Ung, 1902. július-december (40. évfolyam, 27-52. szám)
1902-12-28 / 52. szám
Xf ÉVFOLYAM. Ungvár, 1902. dejczember 28. 52. SZÁM. jERKESZTOSEG: UngveVármegyeház-tér 1. szám. A szetyztőhöz intézendő minden köz- lemé:y, Tely a lap szellemi részét illeti. Leváek sak bérmentesen fogadtatnak el. Semir sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kélirtok nem adatnak vissza. A lap Wjjefen minden vasárnap. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. Előfizetési feltételek: Egész évre . 8 kor. Negyedévre 2 kor. Félévre . . . 4 kor. i Egyes szám 20 fill. Hirdetések. előfizetések, valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. Nyilttér soronkint 40 fill. UKfl VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. i holtak birodalmáról. — Karácsonyi elmélkedés. — Kün szél sikolt, a tiszta levegőben mi- riárdnyicsillag fényé tündöklik; az utczák —- terek csndesek, néptelenek. Ünepi est van, kiki az édes otthont melengeti a szent eslve beköszöntött. Kimúlnak az apró színes gyertyák az Iflatos enyőágakon, megcsendül a pohár A Jézusk küldötte: az égi szárnyas angyal már elheiyzte a kisdedek isteni szent pártfogójának ajandkait, még egy pillanat, és örömfényesen úszna: a gyermekek szemei, kis kacsók vígan tapsolnak. A karácsonyfa meghajlik a játékde, az édességek súlya alatt. A szülők őszét kintenek. Meglátszik a boldogság villám- áramása az arezukon. Oh epedve, sóvárogva várt loldog családi ünnep, kereszténység ki- mondiatatlan fontosságú születésnapja, emberiség jóltevője, szegény-gazdag megvidámitója, légy idvöz! Isten hozott. Am a fentebb rajzolt kép — nem egészen hű. Csak a gazdagok és tehetősek, illetőleg mondjuk: a nem szegények szobaibm van igy. Ezek mellett sok, igen sok „hichg“ hajlék van, melynek küszöbén még ez estve is a szükség, a hideg, talán a nyomor ;s, icy. at. ' ..... — i)e hogy az elhagyatottak se fázzanak, hogy a szegény kisdedek is örvendhessenek, arról gondoskodik az emberszeretet, a jótékonyság, mely kegyadományokból megszerzi a vagyontalan kicsinyeknek is a szent estvz örömeit. Jótékonyság, embersze- retet, mint tik is a kereszténység nemes szülöttei, legyetek üdvözölve szivünk-lelkünk szerint. De a kegyelet is eminenter keresztény e**ény. Még pedig első sorban a halottak iránt. — Most, a vigasztalás, az élet forrása ünnepén, a mikor az élők kicsinyje-nagyja örvend, vigad: gondoljunk arra a szomorú, hazára, ahol rideg hant alatt ott porladoznak szeretteink, akik „eljátszották már kis játékukat“! szüléink, kiknek énje, bennünk, a gyermekeikben folytatódik, barátaink, rokonaink,! kiknek mikor hült tetemét betemettük az édes haza örök enyhületet nyújtó földébe, fölszakadott szivünk, mert a földi megválás sajgó sebet ütött rajta és lelkünk sir, sir anélkül, hogy ki tudna apadni szemünkből a könny, „a jósig forrása.“ „Emlékezzünk régiekről.“ Akik éltek, s aztán haltak. Akiknek, mikor itt fönn a földön nekünk a karácsonyi szentelt mécsek örömlángjai égnek, örök sötétjükben vigasztalón világit _be a feltámadás eszméjének égi fényesssége. Kérdik: miért a halottak napjára való ez elmélkedés? Felelet: egyrészről, mert a kegyelet szempontjából egészen helyén való, hogy az élők örömünnepein megemlékezzünk halot- taink bús hazájáról; másrészt, mivel az „Ung“ ma egy heti számában olvastam a következőket : * A temetőügy rendezése. Ungvár város pénzügyi és gazdasági bizottságának e hó 15-én tartott ülésén felszínre került az a botrányos állapot, a mi az ungvári temetőkben uralkodik s egyúttal a sirásók ügyének rendezése is erős hangsúlyozással kivántatott. Az elnöklő polgármester maga is beismerte.. hogy .1 jelenlegi he’.jZ' Z *-írtbatatjan s .végre is kell valakinek lenni, a ki a temetőkre és a sírásókra állandó felügyeletet gyakoroljon; abban állapodott meg tehát a bizottság, hogy ez ügy rendezését az 1903. évi költségvetés tárgyalásánál fogja teljesíteni s erre vonatkozólag javaslatot tenni. Helyes. Itt az ideje nemcsak a javaslattevésnek, hanem ama reménybeli javaslat végrehajtásának is. Szóval a tetteknek e téren is. Még pedig a kérdés kettéválasztásával, t. i. a régi és az uj temető ügyének külön rendezésével. Mert a kettő egy kalap alá sem vonható. A régi temetőben modern reformokat immár nem foganatosíthatunk. Az uj temetőterületet pedig mindenképen és csak modern módon kell beosztani. Mivel pedig szerencsére a (kalvária-alatti temetőről szól most az ének), a régi és uj temető egymással szemben vagyon, tehát közös útja van, igy az útról együttesen lehet beszélni. Milyen volt az az ut 3 év előtt? Arra szóvai, betűvel felelni nehéz. Pedig a papír türelmes. A nyomdafesték pedig elég — feketén fog. Tehát jócskán sötét is. De nem eléggé érze- kithető a papír és rajt’ a betű. A temetői főút nyomorúságáról csak a gyászoló családok és rokonok, a lelkész és kántor urak és halott- vivők izzadása és fáradságos gyötrelme tehet méltó és igazságos tanúságot. (Az egészen méltó és bizonyára a megbotránkozásig fokozott bosszankodásról nem is szólva.) Ha nem oly komoly ügygyei, a temető, a temetkezés dolgával volna egybefüggésben ez ügy tárgyalása, amely kizárja a keserű humort s a kesernyés satyrának sem adhat helyet, — majdnem azt imám, hogy igazában csak a — ruhatisztítók adhatnak számot a temető- ut 3 év előtti nyomoruságáiról. Vegyük hozzá az agyag kimondhatatlan, valóban bosszantó „ragaszkodását“, amiről ő, a szegény agyag nem tehet, hiszen a jótékony termeszét ruházta fel azzal az egyébként becsülendő, de itt nem kívánt s itt egyaltalaban nem áldásos természetével, hogy lábbelit, ruhát úgy „magához ölel,“ hogy ember s kefe alig a megmondhatója. — Hát aztán azt az utat kikavicsolták. — (Kinek kezdeményezése s kinek polgármestersége alatt, azt ide nem igtatom. Egyrészről, mert az köztudomású — másrészt, mert a kezdeményezőnek tisztelt és ismert és elismert objektivitását nem akarom érinteni és mert nem is személyekről és személyi intézkedésekről, de tárgyilagosan, közdologról szólok.) Úgy — ahogy tehát járhatóbbá lett. De aztán úgyis hagyták. (Csak nem azért, mert újabb kezdeményezésre vártak!) E; bizony, amikor egy köztiszteletben álló család Heine-forditások. Prológ. Élt egy halvány, sápadt. Egy szomorú lovag . . . Úgy járt-kelt tántorogva, S látott ködálmokat; Gyámoltalan volt és félszeg, A lánykák kaczagva néztek, Szegény, ha arra haladt. Ült a sötétben otthon, Az embert kiöl felt, Csak vágyott és esengelt, De sohasem beszélt; De ha jött percze az éjnek, Csengett és zengett az ének, S hallá az ajtó-neszét. A kedvese suhant be. Szép, fátyolos alak. Oly piros, mint a rózsa És lenge, mint a hab ; Aranyhaj fedle a testét, Kedvesen köszönt jó estét És egymásra omlanak És forró szenvedélylyel Öleli a lovag, A sápadt arcz piros lesz, A félénk bátorabb. De pajzán ám a leányka, Fátyol! tesz a homlokára, S a fehér fátyol alatt Mi bűvös csoda érte? Lát kristálypalotát, Ily ragyogást, iiy pompát Szem káprázik, ha lát. Tündér borúi a szivére, Mátkája, s ő vőlegénye, S játsznak szüzek cziterát. Dalolnak, játsznak szépen És lejtnek tánezokat, Esze elhagyja, s jobban Öleli a lovag . . . De éj húll a ragyogásra És ül a szürke szobába Otthon, egyedül — újólag. * Kihajt a könyeimből Egész virághalom S csalogánydallá válik Sok fájó sóhajom. Ha szeretsz, a virágom Tied lesz mindahány És ablakod előtt zeng Majd dalt a csalogány. * Arczomhoz tedd az arezodat, S a könyek összefolynak, Szivemre nyomd a szivedet, S a lángok egygyé forrnak. S a lángtengerbe ha befoly Hő könyeinknek árja, S ha megölellek, meghalok A nagy szerelmi vágyba. * A nap hő sugarálól A lótoszvirág fél, S lehajtott fejjel várja, Mig jő felé az éj. Fel breszti álmából A hold hű kedvese, S virágarczának fátylát Csak neki veti le. És ég, ragyog, virágzik, S csak némán feltekint És sir, remeg és érzi A nagy szerelmi kint Vidor Marczi. A senki íia. — Az »Ung« eredeti tárczája. — Irta : Farkas Rózsika. Vásárra mentek a falubeli emberek. Koczán Péter is elindul két szürke lovával. Csak lassan lehetett haladni, az országút sártenger volt, azért jónak látta Koczán Péter uram is, ha már nincs kivel beszélgetnie, legalább rágyújtani, de nemsokára rákezdett az eső apró szemekben szitálni. Fújt a szél, rázta a leveleden fákat, fel kellett ölteni a darócz szűrt. Jó ideje már, hogy utón van, el akarja érni a szúvölgyi korcsmát, hogy ott megháljon. Sötétedni kezdett. Egyszer csak megállnak a lovak. Hiába fordította az ostor nyelével, meg se mozdultak. Mikor már jó sort vert a szegény párákonr győzött benne a kíváncsiság. Leszállt. — Mi a csuda lehet az ott ? Állatnak nem állat, mert kétlábú, becsületes emberek gyereke meg már a sutban alszik ilyenkor. Odament, hogy megnézi közelről. Három-négy éves fiúcska, rossz rongyokba öltözve, mocskosán az ut sarától áll ott egy fatörzsön. Kérdi tőle: — Kié vagy ? — Senkié ! —- Hogy hivnak? — Dujka! — Éhes vagy ? — Éhes. — Eljösz velem? — Élj. Feltette a szekérre s fejét vakarva maga is fel- czihelődött, olyan formán dörmögve : — Váljon mit szól az anyjuk? Plét év múlt el azóta ; a Gyuri erős, vaskos gyerek lett s a szürke lovak gondozója, Péter bátyjával járják a vásárokat, semilyen rossz idő sem tartja vissza őket. Egyik csúf éjszaka mégis vissza kellett térni, azt sem tudta Koczán Péter mi lelte, de nagyon rosszul lett az utón. Két hónap múlva el is temették. Siratta a felesége. Gyurka nem sirt, csak állott mereven, ha szóltak hozzá, összerezzent. Egy darabig emlegette Pétert a felesége, sokat siratta, Gyuri pedig biztatta: Ne féljen Sári néni, majd megnövök én ! A télből kevés volt hátra, nemsokára a tavaszi szántást kellett elkezdeni és szegény Gyurkára keserves napok jöttek. Már többé nemcsak ostoros volt, de magának kellett az ekét tartani, de bármily keserves dolga volt is, nem hallotta senki a panaszát, mert leg- aláob ha hazajött a mezőről, jól beszélt vele a Sári néni: Ne félj Gyurka, majd megnövöd és akkorára lesz négy szürkénk is. Ezek már úgyis öregek. Lásd te vagy az éu fiam, tiéd lesz ez a kis házacska is, ugy-o majd felépíted úgy, mint a szomszédóké ? Gyurka gyerek volt s hitte. Kifáradva vánszor- gott az ólba, megsimogatta az öreg szürkéket és álmodozott róluk. Almában nagynak látta magát, látott négy lovat, kőházat és még ki tudja miket. Nem zavarta senki sem. Egy éve már, hogy Koczán Péter meghalt, a felesége azt tartotta, hogy nem jó az embernek egyedül Lapunk mai száma 8 oldalra terjed.
