Ung, 1893. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1893-06-18 / 25. szám

A Társaskör üg-ye. Az Ungvári Közlöny folyó évi 23-ik számában ér­tesíti olvasó-közönségét az Ungvári Társas-kör kebelé­ben legújabban történtekről. Közleménye való tényeken alapszik. Igaz, hogy T örök József grót elnök, Novák Endre dr., alel- nök, Spitzer Sándor dr. jegyző-, továbbá T a b ó d y Jenő, Lasztókay Béla, Popovics Miklós és Se idler Lipól választmányi tagok tiszteikről lemond­tak és lépésüket azzal okolták meg, hogy a Társas-kör tagjainak az építkezés ügyében tanúsított eljárásban bi­zalmatlanságot látnak. A kaszinó élén kifejtendő tevé­kenységük sikere a bensőt énleges ragaszkodá­son, szóval az igazi- bizalmon alapszik. Midőn a visszavonulók azt tapasztalták, hogy e bizalom czak az ajkakon el, de nem a szívben, nem a leiekben ; mert a szavak és tettek között nincs összhang, arra az elhatá rozásra jutottak, hogy a Társaskör jól felfogott érdeké­ben cselekszenek, ha —: a Társaskör kötelékében ma- rada — helyüket oly férfiaknak engedik át, kik a ka­szinó, tagjai többsége bizalmának birtokában többet te­hetnek a mindenki által jelentékenynek ismert társa­dalmi tényező érdekében. Ez a lemondások valódi oka. A kaszinó életé­ben elsőrangú fontossággal biró kérdésben a tényleges kivitelnél cserben hagyottak visszavonul ak ; nem azért, hogy a kaszinó ügyét válságra vigyék, talán a bomlás processusát megindítsák — az ilyen törekvések távol állanak tőlünk —, hanem pusztán azért, hogy helyeiket oly férfiaknak engedjék át, kik a tagoknak szükség eset­ben, tettekben nyilatkozó bizalmát minden tekin­tetben bírva, többet tehessenek'a Társas-kör érdekében. Az ügyek élére állítandó férfiak meg lehetnek a felől győződve, hogy a lemondok részéről minden téren abban a támogatásban fognak részesülni, a minőt az ügy érdeke minden kötelességtudó társas-köri tagtól megkövetel. Válságról tehát szó sincs és reméljük nem is lesz. Erről komolyan csak akkor lehetne beszélni, ha a le­mondok lépését a sértett ambitió vezérelte volna, ha lelkűket a visszatorlás vágya égetné s e vágyukat az intézmény bomlása árán is kielégíteni iparkodnának, vagy ha a 200-at megközelítő nagy intelligens testület­ben nem találtatnék 7 férfiú, ki a lemondok helyét el­foglalja. Miután egyik eset sem áll fenn, válság nincs; csak változás van, a mely, hogy előnyére válljék a Társas-körnek, azt a lemondok őszintén kívánják: hiszen ez visszavonulásuknak az oka. Az építkezés ügyében elfoglalt álláspontunkból ki­folyólag mi a 7 férfiú visszavonulását természetes do­lognak tartjuk. Midőn e kijelentést teszszük, nem térünk ki ama kötelesség teljesítése elől — s azt hiszszük, ezt a közönség is megvárja tőlünk — hogy a lemon­dásokat megokoljuk. Laptársunknak abban tökéletes igazsága van, hogy a lemondás — formailag — megokolatlan ; fájda­lom, tényleg teljesen indokolt. A kaszinó a közgyű­lésen teljes bizalmat szavazott az építkezés ügyében is az elnökségnek ; hogy az ügy egy más testűiében el­bukott, azért a Társas-körben vetni fel a bizalom kér­dését, nem lehet. Ha a külszínnél maradunk, az okoskodás logikus és helyes voltát el nem vitathatjuk , de ha a doigok kö­zött az ös zefüggést keressük, ha a városháza döutésé- sének némelyek előtt talán rejtve levő benső okait te­kintjük, a bizalom kérdésének felvetését szükségesnek tartjuk ; elmaradása, felfogásunk szerint, egyenesen a férfias önérzet rovására volna írandó. A tényállás az, hogy az építkezést, vagy annak az elnökség s a lemondott választmányi tagok által ajánlott tormáját ellenző társas-köri tagok, nem bízva sikerükben, a küzdelem elöl az illetékes forum, a köz­gyűlés előtt, kitértek, hogy máshol vegyék lel a cselek­vés fonalát. Az ellenzék a Társa s-k ö r nagy­terméből a városháza gyűlést ermébe tette átaküzdelem terét, hol ő lett «győz­tes, A kaszinótagok részint az- ellenáramlat vezetése, részint a feltűnő távolmaradás által buktatták el a vá­rosházán az építés ügyét. Ha csak azon kaszinó-tagok szavaznak az építke­zés ellen, a kik a társas-köri közgyűlésen aggodalmaik­nak férfias kifejezést adtak, ellenkező álláspontjukat ki­fejtették, a Társas-kör ügye fényes győzelmet arat a vá­rosházán; de a dolog másként történt; a kik a kaszinói gyűlésen hallgattak, a városházán agy hangosokká vál­tak, vagy távolmaradásukkal fejezték ki bizalmatlansá­gukat. így állván tényleg a dolog, világos’lesz mindenki előtt, hogy a bizalom kérdésének felvetése teljesen jogo­sult ; hogy e kérdés elbírálásánál nem a küzdelem helye, hanem maga a tény az irányadó szempont. A tény pedig az, ’ hogy a kaszinó-épités ügye a városházán alapjában kaszinó-tagok által bukott el. Ezekben adva meg laptársunknak a Kaszinó válsága tárgyában Írott czikkére a választ, egyúttal kijelentjük, hogy e sorok közlését az a körülmény késleltette, hogv felelős szerkesztőnk a múlt hét utolsó napjait távolléte miatt nem szentelhette lapunknak. Három nyilatkozat. I. Az „Ung“ 24-ik számában egy névtelen iró (sze­retném, ha megnevezné magát) a helybeli tűzoltóság­gal is foglalkozván, erről ezeket mondja : 1. Szivattyúi mind megannyi lom, a tömlők hasz­navehetetlenek. 2. E hó 16-án a temetésre a fogat megrendelés ellenére meg nem jelent, pedig a fogatok nem lehettek az eső miatt a város érdekében elfoglalva. 3. A tűzoltóság rendelkezésére állandóan 2 fogat­nak kellene állani. 4. Incompatibilis, hogy én mint tiszti ügyész a várossal szerződéses viszonyban legyek. 5. Hogy a görög ház (helyesebben Roth-féle ház) építése ellen nem tiltakoztam. Rövid válaszom erre ez : Bármely szakértőnek bírálatára bocsátom (én azt, ki csak rövid ideig volt tűzoltó, annak nem tartom), hogy 3 drb fecskendőnk kitűnő ; 1000 méter nyomó­tömlőnkből 200 méter még használatlan, 500 méter jó s 1 00 méter középminőségü; azt is állítom, hogy B- Pestet kivéve, egyetlen egy városnak sincs 1000 méter tömlője. Igaz, hogy e hó 16-án a városi kocsis a teme­tésről elkésett; de ennek sem én, sem a kocsis okai nem vagyaink; én egyáltalán nem, mert a kapitány s a polgármester ur a kocsisokkal directe rendelkeznek, s a kérdéses esetnél (mely 4 év óta az'első) tulajdon­kép senki sem a hibás, mert 15-én délután a kapitá­nyi hivatal meghagyja a kocsisnak, hogy 16-án 11-kor temetés lesz; 15-én este jöttek, a laktanyából, hogy mindkét fogat 16-án kora ieggel a laktanyába menjen, mert jő valami parancsnokló tiszt vizsgálatra-; a két fogat elment, de időre vissza nem jött s mikor ezt ne­kem a napos kürtös jelentette, az őrséget teljesitő saját lovaimat fogattam a gyászkocsiba, de ez már késő volt. Magam is a mellett vagyok, hogy a tűzoltóság részére két fogatnak kellene készenlétben állani, de ez nagy megterbeltetéssel járna, mert még egy fogatot kellene tartani (pedig czikkező már a mostani kiadást is sokallja), de véve azt, hogy mióta a város lovat tart, nem volt eset, hogy* a tűzhöz ne két fogat ment volna (ha nem volt a városé, ment az enyém), s véve, hogy az én fogalom éjjel mindig, nappal pedig több­nyire készenlétben áll, feleslegesnek vélem ez idő sze­rint a köhségszaporitást. Igaz, hogy a lótartási vállalat nem fér össze egé­szen az ügyészi állással; de a latin példa azt tartja, hogy „exempla trahunt“ (a példa vonz). Láttam, hogy a vármegye kőszállítási vállalatot tart; láttam, hogy az alispán tartotta a megye vízszállítását; láttam, hogy a főjegyző béreli a vármegye szőlőjét; ezen állások és személyek az illető ügyletre nézve sokkal összeférhe- tetlenebbek, mint az én vállalatom ; ha a felsőbb ható­ságnak lehet, miért ne lehetne az alsóbbnak is; tisztelt czikkiró a megyénél előkelő állásban van, valóban cso­dálom, hogy az ottani állapot felett nem czikkezik, csak a szegény városi administraciónak ront neki. De egyébként czikkező jól tudja, hogy' a vállalatot én többé elfogadni nem akartam s az ez évi költségvetést tárgyaló képviselet ezt reám kényszeritette. Ha van egyáltalán, akit ezért hibáztatni lehet, az én semmi esetre sem vagyok. Egyébként, ha czikkiró oly nagyon sajnálja tőlem ezen vállalatot, én azt neki minden pil­lanatban szívesen átadom. A Roth-féle ház építésénél én a tűzoltói szakvé­lemény iránt megkérdezve nem lettem, az ülésen részt nem vettem, a házat már felépítve láttam; szemben jogerős intézkedéssel, óvások tételét czéltalannak ta­lálom. Egy zsidótól hallottam, hogy a kikeresztelkedett zsidó legjobban szidja volt hitsorsosait; czikkiró is kö­veti e példát. Mint kilépett tűzoltó uton-utfélen engem s az intézményt ócsárolja ; talán bizony főparancsnok szeretne lenni? ezt is szívesen átadom. — A ki téged kővel, te azt kenyérrel! Mocsáry Géza. II. Az „Ung“ hetilap f. évi 24-ik számjában „Köz­rendészetünk“ czimü czikkre vonatkozólag igaz, hogy nem nagy kedvem volt válaszolni, amennyiben a köz- szolgálatban levő tisztviselő, ha még oly buzgón és lelkiismeretesen is végzi „kötelességé*, a kritikának min­dig ki van téve, mert kritizálni myebb, mint csele­kedni és ha még egyes maleom is emberek akadnak, a kik egyáltalában semmivel sincsenek megelégedve, talán még önmagukkal is meghasonlottak,- egy bűnba­kot keresnek, a kire kényök-kedvök szerint alaposan vagy alaptalanul kedvtelenségüket és elégedetlenségü­ket kiöntik. Meghajtok mindenki előtt, a ki a közügyek iránt érdeklődik és a közjó érdekében helyes felfogás­sal és tapintatosságával közreműködik; de valótlansá­gokat állítani, tényeket elferdíteni, ezek nem olyan esz­közök, melyek a tisztviselőt működésre buzdítanák, de ellenkezőleg, bénitólag hatnak. Komolyan számba nem vehető czikkiró urnák azon állítása, hogy a városi or­vosnak 4000 frt jövedelme van (avagy talán sajtóhiba ?) hiszen jól tudja czikkiró, hogy a városi tiszti orvosnak évi fizetése .300 frt, az orvos-rendőri vizsgálatokért pe­dig szintén körülbelül 3—400 fit, tehát mondjuk a maximum összesen 700 frt; tehát milyen adatok alap­ján számította azt ki czikkiró ur ? Avagy azt hiszi, hogy az a sok szegény ember, a ki igénybe vesz, minden látogatásért valami tiszteletdijban részesíti a városi orvost ? ellenkezőleg; kimutathatom, hogy éven- kint 30 írtnál többet elfizetek szegényekért az állam­nak oly gyógyszerekért, melyeket meggyőződésem és legjobb lelkiismeretem szerint egyes szegény betegek­nek rendelek, de amennyiben drágábbak, az állam visz- szautasitja és az illető rendelő-orvos által visszafizetteti. A piaczi vizsgálatot illetőleg egyáltalában jobban ismerem kötelességemet, mint azt czikkiró ur gondolja és nagyon sajnálom, hogy reggeli sétáiban engem a piaczon észre nem akar venni; talán bizony azért, mert nincs egyenruhám ? Bátran állítom, hogy Felső- Magyarországban alig van város, ahol az egészségügyi rendeletek oly erélylyel és szigorral hajtatnak végre, mint városunk rendőrhatósága által. A közelebbi idő­ben az „Ungvári Közlöny “ben közzétett rövid statisti- kából láthatja, hogy hány Ízben koboztatott el rósz megtürli homlokát lassan, mintha ezzel akarná elűzni zavaros gondolatát, a mámort, mindent. Izának említése mint jégzuhany hat reá, s nem várva be szép társnő­jét, fut visszafelé hozzá. — Es Jolán ? — kérdi ez tőle, a mint őt csak egyedül látja visszatérni. — Mindjárt itt lesz édes, egy lepkével kergelőd- zött, a mely már-már foglya lett, midőn végre egy ügyes fordulattal mégis megszabaditá magát. — Hát miért nem segítettél neki ? Jolán most bi­zonyára boszankodni log, hiszen hallhattad tőle, hogy mindent bírnia kell, a mit megkívánt, ha kell, bármi áron. A milyen hóbortos asszonyka Jolán, fáradhallan lesz az üldözésben, s utóbb megbotlik, elesik, még va­lami szerencsétlenség éri, mivel annyira vágyódik ama pillangó után. — Soha se aggódjál édes kicsikém, neki valószínű­leg mindegy, akár az, akár egy másik. Akadhat útjában elég ! — És ha nem volna mindegy? Jolán már ideért észrevétlenül, s majdnem az egész beszélgetést végig hallgatta. — Ha nem volna mindegy . . . s szemeiből olyan különös lény tör elő, mely égni látszik és éget egyúttal ... Eh menjünk haza!-------­* * * A kettős bizalmas séták teljesen elmaradtak, na­ponként a szép asszony volt kisérő társuk. A merre járt, vig dal, csengő kaczaj hangzott, pajkoskodó, dévaj beszédek a csendes, ártatlan suttogás helyett, s Dezsőt úgy látszik, mulattatja mindez, tetszik neki a változás, örömest sétál az asszonykával egyedül, mig Iza egy-egy árnyas helyen megpihenve, a kedves múltra gondol vissza, midőn még olyan igen boldognak érezte magát. Azután tovább sétált ismét lassanként, s az erdő te- kervényes utjain észre sem vette, merre tért el, annyira elfoglalák álmadozásai. Mikor (eltekintett, hogy tájékozza magát, nem bírt tovább előre haladni, mivel elzárták útját az óriási fenyőcsoport s magasra nőtt tövises bok­rok. Pedig mintha ismerős hangokat hallana onnét túl­ról, kiált is, de nem kap feleletet. Ez alatt olyan közel értek a beszélők, hogy egyes szavukat is hallani. — No tépje le, ha mondom ! — De — — Semmi de, ha akarom. — No ne kényszeritsen. Lássa megfogadtam lzá- nak, hogy egyetlen virágot sem logok letépni. Ő kissé idealista és azt tartja, ha nem mi adtuk életét, miért vennők el ? Én megígértem és meg is tartom. — Ugyan menjen, nem szégyenli magát ? Bohó beszéd, gyermek beszéd. Ha mindenki úgy gondolkoz­nék ... Éh! a virág, az asszony, a lány csak arra való, hogy gyönyört szerezzen másoknak. Ha utunkba kerül, tetszik nekünk, letépjük. Ha én a maga helyén lennék Dezső. — Ha az én helyemen volna? — Mindenkinek kedvére tennék. Iza szentimentális, én nem az vagyok. Annak számára nem tépnék virágot, mások kívánságára azonban megtenném. Lássa én olyan elkényeztetett asszonyka vagyok, nekem mindent bírnom kell, a mit megkívánok. Emlékszik még első találko­zónkra itt az erdőben? Az az ügyesen megmenekült lepke maga volt. Vájjon mindenkorra menekült-e meg Dezső ? — De Jolán, asszonyom, kérem hallgasson meg ! Én szeretem Izát, vőlegénye vagyok, nekem nem szabad mást szeretnem, mert . . . — No nem szégyenli magát maga nagy gyerek ? ! Minden szál virágért egy csókot kap, nem elégséges ju- Lalom még a kárhozatért is? Izának vőlegénye és ne­kem . . . — Bolondod vagyok tudod, imádlak te csábos szép asszony, melletted teledem köteleségem, veled még be­csületemet is. Mire Iza az erdő tisztásához érkezett, épp olyan szelíd, nyugodt volt arcza, mint rendesen, s barátságo­san mosolygott Jolán félé, a ki egy óriási csokrot tar­tott kezében. Az a félóra, a mibe tellett, mig az utat a fenyvesektől idáig megtevé, teljesen helyreállító idegze­tét, volt ideje tettetni, csevegni, mosolyogni de gyenge volt élni, megölte az eltitkolt bánat, az elpalástolt szen­vedés. Hogy ilyen csekélység is halált okozhat? ! A szellő hozta hírül, hogy még a koporsóban is mosolygott sze­líden, megbocsátón. Panasz szó nem hagyta el ajkát, szemrehányást soha sem tett, csak egyetlenegyszer sugá Dezsőnek : látod, belehalok ! Azután, mikor a ravatalra helyezték, övéi bánata határtalan volt. Vigasztalhallan édes anyját beteggé tette a csapás, apja teljesen meg­törve követé lánykája koporsóját. Künn a temetőben a mély gyászba öltözött szép asszony hangos zokogás kö­zött mesélgeté ismerőseinek, hogy a régi mellbaja vette elő szegény kis Izát, azért kellett meghalnia. Két héttel utóbb egy dragonyos tőhadnagygyal sétálgatott egy is­mert fürdőhelyen. Ki tudja, annak nem volt-e meny­asszonya? ! Kicsike ibolya bágyadtan hajtja alá fejecskéjét, s alig halhatóan ismétlé: a ki szép melegházi növényt, szende, bájos leánykát letép édes anyja kebléről, bün­tesse meg a Mindenható érdeme szerint! Pedig naponta találkozik ilyen egy és más alakban, s nem vész ki e faj soha, mid szív, mig szerelem, mig könyelmü ember van a világon ! Mariska.

Next

/
Oldalképek
Tartalom