Ung, 1900. január-június (38. évfolyam, 1-25. szám)

1900-03-11 / 10. szám

A választói jogosultság alapját a múlt évre kive­tett adó képezi, az adónak kellő időben való be nem fizetése, vagy az adóhátralék a választó jo­gosultság akadályát nem képezi, vagyis az adóhát­ralékosok is lelveendők a névjegyzékbe. A legkevésbé megrótt 1U úrbéri lelek adója a köz­ponti választmány által 1900 évi január 5-én 1/kpv. sz. a. határozattal községenkint megállapítva lévén s ezen határozat jogerőre emelkedvén, — ez szolgáljon irányadóul. Azon határnap, melyen az összeíró küldöttség valamely községben a választók összeírása végett meg tog jelenni — az összeíró küldöttségi elnök által nyom­tatott „Felhívásinak alakjában log közzététetni. * Figyelmeztetjük a választópolgárokat, hogy külö­nösen életkori adataik pontos bejegyzése tekintetéből igyekezzenek az összeíró küldöttségek előtt annál inkább megjelenni, mert a képviselőválasztás alkalmával a személyazonosság megállapítását légióképpen az életkori adatok téves bejegyzése szokta megakadályozni, ami nem az összeíró küldöttség hibájából, hanem az illető választópolgár nembánomságából ered. Visszhang-. Az .»Ungvári Közlöny» folyó évi február hó 1-én megjelent 5-ik száma Kádár Ferencz tollából »Az uj század iskolája» czímmel egy szépen megirt, hazafias hangú czikket közöl, melynek foglalatja azonban nem elégíti ki teljesen a czímhez lűzött várakozásokat, a mennyiben éppen azon kérdésekkel foglalkozik a leg­kevesebbet, hogy milyen lesz, vagy milyennek kell lennie az uj század népiskolájának (azt hiszem, népiskoláról szól az ének), hogy az a korszellem és paedagogia- szabta követelményeknek, az állami, nép- és nemzeti érdekek kivánalmainak minél lokozottabb mértékben megfelelhessen, s mily tényezők s minő mérvű közre­működése biztosíthatja az iskola kitűzött feladatának sikeres megoldását? De meg aztán, ha helylyel-közzel érinti is a t. czikkiró ur az uj század iskolájának a fel­adatára, czéljára s működésére vonatkozó eme kérdé­seket, ha szól is itt-ott a feladat sikeres megoldásának feltételeiről, tényezőiről, — nem mondhatnám, hogy ele­venére tapint, hogy eltalálja a kérdések achillesi sarkait. Már pedig éppen az a főbenjáró dolog, hogy az ilyen nagyhorderejű kérdések taglalásánál, megvilágításánál fontosságuk, szerepük jelentékenysége, rangjuk szerint sorakoztassuk a tényezőket egymás mellé s ne helyezzük az eszközöket a tényezők elébe, legelsőbben pedig, hogy részletesebben Írjuk körül a czélt, a feladatot. E körül­mény indít engem arra, hogy a lölvetett kérdéssel rö­viden foglalkozzam s rámutassak arra, hogy mi a leg­első teendő a népnevelésügy terén? A népiskola feladata ugyanis az ember értelmi világát a korszellem-szabta általános népmüveltség szín­vonalára emelni, keblének szunnyadozó érzelmeit föl­ébreszteni s a lelki erőkkel együtt harmonikusan fejlesz­teni, nevelni s ezáltal az egyént oda képesíteni, hogy boldogulhatásának, megélhetésének feltételeit, eszközeit megteremthesse, rendeltetését betölthesse, hogy Isten imádásában lelki megnyugvását, a sors csapásai köze­pette vigasztalását, Hazája szeretetében őseitől öröklött legdrágább kincsének: otthonának meleg derűjét, fele­barátja becsülésében pedig önmaga becsülését keresse s találja. Ez volt a múltban s kell, hogy ez legyen a jö­vőben is a népiskola czélja, feladata. E nehéz feladat sikeres megoldása pedig — sze­rény nézetem szerint — legelső sorban és tőképen a tanítóság szakképzettségétől, hivatás-szeretetélől, vallá­sossága- és hazafiságától függ. A tanító az iskola. Az ő értelmi képzettsége ott a világitó nap s a mint a nap heve, fénye kisebb, vagy zőit öntudatus kitartással. E jobbak között foglalt helyet a Kolozsmegyei Tanítótestület s ennek 25 éves orgánuma a Család es Iskola. A negyedszázados évlorduló alkal­mából szívesen üdvözlöm a Tanítótestületet s a lap ön­zetlen munkásait abban a meggyőződésben, hogy tán- torithatatlanul eddigi elvükhöz — politizálás helyett — a komoly munka által még lokozattabb erővel és erélylyel hatnak a tanítói társadalom erkölcsi, szellemi és anyagi fejlődésére, a népnevelés és közművelődés általánosítá­sára és ezzel a nemzet nagyságára, dicsőségére. (Budapest.) Molnár Viktor, miniszteri tanácsos. * Hazán.k tanítói csak az esetben fogják Magyar- ország újból való meghódításának munkáját dicsősé­gesen bevégezhetni, ha a had vezetők mindig megfelelő és helyes hadállásban fogják őket elhelyezni; mert amikor szemben állunk az ellenséggel, nem egyre megy, hogy honnan és hogyan tüzelünk; sőt még az sem közöm­bös a kimenetel tekintetéből, hogy füstölgő Vagy löst nélküli puskaporral lövödözünk-e. (Budapest.) Neményi Imre dr. kir. tanácsos, tanfelügyelő. * A mi kötelességünkről. Kövessünk el mindent arra nézve, hogy a magyar nemzeti műveltség kifejlesztésének szent munkájában reánk, a népoktatásügy munkásaira várakozó kötelességeinket necsak alaposan megismerhessük, hanem ezeknek a teljesítésére képesek és készek is lehessünk. Tanulmányozzuk minél behatóbban azokat a ki­forrásokat, a melyekből a magyar nemzet egyéniségét fentartó szellemnek teljesen megfelelő nemzeti műveltség erei fakadnak, és kövessük ezek értékesítésében és fel- használásában a népoktatás mezején ezentúl még üntu- datosabban és még hivebben, mint eddigelé, azt az irányt, a melyet tieinzel nevelő nagyjaink a nemzeti közművelődés kilejlesztésének munkásaira nézve megje­lelték, nagyobb mérvű, a szerint képződik, fejlődik a gyermekek szellemi világa; — az ő jelleme abban a vezérlő csillag, a mely utat mutat, irányt jelöl a gyermekek szivvilá- gának a kialakulásánál. Hiábavaló a legüdvösebb tör­vény, a legjobb tanterem, a legmegfelelőbb iskolai köny­vek, ha a tanító képzettsége hézagos, fogyatékos, gyarló, ha nem szereti hivatását, ha vallásossága nem benső meggyőződésen alapuló igaz hit, ha hazafisága csak odáig terjed, mint azé az egyszeri katonáé, a ki — Győr alatt megszökött a hazáért. Vak, vezethet-e-világtalant ? Le­gyenek bármily jók, bármily tökéletesek az eszközök, mit sem érnek, ha nem tudunk velük élni, ha nincs képességünk használatukra, mig ellenben a képesség az eszközöket is megteremti, — ha rosszak, megjavítja. — Jól mondja ide vonatkozólag bölcs belátásu közoktatás- ügyi ministerünk Csáktornyái választói előtt tartott programmbeszédében, hogy: »...mindent megjavíthat egy hivatása magaslatán álló, elégedett néptanító». De bizonyítsunk a múlttal. Nem-e egyenesen és főképen az általános tanítói szakképzettség gyarlósága, vagy ha job­ban tetszik, a tanítói kar selejtes eleme állta útját annak, hogy népnevelésügyünk terén a várt eredményt elér­hessük. Vagy tagadható-e, hogy sokszor a kaptalát meg­unt könnyüvérü emberek éppen a tanítói pályán keres­tek és találtak menedékhelyet a megélhetési gondok elől? Nem találkozunk aztán olyanokkal is, a kik á haran­gozol, vagy templom-szolgai pályán szerzett érdemeik alapján és jutalmául léptettettek elő tanítóvá? Milyen fogalmakkal bírtak aztán ezek a nevelés-tanítás művé­szetéről ? mibe vették a tantervei ? mi hasznát vették a tankönyveknek, stb. ? Tanúskodjék róla a — pipaszár és bambusznád! A kötelességteljesités terén kifejtett buz- góságukról pedig hadd meséljen Bachus, a kinek oltárán oly előszeretettel áldoztak ! A másik kérdés, mely az elsővel nem ugyan szer­ves, de szoros kapcsolatban áll s a melynek ennélfogva nincs is a népnevelés ügyére közveletleu, csupán köz­vetett hatása: a tanítók anyagi helyzete. Ez szabja meg a tanítói képzettség fokát, határát. A fizetés és kép­zettség közt minden értelmi pályánál megvan a viszony. Egyik vonja maga után a másikat. A tanítók anyagi helyzetének a mostohasága okozta azt a múltban és okozza a jelenben azt is, hogy a jele­sebb tehetségű ifjak közül kevesen szánták és szánják magukat e pályára ; a kevés közül is, kinek csak alkalma nyilik, ki csak szerét ejtheti, más pályára lép át, mely jobban biztosítja a megélhetést s nem kárhoztatja az embert arra, hogy holtáiglan ott maradjon, a hol kezdte. Ezekből látható tehát, hogy az általános népmű­veltség emelkedése legelső sorban a tanítók képzettsé­gétől, ez pedig a tanítói állás datáiásálól függ. S mitől várhatjuk e kettő emelkedését ? Szerény nézetem szerint a tanképesités államosításától s a tanítói fizetésnek 600 frt minimumban való megállapításától. Ez biztosítaná az uj század iskolájának a sikeres működését. Imbolygó. Kereknyétől—Homokig-, tavaszszal és őszszel. — Mi az Alföld agyagtalajos kátyúja, vagy a süp- pedékes Fertő mocsaras vidéke ahhoz a másfél méter széles s körülbelül másfél kilométeres hosszú, egyedüli közlekedési úthoz, mely Kereknyétől Homok községig vonul? melyet én és plébánosom minden hónapban egyszer átgázolunk, — lévén Homok község Császlócznak filiája, hol templomi functiot teljesítünk. Ha a repülő-gépet, avagy az »autonombill« szer­kezetű kocsikat feltalálták volna, úgy bizonyára mi vol­nánk az elsők, kik azt bármely áldozatok árán is meg­szereznék; mert ha a magyarországi »Állatvédő-Egye­sület» igazgatósága nyomára jönne ezen csakugyan szivet facsaró tantalusi kínoknak, a mit a szekeret vontató Igyekezzünk a magyar nemzet egyéniségét minden más nemzet egyéniségétől megkülönböztető, nemzeti szellemtől áthatott nyelvünket, irodalmunkat, nemzeti népdalainkban nyilvánuló zenénket s a művészeti érzék egyéb megnyilatkozásait, a magyar észjárást és erkölcsi felfogást híven visszatükröző népszokásokat, közmondá­sokat, példás beszédeket, nemzeti történetünket és al­kotmányunkat minél alaposabban megismerni, hogy ily módon saját lelkünket át meg áthathassa az a nemzeti műveltség, a mely egyedüli alapja annak a néptanítói és népnevelői szakműveltségnek, a melynek birtoka nélkül senki sem vehet sikeresen részt a magyar nemzeti műveltség fejlesztésének és terjesztésének reánk várakozó szent munkájában. (Budapest.) Péteríy Sándor * A Család és Iskola emléksorokat kér tőlem s e közben olvasom azt a lelkes tudósítást, mely kolozs­megyei kartársainknak a Tanítók Háza javára febr. 10-én rendezett fényes estélyéről szól; arról az estélyről, a melyen az erdélyi társadalom szine-java tüntetett a tanítók mellett. Hát irhatnék-e én szebb „emléksorokai* azoknál, a miket a kolozsmegyei tanitó-egyesület maga irt bele 1900. febr. 10-én évkönyveibe? Örül a lelkem, a midőn látom, hogy mi tanítók mennyire erősödünk. S vájjon minek köszönhetjük sikereinket? Annak, hogy egyesültünk a szeretet jegyében. Mert hiába — sze­retet hozta létre és a szeretet tartja lenn a világot! (Budapest.) Tjjváry Béla, a Néptanítók Lapja szerkesztője. * Mennél több szabadsággal bír valamely nemzet, annál tökéletesebbnek és szigorúbbnak kell lennie a nevelésnek. Vájjon a divatossá vált nevelésünk szigorúsága megfelel-e a szabadság azon mértékének, a melylyel rendelkezünk ? (Budapest.) Zsilinszky Mihály, államtitkár. (mert kocsiról ily utón szó sem lehet) két, — de sok­szor négy párának kiállania kell, — úgy bizonyára latba vetné minden befolyását arra nézve, hogy ezen nyomo­rúságos állapoton segítve legyen. Megkísérlem röviden leírni ezen utazást a jelenlegi évadban, s ha valaki meg akar győződni állításom való­diságáról, úgy szeretettel kérem, próbálkozzék meg vele, de előre kérem és figyelmeztetem, hogy ne kocsival és egy pár lóval, hanem még egy pár tartalék-lóval induljon el a szemle-útra, ha majd ismét felenged. 1898. évig, vagyis mig a kincstári földek bérbe voltak adva, addig az ut a rendes két öl szélességű volt, melynek rövid magyarázata az, hogy az akkori kincstári bérlő az utmentén levő két méter szélességű szántóföldet útnak cserébe bírta, — adván a tulajdonosnak helyébe más helyütt még egyszer olyan darabot s utánjárására már kezdték is keveset itt-ott kavicsolni, illetve csak a szekérről lehúzni, de a széjjelteritést az idő viszontag­ságára, — no meg a szekerek által való széjjelturásra bízták. Innen magyarázható meg ama körülmény, hegy egy helyen domb — kavicsból, — ulána kátyú, tele kot yvalókkal, úgy, hogy ugyan kell egyes kotyvasztónál egymásba gubbaszkodnunk, a mikor egy-egy ily süppe- dékhez érünk. A bérlet megszűnt, az illető csere-földet egyesek vették kezelés alá; mit volt mit tenni az ut voltaképeni tulajdonosának, mint az utat, mint sajátját‘birtokába venni, — azt felszántotta, nem törődve az egymástól tiz méternyire fekvő, a szekerek által már szétterilett kavics-halmazokkal, s egyszer csak azt vesszük észre, hogy az utón buján nő az árpa, meghagyva mellette másfél méter szélességű utat, vagyis helyesebben mondva lélekvesztőt. Alig hogy kiérünk Kereknyéböl, stációt kell tarta­nunk, mintegy erőt szedni a köze'edő ut fáradalmaira, s már a szegény pára hortyogássál jelzi nem tetszését, rágondolva ösztönénél fogva ama kínokra, melyen már előzőleg keresztül ment. Tiz lépés és állj!! Olt vagyunk, ahonnan 10 percznyi stáció után a kocsisnak minden iránybani gestikulatioja következtében moczczanunk csak meg, — lévén a szekerünk tengelyig a kátyúban, mig mi a szekeren jobbra is, balra is tekintünk, de itt is, ott is feneketlen sár, s eközben egyre replikázunk, — jutván reá idő bőven elég, — hogy hát: »jól megyünk a XX-ik századnak« ! De ez még hagyján volna; de most jön a java. A kétségbeesés s a bizonytalanság érzetével mindegyre azon töprengünk, hogy vájjon a léluton levő »repülő hidal« nem emeite-e lel a viz, avagy nem emelték-e el a Ho­mok község bekebelezett »barna képű« (czigány) pol­gárai, kik meglehetős számban uralják a helyzetet, — lévén nekik egész telepük a község végén, honnan ván­dor útra kelve, vizitelnek a közel fekvő kamrákban s baromfiak lakosztályaiban, — csapván olykor-olykor olyan lakomákat — fűszerezve fejbetörésekkel —, hogy sokszor az egész község kivonul gyönyörködni a termé­szet ölén rögtönzött műkedvelői eiőadásban. Ha sikerül ott találhatni az úgynevezett mozgó hidat, úgy megkönnyebbülten lélegzünk fel; de nem úgy, ha a tyuk-koppasztáshoz megkivántató tüzelő­anyagra »emelődött el». Ekkor: »tessék leszállani» I ve­zényszó hangzik önkéntelenül s a csaknem térdig érő sarat agyongázolni — s megvárni, mig a szekér a bér­iéig érő vízben szépen megkerüli a »repülö-hidat» s ott ismét stációt tartani, mig a szegény lucskos lovak ma­gukat kifújják. Ezen kéjutazás minden tavaszszal és őszszel ismét­lődik újabb és újabb variácziók alakjában. A két érdekelt község: Kereknye és Homok, a hatóság erélyes fellépése által segíthetne a bajon? vala­mint intézkedni az eddig útnak felhasznált földdarab kisajátításán, mely hogy minél előbb meglegyen, legjob­ban óhajtja : a plébános és kántor. Müller István, tanító. Az uj bűnvádi eljárás. VI. FEJEZET. 68. §. A vádlónak, a terheltnek, vagy a magánléinek kérelmére mellőzni kell azt a bírót vagy jegyzőkönyvve­zetőt, a kire nézve valamely törvényes kizáró ok (64. §., 65. §. 1. és 2. bek., 66. §.) forog fenn, vagy a kinek elfo­gulatlansága ellen alapos okot hoznak fel. A főtárgyalásnak, iltetőleg a felsőbíróság elé kitűzött tárgyalásnak megkezdése után az ezeknél eljáró bíróval vagy jegyzőkönyvvezetővel szemben csak a kizáró okok érvényesíthetők. 69. §. A mellőzés járásbíróság birájára és hivatalno­kára nézve a törvényszéknél, egyébként pedig rendszerint annál a bíróságnál kérendő, melynél a kifogásolt biró vagy jegyzőkönyvvezető működik. A vizsgálóbíróra, valamint a járásbíróság és a törvény­szék birájára vagy hivatalnokára vonatkozó kérelem fe­lett zárt ülésben a törvényszék dönt. A törvényszék elnökének, egész tanácsának vagy tagjai többségének mellőzése iránt előterjesztett kérelem felett, a főügyész meghallgatása után, zárt ülésben a kir. ítlőtábla; a kir. ítélőtábla elnökének, egész tanácsának vagy tagjai többségének mellőzése tekintetében, a koronaügyész meghallgatása után, zart ülésben a kir. Curia; a kir. curia elnökének, egész tanácsának vagy tagjai többségének mel­lőzése kérdésében a kir. curia polgári és büntető osztályá­nak bírói tagjaiból alakított teljes ülésben határoz. A határozat mindig a kifogásolt biró vagy jegyző- könyvvezető meghallgatása után, de bizonyítás-felvétel nélkül hozandó. Csak elutasító határozattal szemben, és ez ellen is csak az ítélet ellen használható perorvoslat­tal lehet orvoslást keresni. A mellőzés megtagadása esetében ugyanannak a bí­róságnak vagy bírósági, hivatalnoknak mellőzése ugyan­abban az ügyben csak olyan körülmény alapján kérhető, mely az előbbi kérelem előterjesztése után merült fel. 70. §. A biró, kinek abban a perben, melyben el­járni hivatva volna, saját elfogulatlansága iránt aggodat-

Next

/
Oldalképek
Tartalom