízóim üdvözlő iratát ? Miként ecseteljem Nagyméltóságodat szerető, tisztelő közönségének szivbeli óhaját? Lelkem sugallatát követem, ellesem szivük dobbanását s lelkem mélyéből mindnyájunk nevében kívánom, hogy a horlyói kis ház felett 183d-ban feltűnt csillag hirdesse a boldogabb jövőt, bókét és örömet, hazánk alkotmányos egén legyen vezérünk s ragyogjon fényesen soká, igen soká !

A lendületes beszéd után felhangzott éljenzés volt a bizonyíték, hogy az alispán a nagyközönség igaz érzelmeit őszintén tolmácsolta

Firczák Gyula püspök a következő beszéddel köszönte meg a tisztelgők jó kivánatait:

Nagyságos Alispán ur!

Igen tisztelt Uraim!

Mélyen meg vagyok hatva azon rokonszenves fogadás által, melvlyel első Ízben Csapon a nagyságos Alispán ur, a helybeli vasúti állomásnál Ungvár város polgármestere, este pedig a fáklyásmenetnól Ungvár város kapitánya megtisztelni szívesek voltak ; nemkülönben most, amidőn Nagyságod Ungvármegye törvényhatósága, a város, az ungvári összes hatóságok és egyletek nevében oly lendületes szónoklattal üdvözölni méltóztatott.

Az érzelmek ezen megtisztelő és előttem szerfelett becses megnyilatkozásának reám nézve való nagy fontossága abban rejlik, hogy Ungvármegye törvényhatóságának, Ungvár város képviselőtestületének és az egész vármegye nagyközönségének rokonszenvét azzal érdemeltem ki, hogy mint néhai nagy püspökünk, Popovics Bazilnak unokaöcscse, én is azon irányt követtem, amelyet tőle tanultam és amelyet közvetlen püspökelődeim is hiven követtek.

Szerfelett megnyugtató reám nézve azon tudat, hogy a vármegye nagyközönsége helyesli azon irányt, melyet követek és elfogadja azon eszméket, melyeknek szolgálatában állok.

Én ugyan állásomnál fogva első sorban a vallás- erkölcsi téren vagyok köteles működésemet kifejteni. Ezen a téren segédtársaim a káptalan, összes papjaim és tanítóim. A hazánk legbiztosabb alapját képező valláserkölcsös eszméknek óhajtok életet adni városunkban felállított intézeteim által is.

De mivel a magyar közjog szerint a püspök köteles bizonyos tekintetben politikával is foglalkozni, az én politikám az volt és az lesz mindenkoron, hogy a magyar állam létalapjait, a koronás király iránti hűséget, a magyar alkotmányosságot és a magyar állam integritását minden körülmények között fentartsuk, védelmezzük és fejlesszük.

Igaz, hogy azon népnek egy nagy része, mely lelki joghatóságom alatt áll, ma még nem beszéli általánosan a magyar államnyelvet, azonban érzésben és különböző időszakokban megnyilatkozott tényeiben mindig igaz magyarnak bizonyult és a nagyközönség által is ilyennek ismertetik.

Vannak ugyan szentesített nemzetiségi törvényeink, de a munkácsi egyházmegye ezen törvények kedvezményeit sohasem vette igénybe, ellenkezőleg, mi a magyar kultúra alapjára helyezkedtünk mindig és ezen alapon dicsőségünknek tartjuk szolgálni népünknek és_ szolgálni hazánknak.

És hogy ez tényleg igy van, erről tanúságot tesznek úgy ezen, mint a szomszéd vármegyék intelligenciáinak elismerő nyilatkozatai, mert egyházmegyénk híveinek azon részét is, akik hazánk zengzetes nyelvét még el nem sajátították: az úgynevezett ruthéne- ket, amely elnevezés azonban egészen helytelen, alaptalan, mindig testvéreiknek tekintették.

Éppen azért némely elfogultak azon állítása,

Testét nem éri ütés és görnyed a szenvedéstől. Bántja, a kimondott szó s bántja az is, ami elhallgatva lett. Fájdalom szorul szivére egy tekintettől, s egy mozdulat haldoklásra kényszeríti lelkét.

Igazság ez ? Mig nem ismerte, eltudott nála nélkül lenni egészen. Most tökéletes boldogságot kíván.

Máskor, ha temetés jött eléje az utón, irtózott tőle. Félt a halottól, akit örök nyugalomra visznek, aki már nem bánthat senkit. Most — szeretné ha őt vinnék, ahol őt nem bánthatná senkisem Ha a halállal elmúlik minden, úgy az már maga az üdvösség.

Ha nincsen bánat a másvilágon, ki nem menne szívesen útjára.

Tompa, majdnem hangtalan a szava, ahogy imádkozik :

— Hosszú életet adj, kértem gyerekkoromban, csak addig engedj élni Uram, mig megérem, hogy legalább egyszer boldog leszek. — Hozzád akarok menni ez most a könyörgésem, megválni akarok mindentől : ami jó és rossz. Engedj meghalnom, oh örök bölcsesség, hiszen neked tudni kell, hogy az én bánatom már sok e földre. Bocsáss meg, amiért hálátlan vagyok. A boldogságot kértem, s mert vele a boldogtalanságot is megismertem, szabadulni igyekszem tőle. Bocsáss meg ... Es bocsásson meg nekem mindenki . . .

A bánat asszonya ezután tüzbe vétó orvosságos üvegeit, a dobozokat mind. Könnyű pongyolát von magára, kinyitotta szobájának ablakait. Egyikre csipkés selyem párnát tett, arra könyökölve üdvözölő mosolylyal engedte magához az izzó homlokát hüvösitő hideg levegőt, tüzes, izzó testét megdermesztő hideget, a - ha lassan is — de biztosan ölő halált.

Hópelyhek kezdnek szállingózni a levegőben. Eleintén egy — azután megint egy, utánna többi sok belepi haját, rászáll kezeire, figyelmeztetően igyekszik ruhátalan nyakához; de a lázas szemű asszony mindezt nem veszi észre, tekintete mereven irányul a szomszéd ház tetejére, amelynek kéménye mellől egy magános holló, fekete tollú gyászmadár, vakmerőén néz szemei közé.

mintha az a ruthén hazafiság egy uj és veszedelmes találmány volna, semmi egyéb, mint egy logikai aberratio.

Ellenkezőleg úgy én, mint egész egyházmegyém azt tartjuk és valljuk, hogy Magyarország a magyaroké, itt a szent István jogara, palástja és koronája alatti államban a magyar nemzetet illeti a vezérszerep s a többi nemzetiség is csak ebben a keretben s ezen az alapon boldogulhat és csak akkor teljesiti hiven honpolgári kötelességét, ha teljes szívvel és lélekkel azon fárad, hogy erős legyen a trón, virágozzék, s befelé boldog, kifelé pedig tiszteletet parancsoló legyen a haza!

Ismételten fogadják hálás köszönetemet megtisztelő megjelenésük és a lekötelező szives fogadásért azon bizalomteljes kérelemmel, hogy engem főpásztori kötelmeim teljesítésében eddig is hálásan tapasztalt jó akaratukkal és készségükkel továbbra is támogatni kegyeskedjenek. Éljen a Király, éljen a Haza!

E beszéd befejeztével a püspök a tisztelgőktől a legszivélyesebben vett búcsút.

Külön tisztelgett e napon még a róm. kath. papság, Benkő József apátfőesperes, a katonai tisztikar Microys Vilmos lovag tábornok-dandárparancsnok, a bírói kar Kozma Gyula járásbiró, a főgimn. tanári kar Románecz Mihály igazg. vezetése alatt.

A tisztelgőket a püspök a legnagyobb szívélyességgel fogadta s meghatva köszönte meg a tisztelgők figyelmét.

Emlékbeszéd 1903. márczius lő.

— A nagykaposi társaskör márcziusi ünnepélyén elmondotta: Pataki Pál tarnóczi ev. ref. lelkész. —

Tisztelt társaság ! Midőn e Társaskör választmánya elhatározta, hogy e mai napot, mint az 1848. márczius 15-ének 5ö-ik évfordulóját ilyen ünnepélyes ösz- szejövetellel szentelje meg: úgy hiszem, távol állott még a látszatától is annak, hogy ezzel pártpolitikai czélt szolgáló ünnepet vagy éppen tüntetést rendezzen. Épen olyan távol állok én is attól, hogy ilyen czélt szolgálva, egyes hangzatos jelszavakat emeljek ki a múlt dicsőségének tengeréből, azokat szóvirágokkal felfújva, színes szappanbuborékok módjára eregessem a levegőbe, hogy gyönyörködtessenek, mig el nem pattannak, de azután nyomukban ne maradjon egyóbb, mint semmi a levegőben, semmi a szivekben.

Én a haza földjén állok itten s a haza nem ismer pártokat, csak Sakat s ellenséget. Én márczius idusán állok itt s e napon kell, hogy még a levegő is terhes legyen a hon szerelmével, a reménység a boldog jövő álmával, mert ez a nap a haza második megalapításának, a honszerelem megdicsőülésének, a százados küzdelmek elért czéljának a napja s egy szebb jövőnek a záloga.

I.

Szent István szervező keze előtt térdre omlik egy ezredév, mert e kéz oly alapot vetett a magyarnak, hogy azon az alapon, ködben, napfényben, viharban, szélcsendben, megfogyva, de meg nem törve, 800 éven át elélhetett e nemzet. Hogy egy újabb ezer évig élhessen, uj alapra volt szükség, egy korszerű állami épület megépítésére, mert régi módi volt a régi; mostohatestvérünk— Ausztria — kévésével ennek is kiszedegette a fundamentumköveit úgy, hogy semmiképen sem állta volna ki azt a nagy vihart, a mely a nagy fran- czia forradalom hatásaképen készülődött az emberek, a népek millióinak gondolkozásában.

Csodálatos is volt a gondolkozás: jog a népnek, egyenlőség a törvény előtt s a teherviselésben, testvériség a hon gyermekei között, szabadság a nemzet intézményeiben 1

Hol volt ez meg a régi Magyarországban? Alkotmányunk tek. Karokat és Rendeket ismert s ezeknek is csak arra volt már jó, hogy elpanaszolhatták sérelmeiket, aztán szétoszolhattak azzal az állandó kijelentéssel: „a rendek sérelmei pedig megvizsgáltatván, orvosoltatni fognak!" Jog az Istenadta népnek? Hiszen volt joga: a terhet (huzni) viselni, a tizedet beszolgáltatni, no meg legszebb szüzeit engesztelő áldozatként bemutatni még az üdvössége felett is rendelkező Urának. A szabadság?! Óh arról meg csak a Rákóczy lelke álmodozhatott, az is csak túl a haza határain, ott valahol a rodostói temetőkertben.

Mi lesz majd, ha még egyszer kitör a vihar s végig süvölt Európán ? Ha megmozdul az ezerkaru nép, megdöngeti börtönének falát, ha megcsörrennek a lánczok, megremeg *a föld s a trónok meginognak ?

Már ki is tört! Ott tört ki, a hol először vetették el annak a magvait: a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméit. 1848 február 22-én a párisi nép elűzi trónjáról Lajos Fiilöp királyt s kétszer 24 óra alatt megcsinálja a szabad köztársaságot.

S ha már egyszer kitört, mi állhatna útját a vén, a korhadt Európában? Páris után Olaszország, azután Berlin, Brüssel, Prága Lemberg! Márczius 13-án már a csendes vérii bécsi nép diadalmas forradalma ostromolja meg a császári várlakot s megbuktatja Metternich gyűlölt rendszerét

... A forongó Bécs tövében, Pozsonyban együtt ülnek a tek. Karok és Rendek, az alsó táblán Kossuth Lajos, a felső táblán gróf Battyányi Lajos vezetése alatt épen a felirati vitával elfoglalva, hogy Ö felségétől a rendi alkotmány megváltoztatását, független felelős minisztériumot s az ezzel járó reformok megvalósítását kérjék. Ha valahol, úgy nálunk, a hol még a „rónaság is szabadságot lehel“ az európai forradalmak hire .lázasan dobogtatta a sziveket. Itt van hát az idők teljessége, a melyért évszázadokban keresztül óhajto- zott, harczolt a nemzet s hullottak el a legjobbjaink. Most vagy soha ! tör ki Petőfi ajkain a nemzeti köz- érzés. Pozsonyban két „Nagy" Lajos! Pesten a márcziusi ifjúság! Nem beszéltek egymással, megértették egymást. Nincs idő a várakozásra! Minden pillanat egy