Ung, 1900. július-december (38. évfolyam, 26-52. szám)
1900-07-08 / 27. szám
XXXVIII. ÉVFOLYAM. Ungvár, 1900. július 8. 27. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: Ungvár, Vármegyeház-tér 1. Rzám. A szerkesztőhöz intézendő minden közlemény, mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok nem adatnak viasza. A lap megjelen minden vasárnap. KIADÓHIVATAL: Székely és Illés könyvnyomdája. Előfizetési feltételek: Egész évre . 4 frt. I Negyedévre 1 frt Félévre ... 2 » ] Egyes szám 10 kr. Hirdetések, előfizetések, valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. Nyilttér soronhint 20 kr. ÜNG VÁRMEGYE ÉS AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Dalárdánk terve. Aki a hazai dal művelését és ezzel a hazafias szellem ébrentartását előmozdítani óhajtja ; aki zilált társadalmi viszonyaink egységesítésére törekszik, annak be kell látnia, hogy az „Ungvári dalárda“- nak, mint a mely ezen feltételeket és ezen names törekvést itt a Kárpátok alján bírja, fenn kell továbbra is maradnia, fejlődnie és régi nívója elérésére törekednie, mert a dalnak hatalma nagy, a dalban nemcsak nyelvünk szólal meg, hanem felszólal a szív is ! Nincs az a hangszer, legyen bár a legtökéletesebb alkotás, a mely hivebben tudná kifejezni a szívnek érzelmeit, a kedélyek hullámzásait — a szerelmet és a gyűlöletet, az örömet és a bánatot, a szenvedést, a lemondást és a lelkesedést —, mint éppen a dal. Dalárdánk e magasztos hivatása tudatában 35 éves fennállása óta sem lankadt el, hanem ujult erővel és fokozatos lelkesedéssel fogott nemes feladatának teljesitéséhez. Tanujelét adta ennek legutóbb ama elhatározásával, hogy a jövő 1901. óv nyarán Kassán rendezendő országos dalünnepólyen, mint versenyző és közreműködő részt kíván venni. Ezen elhatározásában lelkesíti s bátorítja őt a múlt es azon ludat, hogy Dalárdánk nem egy ízben az egész ország előtt megmutatta, hogy a magyar dal művelése kárpátalji városunkban épp oly otthonos, mint az ország bármely vidékén. Nem egyszer fényesen bebizonyította, hogy a magyar dal szellemét teljesen átérezni és méltóan tolmácsolni tudja. E dicsősógteljes múltjának élő bizonyítékát képezik azon diadaljelvények, melyeket hazánk több városában tartott dalversenyeken kiérdemelt ; vezérli továbbá azon tudat, hogy mint a felvidéki városok dalegyletei között egyike a kiválóbbaknak, a kassai országos dalünnepélyről, ennek közelsége miatt is, elmaradnia nem lenne indokolt, annál inkább, mert, mint az országos magyar dalárszövétségnek rendes tagja, a millenniumi országos dalverseny óta ily ünnepélyen testülelileg nem jelent meg, hanem csak képviseltette magát. Mint minden, úgy a hazai dal és zene is folytonos haladásnak s fejlődésnek örvend; észleltek ezt az országos dalversenyeken, hol a dal- és zeneköltők újabb műveit a dalegyletek időszakonkint mindig jobban és tökéletesebben magyarázták és adták elő, úgy, hogy a kedvező különbség és a haladás két évi időközökben is feltűnően nagy volt és éppen ezen jelenség dalegyletünknél figyelembe lenne veendő ; a működő tagok teljes odaadása s buzgalma szükséges arra, hogy a múltban szerzett országos hirnevót a jövőben is megtarthassa. A dalegylet jó hírnevét nem a tagok nagy száma, hanem a jó vezetés és a működő tagok lelkesedése adja meg, — lehet 18 tagú dalegyletnek épp oly eredményt és diadalt elérni, mint a 32 tagúnak, csak hanganyag és értelem legyen benne s a mi a legfőbb, odaadó szorgalom, mely minden akadályt legyőz s a dal magasra szárnyal s a földnek rideg porából magával ragad bennünket egy magasabb régióba, hol tisztább, üdébb, derültebb a légkör ; magával ragad, hogy egyidőre elfelejtsük a mindennapi életnek gondjait* keserveit, megpróbáltatásait és háboritlanul engedhessük át magunkat kedélyvilágunk igéző varázsának. Dalárdánk tervének keresztülvitele s megvalósításához egy másik, nem kevésbé fontos tényező is szükséges, az anyagi. Hogy dalárdánknak szükes anyagi viszonyai mellett a kassai országos dalversenyen való megjelenését lehetővé tegyük, első sorban kell, hogy megyénk és városunk művelt közönsége e törekvés és terv megvalósitása iránt érdeklődjék, karolja fel egyletünket azáltal, hogy a nemsokára kibocsátandó ivén minél nagyobb számmal iratkozzék be a pártolótagok sorába, mert csakigy tehető lehetővé a kitűzött nagy czól elérése. Mi hisszük, hogyan, ó. közönség lelkes közreműködését a'legrégibb s a legéletrevalóbb egyletünktől megvonni nem fogja, mert csak igy zenghet a dal a jövőben is. Dalárdánknak a kassai országos dal ünnepélyről elmaradni nem szabad, hacsak azt nem akarjuk, hogy mint nem létező tekintessék s minden időre feloszoljék ; pedig dalárdánk fennmaradása — melyhez megyénk és városunk közművelődési hírnevének jelentékeny része fűződik — törté netónek nem egy oly lapja van, mely nem csupán testületnek, hanem egyúttal megyénknek és városunknak is örök dicsőségét képezi, — méltán megérdemli tehát, hogy dalárdánk mindenki részéről nemcsak erkölcsi, de anyagi támogatásban is részesítsék. Áldozatok. Az Ung-folyó vize már megkívánta ez évben is áldozatát. Egy 11 éves fiú, apja-anyjának szemefónye, beczézett tagja a családnak, szívesen és szeretettel látott pajtása iskolatársainak: vesztette el e hó 4-én életét az Űrig habjaiban, fürdés közben. Megdöbbentően, keserű érzelmeket keltőén futott e hir végig városunk lakosai közt s nem volt tán egyetlen ember sem, akire e szomorú valóság meginditólag ne hatott volna. Az általános részvét mellett, melyre a sors által ily erősen sújtott család s a szerencsétlen áldozat teljesen érdemes: önkéntelen merült fel egyúttal a jobb gondolkozásuaknál a kérdés: miként történhetett ez a város kellő közepén, mikóp lehet az, hogy egy, a vizben véletlenül talajt vesztett ifjú életének el kell pusztulni százak és százak szeme- láttára, holott ma már a felsőbb hatóságok még a kisebb községekben is mentő-állomások szervezésére irányítják figyelmüket, hogy balesetek esetén az ember élete megmenthető legyen ? Ez a kérdés tolult a mi agyunkba is, a szomorú hir hallatára. Jó fiú, szelíd, engedelmes gyermek volt életében az áldozat; csintalankodó, pajkoskodó, vagy bravuri művelet nem mozdította elő halálát, hisz azt tette ő is, amit ezrek és ezrek tesznek naponkint: hogy a hőségtől megpetyhüdt testének a hűs babokban keresett enyhülést. Tette pedig ezt nem is az emberek által nem látott helyen, de emberek, százak és százak szemeláttára. S a még csak most éledni kezdett gyermek életfáklyáját mégis a viz oltotta ki, mert nein állott rendelkezésre semmiféle mentő-eszköz, a segíteni akarónak nem volt módja, hogy saját életének koczkáztatása nélkül mehetett volna segítségre. Édes álom. Az „ling" eredeti tárczája. — Egy ujságiró elbeszélése. — Feleségemtől, aki különben házsártos, szívtelen leremtés volt, éppen aznap kaplam egy „rózsaszínű“ levelet, amelyben azt irta, hogy ne is próbáljam meg a békitést, ő határozottan, visszavonhatlanul és örökre el log válni tőlem, nemcsak asztaltól, hanem ágytól is. Első pillanatban majd megcsókoltam a levelet, de aztpn később mégis nagyon bosszantott, hogy . . . nem én előztem meg az asszonyt. Aztán bosszantott az is, hogy — „lesz mil nevetni a városban“, de . . . rajtam. Iszonyúan resleltem a felsülésemet. Azon gondolkoztam, hogy mégis csak veszek tiz pakli paraszt gyulát és megmérgezem magamat. A magam agyonlövésére is gondoltam, de az előrelátó asszony az útra magával vitte a családi revolvert — s hónap vége felé lévén, nem volt kilátásom másikat vehetni. A többi öngyilkossági módoktól pedig — őszintén bevallom — borzadtam. A lakásomtól nem messze levő franciskánus-ko- losíor előtti fasorban megláttam egy barátot, elhatároztam tehát, hogy diskuralni megyek a szent atyához halálom előtt, (alán ez is javamra lesz Írva ott lenn, a magas egekben. Aztán abból a (asorból pompásan lehetett az uj „közkórház“-at szemlélgetni, azt a helyet, a hova engem a gyulák bizonyára el lógnak vinni. Hogy lógnak velem vesződni: a Jancsi doklor, aki direktor is különben abban az ispotályban, meg aztán az a költői lelkű alorvos. Ez utóbbi bizonyosan szép nekrológot ir majd rólam a lapomban M ;rt hát meghalok bizonyosan, hiába fogják az én doklorkáiin az ellenmérget, a kíiptetőt és a többi szükséges kúrát alkalmazni. Beszélgetünk hát a derek páterkával mindenről, csak a túlvilágról nem ; hasztalan igyekeztem erre a lémára vinni a beszédet. A leghatározottabban tiltakozott ebbeli szándékom ellen, mondván, hogy legalább szabad óráiban ne kelljen toglalkoznia a mesterségével. Beszéltünk hát a városunk mellett tervezett vicinális vasút nagy fontosságáról, az uj vásártérről, no meg- egy kicsit a szép lányokról is —- sit venia verbis. Mert hát a páterka nagy Don Juan volt, örökösen virágokat hordott a kezében. Vagy kapta — szerény- kedve elmondott önvallomása szerint — valamelyik „kisasszonyától, vagy vitte valamelyiknek. Tertium non- datur. Most is mintha valahova pislogott volna. Gyanúsnak tűnt lel nekem ez az ember, ez a szent ember. Nézek jobbra-baira, hát csakugyan ... A közkórház előtti parkban egy kék ruhás, teher kötős fiatal hölgy sétált, ügy igyekeztem, hogy közelebb irányíthassam a lépteimet a parkhoz és a páterkát is. Ez utóbbi se kérette magát amaz axiómánál fogva: ..Könnyű a Katót“ slb. Vöröskeresztes hölgy volt. És hozzá még milyen. Soha életemben nem láttam szebb ápolónőt. Az is igaz, hogy eddig az ideig soha eszembe se jutott a Vörös- kereszt magasztos országában irodalmi témát keresni. Csak most ragyogott lel egyszerre legmagasztosabb fényében a genfi conventio, amely megteremtene a legemberségesebb intézményt, a Vöröskeresztet. Irigyeltem' immár minden beteget, akit ilyen angyal ápol, még a legöldöklőbb háborúban megsebesült harczfit is, akinek kezél-lábát akarják levágni a Vöröskereszt jelében. S lábaim mintha gyökeret vertek volna. Nem tudtam elhagyni a helyet, ahonnan oly nagyszerűen láthattam a szép tüneményt. Éi ugyanakkor a pálerka is el volt bűvölve. Pompás himnust zengtünk mi ott duettben. Hacsak legalább megiiallotta volna az a gyönyörűséges angyal. Végre is ő „lebbent“ el előbb. De csakhamar feltűnt ablakainak virágai közöLt. — „Ecsetet, ecsetet, egy országot egy ecsetért!“ Oh, ha festeni tudtam volna. Gyönyörű zsáner-kép lett volna Hogy még nem .jutott ez a téma senkinek se az eszébe. No, de majd megsúgom Laczi barátomnak, hadd nyerje meg az arany érmet. Ránk borult az est, hát csak — vissza kellett vonulnunk. * Kritikusi minőségem -a színházba parancsolt. Az operett-diva tavoritom volt, de most nem tudta lekötni figyelmemet. Mindig az — a „jelenség“ volt előttem. Csak az a szép „látomány“ csillogott (elém, Mintha az egész élet, az egész világ szépsége, tökéletessége abban az „egy“ teremtményben nyerte volna meg inkarnációját. Eltöltötte az egész valómat a költészet, — természetes hát, hogy vacsora se kellett. Nem akartam, hogy elronts sák ezt a hangulatomat az asztaltársak rossz élczei. . . . Csak nagy nehezen tudtam elaludni. És milyen volt az álmom 1 Szép, gyönyörűséges, amilyet Morpheus uram talán csak egyszer bocsát valakire az életben. — Mintha mesebeli királyfi lettem volna, aki már minden eléje szabott próbát kiállt. Toporzékoló ménen ültem, lényes, ezüst pánczéllal testemen, aranyos karddal az oldalamon, gyönyörű torgóval a sisakomon. A szvitemben ragyogó leventék voltak. Káprázatos tájakon vitt az ülünk, htís ligetek, virágos rétek, festői hegyek mellett, kékvizü, kígyózó folyam partján. Előttünk pedig ott mosolygott a tündéri palota, ahol már várt reám a szépséges királyleány, akit rettenthetlen bátorságom, győzelmes vitézségem szereztek meg nekem. A palota kapujánál fogadott az öreg király, fenn a tükörteremben pedig, mely Tündérország legszebb növényeivel, legdrágább és legizlésesebb butraival, legmüvészibb festményeivel volt díszítve, ott várt rám szemlesütve ... a király leánya,— a bűbájosán szép Vöröskeresztes hölgy. Megcsókoltam a kezét, de aztán jövendőbeli anyósom, a királyné, megengedte, hogy megcsókoljam — Margit királykisasszonyt. (Emlékezetemben maradt a neve, pedig csak egyetlen egyszer említette előttem a j«i Lapunk mai száma 6 oldalra tarjad.
