Ung, 1880. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1880-01-11 / 2. szám
XVIII. évfolyam. Ungvár 1880. vasárnap, január II. 2. szám. S..IÍVÍ ~.'~TT7rrfc^in~iY)'-^ Az „UNG“ megjelen minden vasárnap. A szerkesztőhöz intézendő miuden közlemény, mely a lap irodalmi részét illeti. Levelek csak bérmentesen fogadtatnak el. Semmit sem közlünk, ha nem tudjuk, kitől jön. Kéziratok vissza nem adatnak. Kiadó-hivatal: Pollacsek Miksa könyvnyomdája TÁRSADALMI ÉS VEGYESTARTALMÜ LAP. A KÖZMIVELŐDÉSI TÁRSULAT,-S AZ UNGMEGYEI GAZDASÁGI-EGYLET KÖZLÖNYE. Előfizetési feltételek : égy évre (5 forint, félévre 3 forint negyed évre 1 forint 50 krajezár. Egyes szám ára 12 krajezár. Hirdetések: szintúgy mint előfizetések az Uug kiadóhivatalába Ungvár, Poliaessk Miksa könyvnyomdájába küldendők. Nyilttér soronként 20 kr. Lapunkat az ungmegyei gazdasági- egylet közlönyéül választván, tisztelettel értesítjük az egylet helybeli s vidéki tagjait, miként az egyletet illető valamint az egyleti tagokat külön érdeklő mozzanatok és értesítések lapunk utján lesznek tudomásukra juttatva. Ungvár, január 10. Segélyt az ínségeseknek! Segélyt az ínségeseknek! hangzik országszerte. A szörnyek legszörnyebbike az ínség óriási mérvben nő, s mindinkább tehetetlenebb fenyegetőbb alakot ölt magára. Az Ínségesek sególyzésének kérdése — leterel minden más kérdést a napirendül, letereli azt legalább oly mértékben, hogy a közönség nagy részének naponta eszökbe jutnak az ínségesek.] Fordítsuk tekintetünket Ungvár városára. A hírek, melyeket naponta hallunk a városban, szomorúak és a legnagyobb mértékben megdöbentők. Az éhség egyes családokban legijesztőbb alakjában jelent meg, a nyomorral küzdők kénytelenek házról—házra járva koldulni; s azok kik igy koldulással tengetik napjaikat, még találnak egy darab kenyeret, egy kis étel maradványt. De vannak olyanok, kik nem képesek ház- ról-házra járogatni, koldulva összeszerozni a mindennapi kenyeret, habár az éhség fáj, nagyon fáj, s a gyomor, követelő kiabálásaival szemben az ellenkedő ész és nyomasztó érzelem szavának el kell hallgatni. Az ily emberek fájdalmasan érzik a szegénység lesújtó voltát Itt van az alkalom, hogy Ungvár közönsége, s e közönségnek intelligens része az emberbaráti könyörületnek nemes ténykedését gyakorolják. Ungváron bizonyára sok az olyan szegény ki koldulni nem járhat, s otthon a legszükségesebbet nélkülözi; a kályhában nincs fa, a testen nincs ruha, s az asztalfiókban nincs elegendő kenyér. A segélyzés körüli mozgalomnak nézetünk szerint a következő irányban kell megindulni. Alakuljon egy állandó segélyügyi bizottság elegendő számú tagokból, kik az ujabbi gyűjtést legazonnal megkezdenék, és pedig oly módon hogy az adományozók rábírhatok lennének arr, hogy az ínségesek javára meghatázott havi illeték fizetésére köteleznék magukat, s ez összeg havonként be is szedetnék. A bizottság legelső sorban két három melegedő szobát rendezne be. Szervezne inségi konyhát, honnan az éhezőket naponta ellátná meleg étellel. Mert a tapasztalás igazolja, hogy az ínségeseken jobban van segítve azzal — ha elláttatnak étellel, mintha naponta 10—15 kr. segélypénzt kapnak. A népkonyha részére élelemi cikkek gyűjtendők. Végre elhasznált ruha s öltönydarabok adományozására is felhívandó lenne e bizottság által a közönség. Emeljen föl bennünket tehát a veszély, s adjon alkalmat nékünk arra, hogy érezzük — miszerint egymáshoz tartozunk, s felebarátainkon segítenünk kell, nem kényszerítve, nem parancs szó folytán, hanem önként és szívből. A városi jobbmódu közönséghez pedig azon kérelmet intézzük, hogy adjanak segélypénzt, mellyel az éhezőknek ételt vagy egy darab fát lehessen szerezni, hogy eloszlatható legyen az éhség, s a szegény megmelegithesse megdermedt tagjait! A közigazgatási bíráskodás felállítása ügyében mint „a M. F.“ értesül, tárgyalások tartatnak a belügyminisztériumban; eddigelé már összegyűjtötték az óriás anyaghalmazt, s az iránt is megállapodtak, hogy a porosz rendszer elveit fogják alkalmazni. Az iró jog szabályozására vonatkozó törvényjavaslat tárgyában az igazságügyminiszter elnöklete alatt megkezdettek a tárgyalások. A munkálat alapjául azon javaslat szolgál, melyet annak idején a m. t- akadémia terjesztett az igazságügyminiszterium elé. A közoktatásügyi miniszter körrendeletét intézett a törvényhatósághoz az ipari szakoktatátás tárgyában. A körrendelt — hivatkozva hazánkban az ipar fejlesztésnek szükségére, a thatóságok figyelmét az e célból Budapesten felállított közép-ipartanodára, a melyben építészekké, gépészekké és gyáriparosokká képezhetik ki magukat az ifjak. Elég látogatott ugyan jeleg- leg is a nevezett középipartauoda, de tekintve az ipar fejlődésnek országos szükségét, kívánatos, hogy az ország minden vidékéről látogassák az intézetet, s épazért felhívja a miniszter a törvényhatóságot, bogy a mennyiben lehet, közköltségen küldjenek fel ifjakat, mert mert ma már teljességgel nem szégyen az iparos pálya, sőt époly tisztességes mint a tudományos professiók, a melyek vagyon és talentum nélkül époly keveset érnek, mint a mily veszélyes a társadalomra ezeknek tul- tömüttsége. * IVeliaiiy szó a hiúságról. II. Érdekes megfigyelni azokat az embereket, a kikkel a hiúság elhiteti, hogy rangjuk van — mint erőltetik magukat annak megtartására. Mert hiszen, mit mondana a világ — igy meg amúgy, — ezzel takargatjuk hiúságukat, aztán a mint mondani szokás, redukálják magukat a hogy úgy! — Létre jön háztartásuknál a „fenn az ernyő nincsen kas“-fele gazdálkodás a haute volée példájára s nem gondolják meg, hogy ez a gazdálkodás visz arra az útra, a honnan a mindenféle megaláztatásokon keresztül a kérlelhetlenül Ítélő emberek mondokái s a kárör- vendők gunybahotája között csakis a romlás örvényébe juthatni. És miért? Csupán azért, mert az egyiknek neje nagyvilági hölgy, kinek jelszava mode de Paris, a kinek kocsit és lovakat kell tartani, — a másik meg folyton vendégeket fogad, kik pompásan terített asztaláról, személye és rangja felől mindenütt a legkedvezőbben nyilatkoznak, — a harmadik nem akar külörnb lenni azoknál a nagy úri barátoknál, a kikkel ő kezet szorítani szerencsés s fej nélkül iizi a fényűzést a legfeltűnőbb módon, csakhogy a nagyúri barátok valahogy meg ne szégyenljék magukat miatta. Valóban szánandóan nevetséges gyengeség! E kathegoriába tartozik a hiúk azon fajtája is, a kik ha ismernék Darvin bizonyos theoriáját, bizonyosan erősen protestálnának ellene, s a kik tudto- kon kívül mégis támogatják e tan igazságát. Támogatják viseletűkkel. Ez embereknek vérében vau az utánzás. Senki sem ösmeri annyira a mágnás habitudeket, mint ők s azokat ntánozzák is, a meddig — lehet! Ezek közül — némelyiknek csillogása ephemer- szerű. — Evekig gyűjt, félre rak, kuporgat, hogy aztán egyetlen-egy napig abban a légkörben képzelje magát lenni, a hol a többi fényes pillangó. S mikor aztán elfogy az a valami, a miért mindent lehet szerezni a világon (?) nagy bölcsen félre vonul valamely zugba, megelégülten, mint a ki emberi és polgári kötelességeinek eleget tett. S mily böviben vagyunk e fajtának 1 Hogy is mondja csak Lear okos bolondja: — — most a bölcs is dőre Nem bir eszével, s a majommal Komázik nyakra-főre. A hiúság bolondjai közt legkiállhatatlauabbak azok a divatemberkék, kiknek egyéb dolguk nincs, mint egész napokon át fel s alá sétálni és a város szépségét a legfeltűnőbb dandy módon fixirozni. A kik azt hiszik, hogy az egész világ őket bámulja, midőn végig tipegnek az utczán, mintha a kövezet tojásokkal volna kirakva. Ok a férfi divat-korszak alkotói. Ok ellenállhatlanok. A hódításokról, mint Don Juan jegyzéket vezetnek, nehogy elfelejtsék, hogy aztán ha összejön a gyönyörűséges clubb, legyen mit egymásnak elbeszélni, lehessen min kaczagni. A hová lépnek, ot egy-két napig patschoulli illatú minden. A tükör előtt soha sem mehatnek el a nélkül, hogy abba egy-egj gracieux pillantást ne vehetnének, hogy azt a specifikus hajzatot, vagy a kézelőt, nvakravalót stb. meg ne ránczigálnák. A sétatérében, a színházban, hangversenyekben mindenütt ott brillíroznak, s mindenütt csak a sans géné viselik magukat; hiszen csak magukra kell vonni valamivel a „beau monde“ figyelmét. Velők gyalog ne beszéljen senki. A kinek nincs úgy csokorra kötve a nyakkendője, mint nekik, azzal nemcsak hogy szóba nem állanak, hanem még köszönésre sem méltatják. Vannak közöttük olyanok is, a kik festik és fűzik magukat. Hogy az arezbörük le nem hámlik a szégyentől festékestől mindenestől! Találkoznak ilyenek azok közt is, kiknek vállait félszázad, vagy talán még több óv is nyomja, kik nem akarnak haladni az idővel, mert „legéuyked- hetném“ kedvükben vannak, — s persze, hogy igy aztán szégyen az őszhajszál, és hogy azt bármi módon el kell rejteni a világ szemei elől. No, és a dolgon segít is Török festő pomadéja vagy valami külföldi Dulcamara reclamos nem tudom micsoda extraetja. Szó sincs róla, hogy a nők sokkal meszszebb mennek hiúságokkal. „Hiúság a nők alkotó elme* — mondja, Irinyi József.
