Ung, 1895. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)

1895-04-14 / 15. szám

XXXIII. ÉVFOLYAM Ungvár, vasárnap, 1895. április 14. 15. SZÁM. SZERKESZTŐSÉG: Megyeház-tér I. szám, I. emelet. A szerkesztőhöz intézendő minden közle­mény. mely a lap szellemi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak eh Semmit sem közlünk, ha nem tudjak kitől jön. Kéziratok nem adatnak vissza. A lap megjelen minden vasárnap. VEGYES TARTALMÚ HETILAP. KIADÓHIVATAL : Székely és Illés könyvnyomdája. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEZ: Egész évre 4 frt. Negyedévre 1 frt. Félévre — 2 » Egyes szám 10 kr. HIRDETÉSEK előfizetések valamint a lap anyagi részét illetők a kiadóhivatalba (Székely és Illés könyvnyomdájába) küldendők. • Nyilttér soronként 20 kr. ­ÖNG VÁRMEGYE ÉS AZ ÜNGMEGYEI GAZDASÁGI EGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. Erkölcsi nagykorúságunk. Lombroso állítja — a miről különben minden szülének alkalma van meggyőződést szerezni, ki gyer­mekének leikébe bele tud tekinteni — hogy a gyer­meknek nincs lelkiismerete. Ál'atí természete ural­kodik felette, mely őt kíméletlen, vak önzésre ösz­tönzi. E vak önzésben kegyetlen, zsarnok, ki örö­mét találja más teremtett lények szenvedésében. — Hiába mondod a gyermeknek, hogy ne üldözze a madárkát, ,ne szedje el fiókáit, tojásait, ne gyötörje a bogárkát, nem hallgat rád. Az egész föld kerek­ségén egyforma a gyermek ; mindenütt egyenlő gyö­nyörűséggel cselekszi a legnagyobb rosszat: okoz fájdalmakat az élő lényeknek. Gyermekkorában ilyen lelkiismeret nélkül való volt az emberiség és részben ináig is az; az külö­nösen azon államokban, azon társadalmakban, ame­lyekbe még be nem hatolt a keresztény szellem fé­nye, a keresztény szeretet melege. Az ember erkölcsi nagykorúsága azzal veszi kezdetét, a kinek feltámadása ünnepét ma ünne­peljük. Kétségtelen, hogy előtte is voltak nagy taní­tói az emberi nemnek, á kiknek szavai nem hang­zottak el nyomtalanul; de egynek a hatása sem volt olyan nagy, olyan általános, mint az övé. Az ókori próféták, erkölcs tanítók hatására nagy és ne­mes jellemek, de Krisztus példáján nagy és nemes népek keletkeztek. Mások is szenvedtek, mások is meghaltak az igazságért, vagy azért, a mit ők igazságnak tartot­tak ; az Ő hatása mégis felülmúlja valamennyiét. Egyedül Ő neki adatott meg az Atyától, hogy meg­váltójává váljék az önző és kegyetlen emberi faj­nak. Azzá lett, mert a legnagyobb eszméért, az emberszeretet eszméjéért élt és szenvedett. Élt pe­dig olyan nemesen és magasztosan, mint előtte senki más az emberek fiai közűi. Ezt a nemes életet, mely az emberi lelkiismeret képzésének nagy műve, csak egy dolog múlja felül: az Ő szenvedése és dicső halála, művének betetőzése. Ha életében nem volt, szenvedésében és halá­lában még kevésbbé volt neki hasonmása az embe­rek között. Ez a szenvedés, ez a halál, a szenve­désnek, a fájdalomnak megdicsőitése és elsővé té­tele az ember nevelésének tényezői között. A szenvedés, a fájdalom teszen bennünket lel­kileg érett emberekké. A szenvedés és fájdalom ál­tal képződik a lelkiismeret; midőn tehát a Megváltó a fájdalmat, a szenvedést óletthez méltó halála ál­tal megdicsőitette, a lelkiismeret általános uralmá­nak alapját vetette meg. Ezen az alapon nő és fej­lődik az ember közel kétezer esztendő óta. Hogy a növekvés, a fejlődés olyan lassú, en­nek okát nem az eszme gyöngeségóben vagy termé­ketlenségében kell keresnünk, hanem nagyságában. A krisztusi eszme az emberi természet részben való megváltoztatása által szüli újjá az embert A ter­mészettől önzők, szeretetlenek, kegyetlenek, bosszú­állók vagyunk ; ezt az önzést, szere tétlenséget, ke­gyetlenséget és bosszúvágyat kell] leküzdenünk. A küzdelmet minden egyes ember újra kezdi. A hala­dás törvénye azonban ezen a téren is érvényesül. Az emberi természet nemzedékeken keresztül javul, az erkölcsök szelídülnek ; ugyanakkora erőfeszítéssel minden következő nemzedék m>c;vobb utat teszen meg a czól felé, mint az előtte való. A durvaság és erőszak uralma egyre kisebb körre szorul; ellen­ben terjed a részvét a szenvedők sorsa iránt és ro­hamosan hódit a gyöngédség az egymással való érintkezésben. Igaz, hogy úgy a részvét, mint a gyöngédség nagyon sok esetben csak palástolt önzés ; de már maga az a tény, hogy azok a közönséges , lelkek, kik valódi önzetlenségre, igazi gyöngédségre'képte­lenek, némi méltánylást érdemlő önmegtagadással szeretetet és gyöngédséget szimulálnak, fennszóval hirdeti a krisztusi eszme hódítását és bekövetke­zendő uralmát. A Krisztus által hirdetett tanok győzelmébe vetett hit tartotta és tartja fenn a feltámadás hi­tét. A szenvedések által a jó iránt fogékonyabbá vált ember nem tud megbarátkozni azzal a gondo­lattal, hogy az a nagyság és magasztosság, melyet a Megváltó életével, szenvedésével és halálával kép­viselt, meghaljon, elveszszen. Lelkünk szüksége, hogy ebben a minden izé­ben valódi nagyságban, ennek a feltámadásában hígyjünk. A feltámadás hitével a krisztusi eszmék hódítása jár együtt. Ezt a hitet tehát, ha az esz­mék győzelmét akarjuk, ápolnunk kell úgy a saját szivünkben, mint embertársainkéban. Ha e hit kihalna, ki hinne többé az önzóste- len emberszeretet győzelmében, a gyöngédség ural­mában ? S ha nem hinnénk az eszmében, ki igye­keznék a szerint élni, mikor ez az élet annyi le­mondást és önmegtagadást követel ? S ha nem tö­rekednénk a Megváltó példájának követésére; ha nem becsülnék a szenvedést és fájdalmat, melyeket Ő megdicsőitett s nevelőnkké tett, mi lenne belő­lünk ? Az ébredező lelkiismeret kihalna keblünkből : visszaesnénk a gyermekkorba ! E. J. Közigazgatási bizottsági ülés. — 1895. ápril 9. — A főispán a maga valamint a közigazgatási bi­zottság nevében Dános Bertalan, a vármegyébe át­helyezett kir. tanfelügyelőt, mint uj munkatársat, me­legen üdvözölvén — az ülést megnyitotta. Az alispáni jelentés szerint márczius hóban a személy és vagyonbiztosság rendkívüli körülmények által meg nem zavartatott; összesen 3 tüzeset fordult elő 450 frtnyi kár erejéig. A vármegyei árvaszéki elnök és tisztifőorvos je­lentései tudomásul vétetvén, az orosz-mocsári és knyahinai iskolák rendbehozatala végett szükséges in­tézkedések megtételével a kir. tanfelügyelő bízatott meg. A kir. pénzügyigazgató és az államépitészeti hi­vatal főnökének, valamint a kir. tanfelügyelőnek havi jelentéseit a közigazgatási bizottság szintén tudomásul vette. egy külön világ. Érvelni próbál, okoskodni. Nehezen megy. Az asszony figyelmezteti : beszéljen németül. Ak­kor elemében volt. — Mink tiszturak, nem gondolkodunk semmi lelett mélyen, behatón. A mi bírálatunk felületes. S azért, ha valaki elmegy mellettünk kaczéran arczunkba tekintve, vagy szendén lesütött szemekkel, az mindegy. Megszól­juk. Az utóbbit'inkább. Rámondjuk: >Sie ist durchge­trieben» Mink nem törődünk a többi emberrel. Tesszük azt, mihez kedvünk van. Ha sétálnak fiatal hölgyek s nincs velük a mama, úgy kész nálunk az ostrom. Tud ő sok esetet. Egyet el is mond. Két leány megy haza a sétáról. Dél van. Ek­kor a legtöbb a tiszt az utczán. A leányoknak ragyogó szemük s mosolygó szájuk van. A kompánia főhadna­gya szerelmes mindkettőbe! Utánuk megy. A kadét gyerek hívja őt is, most már hárman vannak. A fő­hadnagy beszél szerelmi bolondságokat. A lányok sietni kezdenek, mi utánnuk. Ekkor az egyik hangosan szól, anélkül, hogy visszanézne: »Ha férfiú volnék, arcul ütném önöket. Leány vagyok, nem csinálhatok botrányt. De az akarat megvan, s ez néha fölér a tettel. <• Nevei a főhadnagy, mi is nevetünk, s megyünk tovább utánnuk. Egyszer csak átvágnak ők egy téren át, ahol templom van. A kadét beszél most: — Miért arra? Az csúnya látvány. Templomajtó ban sok a koldus. Piszkos nép. Ismét felelt az előbbi lányka : »Azoknak csak a ruhájuk piszkos. S hogy a ruha nem tesz emberré senkit, ezt látni önöknél.» Indulatos, sértő, volt a hang, elszégyelte magát a kadét nagyon. De visszamenve társainkhoz, feledve volt minden. Ép akkor kérdé az egyik : Kik voltak ? Akik ismertük őket, tudtuk, hogy tiszták, jók, becsületesek. Felelt a főhadnagy : valami kis beamter leányai. Köny- nyü a győzelem náluk. Csak egy kacsintás és — dél­Történet. — Az »Ung« eredeti tárczája. — A férfi tiszt volt. Közönséges mindennapi, kicziczo- mázott tiszt. Léha svihák. De az asszony szemében a ki imádta — isten. Pedig még embersorba is nehéz számítani. Czif'ra báb. Mikor kezdődik gondosan kikefélt sapkájánál s be is fejeződik kifogástalanul szabott lak- czipőjénél. Szív, lélek, jellem — semmi. Aranyzsinór és vatta a fő. Tisztnek ez épen elég. A szerelmes asszonyi szem, megbámulja leányos szép termetét, érdekesen halvány arczát, s bomlik utána. A termet a szabó remeke, arczbőrének ápolásához ki­tűnő krémje van; szemeit buta-bárgyuvá teszi az éjsza­kázás. Hiszi ezt az asszony ? Mond szemébe s örök eh fensége vagy. Pedig az, akiért eped, bánkódik, lázas álmainak hőse, eszményképe, egy parányival sem volt, jobb a többinél. Azok közül a tucat-tisztek közül való kik csoportonkint lepik el a séta-helyeket, vakmerőn fixirozva, s ostoba megjegyzésekkel kisérve az arramenő- ket. Az asszony nem öntudatos, vakmerőn látta a tiszt te­kintetét, de szenvedést olvasott ki belőle, kárhozatos szerelmet s elveszítő nyugalmát. Az urát soha sem szerette. Hozzá ment, mert úgy kényelmesebbnek látta az életet, mint örökké nevelős- ködni. Most gazdag. De boldog nem volt soha. Esküvő előtt megmondta már, hogy csak barátságot érez; vőle­génye belenyugodott. Majd megjön az idővel! De az asszony szive nem vonzódott uráéhoz. Zárkózott maradt és hideg. Nem tudta szeretni. Kis leánykájukat sem. Sétálni azonban elvitte naponként. Itt akadt útjába a katona. Hosszú, hosszú időn ál csak nézte, csak bá­multa ez őt, mint egy szentet, Madonnát szokás. Hizel- gett hiúságának, s örült neki. Egyszer aztán megszólította. Egy hétköznap dél­előttjén, mikor alig van egy-két ember a ligetben, szo­kott rendes helyüknél várta őket a tiszt. A kis leányka előreszaladt padjukhoz s mire ő odaért, már barátsá­gosan nézegette a szép fényes kardot. A katona meg­kérdezte, szabad-e neki is helyet foglalni. Szótlanul intett igent. Akkor bemutatta magát s elkezdett beszélni tört magyarsággal. Nem fáradt ő, csak mondani szeretne valamit s hallani reá választ. S mikor nem felelt, halk fojtott hangon ismétlő kérését. Hozzátette: talán a gyer­mek miatt? Nem hallja, hiszen odébb játszik. Aztán újra beszélni kezdett. Milyen hangja van ! Minden szava a szívig hat, részegítő, édes . . . Hogy szép szemei vannak, nagyon szépek. A kire egyszer ráveti tekintetét, rabja marad örökké. Érzi azt ő már régen. Álmatlanul töltött éjszakái tanúskodhat­nak szánandó állapotáról. — Szóljon, beszéljen . . . Sóhajtott a tiszt, panaszosan, tájón, megszánta az asszony s vigasztalni igyekezett : Értem helyzetét. Tudom méltányolni. Felejtsen el, legjobb ez mindkettőnknek. Nem szabad egymásra gondolnunk többé. Bűn az. Vétek. — Eh, mit bűn, mit vétek ! A tiszt hangja inge­rült. türelmetlen. — Vétek az, ha egyik ember később találja meg igazi párját, mint kellene? Én tudom, hogy önnek férje van, de képes volnék őt megölni, amiért elválaszt egymástól. Imádom önt. Beleremegett az asszony e gondolatba. Megölni azt az embert, aki neki soha sem vétett. A kinek egyetlen hibája, hogy megszánta kis nővérének árva nevelőkis- a szonyát s féleségül vette ... De ha nem szereti. S a szívnek joga van élni, boldoggá lenni. Oh,tha most özvegy lehetne! . . . Alig tudja mit -gondol.- Sürü fá- tyola elfödi, elrejti a küzdelmet, mely kiül arczára, a kétségbeesést. Alig tudja, hogy mit beszél. — De a világ, az emberek ? Hangosan fölnevet. — Mink tiszturak vagyunk, Lapunk mai számához egy iv melléklet van csatolva.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom