Ung, 1900. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)

1900-07-08 / 27. szám

A partokon szivszorongva állottak az emberek; szülék, akiknek gyermekeik tán ép akkor másutt fürdőztek; testvérek, akiknek öcsikéik szintén kedvelői a hűsítő vízben való lubiczkolásnak. S ott kellett állniok tehetetlenül, mert nem volt egyetlen csónak, nem volt egyetlen mentő-rud kéz alatt . . .

A hatóság ez évben is megfeledkezett azon kötelességéről, hogy az Ung vizén fürdőhelyeket jelöljön ki; nem gondoskodott ez évben sem mentőcsónakokról, nem történt intézkedés az iránt, hogy baj esetén legyen, ki kötelességének ismerje az áldozatjelöltek megmentésére irányítani minden igyekezetét s aki a tilos helyeken fürdőzőket arra figyelmeztesse, hogy ott esetleg életével kell áldozni annak, aki a tilalmat megszegi.

így történhetett meg csak az e hó 4-iki szerencsétlenség, melynek áldozata már mélyen a föld alatt pihen ugyan, fej fáj a azonbau intő-jelül szolgál, kiáltó szóként hangzik fülünkbe: vádol és figyelmeztet hatóságot és közönséget egyaránt, hogy kötelességét megtenni elmulasztotta.

A baleseteket, a szerencsétlenségeket teljesen kikerülni, teljesen megakadályozni nem, de azokat a kellő óvintézkedések megtételével és betartásával csökkenteni igen is lehet, amiként történhetett volna ez az elmúlt szerdán is.

Nem akarjuk nagyon bolygatni, ki a hibás, ki mulasztotta el megtenni kötelességét, kinek a nemtörődömsége, hogy az Ung vizében széltében-hosz- szábau fürdőznek ma az emberek, a helyett, hogy kellőleg kimért és kijelölt helyre szorittatna a közönség; nem kutatjuk, kinek a hatáskörébe és hivatali kötelességei közé tartozik a mentő-csónakokról való gondoskodás s azok felügyeletével való megbízás ; nem bolygatjuk nagyon, mondjuk, mert tudjuk, hogy az őszinte igazság kimondását nálunk nem nagyon szeretik, sőt az igazságnak a maga meztelenségében való kimondásáért hajlandók a szókimondót még titkos aspirácziókkal is vádolni, csak azért, hogy az igazság éles tőre által ejtett sebek sajgását magukra nézve elviselhetőbbé tegyék.

Általánosságban mondjuk tehát, hogy mulasztás, nagy mulasztás történt, mely már-már mindennapos Ungváron oly ügyeknél, amikor csupán a közönség érdekében kellene valamit tenni.

És mikor erre rámutatunk, hisszük, hogy azokban — akiket illet — tel fog támadni a kötelességérzet s a szerdai szerencsétlen áldozat halál- kinjai, a szülők és szerető testvérek jajkiáltásai végre mégis csak tettvágyra fogják terelni őket, hogy ne kelljen többé hallaniok a siránkozó anya, a lelkileg megtört apa s a közönség jogos vádját, amire mulasztásukkal teljesen rászolgáltak.

S ha majd kötelességüknek zp illetők megfelelnek s az isteni Gondviselés kiszámithatlansága folytán minden elővigyázat mellett is megtörténik, hogy a viz megkívánja a maga áldozatát s éhes gyomrába temet egyént, aki élni akart s ép testi egészségének előmozdításáért kereste fel a hűs habokat: akkor a csapás-sujtóttá családdal együtt a közönség is kénytelen lesz megnyugodni abban a tudatban: „Az Isten adta, az Isten elvette!“

„mama“.) Hát megcsókoltam. És szépséges arám tűzzel, hévvel, szerelemmel viszonozta az én lélénk csókomat. Bizony, mondom, már ekkor is én voltam a legboldogabb ember az egész fényes Tündérországban ; akkor pedig, amikor abba a szép góth-stilü templomba (mindig rajongtam ezért a stílért) vitt az aranyos hintó a menyasszonyi ruhába öltözött Margit királykisasszonynyal és amikor a remek ízléssel készült oltár előtt egy hosszú ősz szakállu püspök — amilyenek a középkorban voltak divatban — kezeinket a stólával össze is kötötte, akkor, akkor a boldogságtól túláradt lelkem igazán a hetedik mennyország felé kezdett repülni, hanem a helyeit, hogy oda felért volna, hát . . . felébredtem.

. . . Szétnéztem közönséges halandónak való szobámban. Alig tudtam felocsúdni. Aztán kezdtem gondolkozni. Mindenekelőtt is azt konstatáltam magamban, hogy a tiz pakli gyufa eszméjét sutba dobtam. De revolvert se vásárlók. Élni akarok, mert az elmúlt átgyönyörködött éjszakán át teljesen, tökéletesen és fülig beleszerettem a kis — ápolónőbe. Volt (igen — „voll“) feleségem válópert indított ellenem ; helyes. Mindent magamra vállalok, csakhogy hamarább (elbontsák azt a szerencsétlen köteléket, csakhogy annál előbb nőül ve- hessem az én . . . izé, hiszen meg a nevét se tudom az ideálomnak.

Akaratlanul az ablakaimhoz mentem, hogy felnyissam a redőnyöket és beárasszam a harmatos reggelnek tiszta atmoszféráját. És, óh szerencsés halandó én, kit látnak szemeim!? Az átellenes irányban fekvő ispotály palotájában ... Őt, a Vöröskereszt legszebb leányát. Éppen a portörlő-ruhát rázta ki. Látcsövemet kerestem, mert vaksi szemeimmel nem egészen jól vehettem ki az Apokalipszis látományaival vetekedő „tüneményt“. De hát az asszony nemcsak a revolvert, hanem a látcsövemet is magával vitte. így hát csak a cvikkeremet használhattam. A szerelem tengerében elmerültem — noha csak a távolból borulhattam le istennőm előtt, hogy őt imádjam. Dr hát,-nem'hiába volnék én újságíró, vagy mi ?!

Ismételjük: szolgáljon a szerdai szomorú eset általában intő például azoknak a köztisztviselőknek, akik jogokat igen, de kötelességeket nem akarnak ismerni s ne feledjék, hogy az ártatlanul kiontott vér bosszúért kiált s hogy bűn büntetleuül nem marad! rn.

A betegseg-élyző-törvény revíziója.

— Az ungvári kerületi betegsegélyző-pénztár igazgatóságának felirati javaslata. — * (Vége.)

b) Ugyancsak az 1. §. ötödik bekezdésébe felveendőnek tartjuk az »állandón legalább 1000 rendes biztosított taggal«- helyett »az állandóan legalább 1000 biztosításra kötelezett tagjuk« szavakat, még az esetre is, ha az ipartestületi pénztárak teljesen beszüntet- telnének.

c) A 4. pontot nagyon helyesnek tartjuk. Kérdés azonban, hogy az irni-olvasni nem tudó községi birák (mint a milyenek itt Ungban meglehetős számban vannak) képesek lesznek-e kötelezettségüknek megfelelni s nem volna-e helyesebb egyenest a községi és körjegyzők kötelességévé tenni a bizalmi férfiúi liszt betöltését s ezért szolgálatukhoz s a pénztár viszonyaihoz mért mérsékelt tiszteletdij engedélyezését.

d) A 8. és 9. pontban a 100 helyeit 50 alkalmazottat elegendőnek tartunk, vagy legalább is úgy véljük megoldandónak e kérdést, hogy a 2000-ig menő taglétszámmal biró kér. pénztáraknál 50 főnyi tagság veendő számba.

e) A 14. pontban körülirt felügyelő-bizottságot aß rendes és 3 póttagban véljük megállapitandónak. A gyakorlat ugyanis azt mutatja, hogy az alkalmazónak nagyon gyakran változnak s igy 2 bizt. köt. felügyelőbizottsági tag mellett esetleg megeshetik, hogy az év vége felé a pénztár felügyelő tagok nélkül marad. De különben is, a meglehetősen nagy gondosságot igénylő vizsgálatoknál 2—3 tagnak jelenléte okvetlen szükséges s igy csakis 3 rendes tagsag megállapítása esetén a pénztárak évenkint több közgyűlést lennének kénytelenek összehívni a felügyelő-bizottságok kiegészítése végett, amit az ügy érdekében is kerülendőnek tartunk.

1) Aligha lesz lehetséges megfelelni a 33. pont azon kívánalmának, hogy a szövetséghez tartozó pénztárak közös tartalékalapjához mindennemű más kiadás előtt a bevételek 10 százaléka befizetendő. A tartalékalap gyűjtésére elegendőnek* találjuk az évi bevételek 5 százalékát, annál inkább, mert ma már több pénztár rendelkezik tényleg elhelyezett (befizetett) tartalékalappal (igy az ungvári kerületi pénztár is 975 kor. 84 fillérrel). De nem tarthatjuk helyesnek ezen tervbe vett intézkedést azért sem, mert ha mindennemű más kiadás előtt a tartalékalap dotálandó, úgy beállhat az az eset, hogy az orvosi, gyógyszer- és egyéb számlák nem lesznek fizethetők s a tagok gyógykezeltetésének egyfolytonosságában akadályok állhatnak elő.

Ami pedig ugyanezen pontnak azon intézkedését illeti, hogy a szövetség kezelési költségeinek fedezésére szintén a nyers bevétel 10 százaléka fordítandó : teljes lehetetlenség; egyrészt azért, mert ezzel már előre kimondatnék, hogy a kerületi betegsegélyző-pénztárak nyers bevételeiknek legfeljebb csak 65 százalékát fordíthatják tulajdonképeni czéljukra (10 százalék a tartalék- alap, 10 százalék a szövetségi hozzájárulás, 15 százalék [átlagban] legkevesebb a saját kezelési költség) ; — másrészt azért, mert a szövetség kezelési költségeire egy igenis nagy összeg jutna, úgy, hogy májdnem igazat mondani látszanak azok, akik a szövetségi tiszti állásokat csakis azért képzelik szervezendenők, hogy nehány, más foglalkozási hiányban levő s tálán az ügyhöz sem értő egyénnek szép megélhetési mód bizlosittassék. Nem áll rendelkezésünkre a jelenlegi kerületi betegsegélyzőNálam a találékonyság csak természetes. Elkezdtem kerülgetni a Jancsi doktort, meg a költői lelkű alorvost ; szoros barátságot akartam velük kötni, hogy közelébe juthassak ... a tündér királykisasszonynak. Nem sokra mentem. Annyit azonban ért ez az operáció, hogy megtudtam az Ő nevét. Kérem, vannak még csodák a világon : hát nem Margitnak hívják a szépséges angyalkát ?! Éppen, de éppen az a neve, amit a „mama“, — anyósom, a királyné mondott — álmomban.

Mas módhoz kellett hát fordulnom, hogy a tündéri Margitnak elrebeghessem szerelmi vallomásomat. Megvan. Beteg leszek. Különszobás beteg. Kipuhatoltam, hogy az egész vállalkozás naponta csak négy koronába kerül. Ezért az összegért aztán nemcsak becsináltat kapok, majd másik . nap meg csirkét . . . sülve, szóval „koszl“-ot és lakást, világítást (az igaz, csak esti kilencz óráig), hanem ráadásul még a világ legszebb Margitját is. Azaz, hogy talán csuk beszélhetek vele, mint atéle extra-beteg? 1

A tervet lett követle. Beteggé lettem. A feleségem által való hűtlen elhagyalásom folytán betegségemet még Jancsi doktor is természetesnek tartotta. Hanem : ember tervez, Isten végez. És az Isten azt végezte, hogy én az ispotály-palotának éppen olyan részébe kerüljek, ahol Margit „néné“-nek a hírét se lehetett hallani.

Nem csüggedtem. Megvesztegettem a szolgát. Az volt a kötelessége, hogy néha-néha, ha szerét ejtheti, említsen fel engem a kis Margit néne előtt. Később már azt is elmondhatja, hogy : »az az extra ur a Margit néne betege, mert hát nem beteg ám az egy cseppet se, hanem azért jött be . . .« stb. Számitottam a nők kiváncsi természetére. Aztán — kérem — van még ánzix-kártya a világon. Ezt szabad küldeni mindenkihez.

Égy szép napon aztán ápolónőm, a legcsunyább néne, megmutatta a kis Margitnak az én szobám berendezését ... és engem neki. A jég meg volt törve. Most már naponkint átjött a kis fruska a mi folyosónkra. De hát csak az öreg néne gardedámsága mellett beszélhettem — 0 vele.

pénztárnak ös’szes bevételeiről szóló legutóbbi évi kimutatás. Tekintettel azonban arra, hogy a kér. pénztárak száma majdnem 100 s átlagban legalább mindegyik 10,000 k ironát bevételez — 1.000,000 kor., e 10 százalékos szövetségi hozzájárulás 100,000 koronát tenne Mire kell, mi czélból kell a szövetség kezelésére 100,000 korona?? meg nem tudjuk magyarázni. Indítványozzuk tehát, hogy a központi szövetséghez való hozzájárulás százalék-aránya legfeljebb a pénztárak évi bevételeinek 5 százalékában legyen megállapítható, mely kive tést évről-évre a szövetségi közgyűlés állapítsa meg, úgy, hogy a kivetett százalék-arányból esetleg fennmaradó bevételi többlet mindenkoron a szövetségi tartalékalaphoz legyen csatolandó.

g) A 36. pont azon intézkedését, mely szerint a betegsegélyző-pénztárak ügy- és vagyonkezelésére feltétlenül uj állás: az ügyvezető-igazgatói szervezendő, mint különösen a kisebb kér. pénztárakra felesleges kiadás okozót, oly formában, miként tervezve van, nem találjuk szerencsés gondolatnak. Tapasztalati tény ugyanis, hogy 2000—2500 taglétszámmal biró pénztárak vezetésére egy szakértő könyvelő-ellenőr és egy pénztáros, aki egyúttal a jegyzői (titkári) teendőket végzi, teljesen elegendő s ha esetleg még egy harmadik egyén alkalmazása is kívánatos, az legfeljebb egy napidijas kell, hogy legyen, de külön ü;yvezető-igazgató kisebb pénztáraknál egyáltalán felesleges. E szakaszt tehát oda óhajtjuk módosítani, hogy »A betegsegélyző-pénztárak ügy- és vagyonkezelésére ott, a hol annak szüksége fennforog, ügyvezető-igazgató is alkalmazandó. Ott, a hol külön ügyvezető-igazgatói állás szervezése nem szükséges, a pénztárak titkárai (jegyzői) vezetik az ügyvitelt«.

lí) Nem tartjuk méltányosnak a 38. pont azon intézkedését, bogy a jelenlegi pénztári tisztviselők keresetüket vesztetteknek nyilváníttassanak, holott legtöbben több évi szolgálatuk alatt bizonyítékát adták annak — még azok is, akik kereskedelmi képesítettséggel sem bírnak —, hogy a pénztárak szakszerű vezetésére igenis képesek. Ezt a pontot oda óhajtjuk kiegészíteni, hogy a jelenlegi alkalmazásban levők jelenlegi állásukban pályázat hirdetése nélkül is újra alkalmazhatók az igazgatóságok állal, — annál inkább, mert ezek legtöbbje véglegesítve van, a törvénynek pedig itt sem lehet visszaható ereje.

i) A 39. pont túlsókat követel a pénztári tisztviselőktől. Az évi fizetés kétszeresében megállapított biztosítékot követelni nem igazságos, nem méltányos. Hisz állami pénztárakban milliókat forgató adótárnokok és ellenőrök sem adnak több tiszti biztosítékot, mint legfeljebb egy évi fizetésüknek megfelelő összeget. Nem tartjuk kereszlülviendőnek ugyanezen pont azon intézkedését, hogy a megállapítandó biztosíték a m. kir. állampénztár által óvadékul elfogadható értékpapírokban, vagy készpénzben teendő le s hogy a biztosítéki letéteket a központi szövetség igazgatósága kezelje. Ha ez a pont úgy maradna, miként tervezve van, akkor a helyi takarékpénztárak és pénzintézetek ma teljes biztosítékot adó részvényei, valamint betétkönyvei s az ingatlanokon első helyen való bekebelezések, mint biztosítékok teljesen megszűnnének s ezzel több tisztviselő kénytelen lenne esetleg 8—10 százalékot jövedelmező értékpapírját eladni, hogy 3—4 százalékos állampapírt vegyen ; kénytelen lenne szépen kamatozó helyi betétjét felmondani, hogy bizonytalan kamatozású készpénzhez jusson s esetleg lakházát képező ingatlanát is eladni, hogy a biztosítékot a kívánt módon letehesse A biztosítékokra, illetve azok milyenségére nézve fenntartani óhajtjuk, hogy az necsak készpénz, vagy a m. kir. állampénztár által eltogadható értékpapír, hanem helyi értékpapír és ingatlan is lehessen. Ami pedig a biztosítékoknak a központi igazgatóság által való kezelését illeti, ez nem oly biztos, minő biztos az, ha mindegyik pénztár külön kezeli azt, úgy, miként eddig s a kamatjövedelem határozottan a biztosítékot nyújtót

A könyvekhez fordultam hát. Regényeket küldtem és kértem. Egy-egy kis ártatlan levélkét ezekben néha-néha „Hozzá“ lehetett sanzsirozni. A levelekben eleinlén csak tartózkodva szóltam, később azután neki bátorodva „magános találkádért esengtem. Persze, előbb lábbadozó beteggé kellett lennem — A találkát megkaptam ... „a hulla-ház“ mögött.

Itt, ezen a másoknak tán borzalmas, de előttem valóban poétikus helyen megvallottam aztán a bájos Margitnak szerelmemet. Sőt, mert volt egy jegygyűrű a készletemben, el is jegyeztem magamnak a legbájosabb földi lényt.

Megtörtént volna hát a nagy lépés. Az első akadályok hát le volnának győzve. A dolog eddig rendben lett volna. — En Uram, én Istenem, dehogy, dehogy volt rendben a dolog: az a baj, az a nagy baj történt, hogy észrevette az az ármányos Jancsi doktor a mi levelezésünket! (Bizonyosan valamelyik „irigy“ néne súgta be neki.) Erre a töl- tedezésre — engem egyszerűen kiküldött az ispotály ból. A legbájosabb Margitot pedig—áthelyeztette Ungon-Berken keresztül, valami. messze-messze vidékre.

De a szerelem mindent legyőz és a szerelmet nem győzi le semmi. Szivem mélyéből szeretem menyasszonyomat. Vagy az enyém lesz, vagy . . . meghalok. Örök, sírig tartó hűséget esküdtünk egymásnak.

Most üldöz a sors. Kiadómtól sehogy se tudok annyi „előleg“-et kapni, hogy Margitkámhoz utazhassam, vagy mi több, hogy őt ama távol, ismeretlen kórház komor falai közül megszöktetve, nőül vehessem.

De bírom kiadóm komoly és visszavonhatatlan Ígéretét, hogy mihelyt megcsípi lapom a 151-ik előfizetőt, megoldja — nemcsak, nemcsak a szárnyaimat, hanem maga pénzes zacskóját is ; — akkor aztán repülhetek . . . imádott Margitomhoz.

Ekkor persze — ha az Isten is úgy akarja — bizonyosan megvöröskeresztlenifem őt, a szépséges tüqdér-királykisasszonyt, Dr Tarmy Károly