Békésmegyei közlöny, 1937 (64. évfolyam) október-december • 223-297. szám

1937-12-25 / 293. szám

10 BEKESMEGYEI KÖZLÖNY Í937 december 25 A GYOKER Máiray-Miklya János elbeszélése Az almafát még az ősszel ültette el házigazdánk, Csobánka Gyuri bácsi s nyugodtan várt vele, amig kitavaszodik s csak ugy március vége fele kezdte bosszúsan kerülgetni a seprünyél vastagságú csemetét. Nézte rügyezik e? -- Nem lesz már ebbő! semmi — mondogatta gyakran Bélának és nekem Gyuri bácsi lemondóan. Egyik napon azonban ugyancsak sokáig kerülgette az almafát házigazdánk, arcára bosszúság helyett kiváncsiság tolakodott elő és mintha elégedett mosoly búzta volna szélesre az arcát. Odakiváncsiskodtunk mi is, én meg Béla. Az almafa rügyezni kezdett. Gyuri bácsi nem is várt kérdé seinkre, anélkül mondta : — Ugy látszik mégis jóhelyre szaladt a gyökér, lesz már belőle valami. — Elmondta, hogy a sok gyökér közül az egyik jó talajra talált, azért támadt fel az almafa. — Es mi lesz a többi gyökerekkel? — kérdeztem. — Hát bizony azok elkorhadnak majd idővel és csak az a gyökér marad meg, amely táplálékot tud adni a törzsnek, — oktatott Gyuri bácsi. Béla tátvafelejtette a száját és én is elcsudálkoztam a szörnyű okos beszéden, de akkor még nem sokat értettünk belőle, mert hiszen mi ketten összesen alig voltunk húszévesek, a városban nevelkedtünk s csak az orvos tanácsára küldtek falura, hadd szedjük össze magunkat kissé. Sosem hittem volna, hogy ez a gyökér his tória valaha szóba kerül köztünk. Alig hogy elhagytuk az iskola kapuit Bélával, utunk két irányba futott, Béla hamar bevágódott az egyik vállalathoz., Jó munkaerő volt és szépen haladt. Én sem emelhettem panaszt az égiek ellen, jól ment a sorom Pesten. Évekig nem találkoztunk. Meg vol tam győződve arról, hogy barátom már legalább is igazgató lett azóta. Azon a ragyogó tavaszi napon szinte sulytalanul csatangoltam a hegyekben. gyermeki játékossággal hasaltam a virágok közé, a bársonyos füre és mohón szivtam magamba a föld bóditó illatát. A nap simogatott, mint szófogadó gyermekét az édesanyja szokta. Mellettem fiatalok és öregek mosolyogva, kurjongatva, gázolták a tavasz tarka takaróját. Ezekben az órákban nagyon elégedettnek éreztem magam. Könnyű voltam és mintha ezer láthatatlan gyökér kötött volna a súlytalansághoz, erős is voltam. Tőlem tizméternyire keskeny ut kígyózott felfelé. Azon a kis darabon, amelyet tisztán láthattam az útból, egymás után váltakoztak a képek, hol jöttek, hol mentek az emberek. Egyszer csak megakadt a szemem, Égy magas, harminc év körüli férfi karjánál fogva cibált egy női. Az első pillanatban egyiket sem tudtam job ban megfigyelni, annyira lefogott az ide nem való kép, A szavak idegesen csattogtak szá jukoo s izzottak a gyűlölettől. Az első látásra ki akart ugrani mellemből egy sző, amely a férfi szavai után kitört belőlem: — Béla !... Ha nem civakodnak, biztosan meghallotta volna. — Eressz ei, nyomorult — fakadt ki a nő. Tönkre teszed az életemet, te őrült .. . — Bestia ... ez a hála ... — hörögte Béla visszafojtott hangon és ellökte magától a nőt, aki a lendülettől elkezdett futni az uton lefelé. Béla meg utána kiáltott : — Lia !... A nő tovább futott. Béla megtörülte a homlokát és leült az ut szé lére, hátát nekivetette egy kert drótkerítésének. Láthatóan kimerült volt. Odamentem hozzá. Látszott rajta, hogy kellemetlenül érintette megjelenésem, de igyekezett szívélyes lenni hozzám. — Szervusz, ötezer éve nem láttalak — nevetett kényszeredetten. Udvariatlan voltam. — Nagycn feldúlt vagy pajtás —• feleltem üdvözlésére. Meghökkent, kicsit ellenségesen nézett rám, majd vállat vont. — Látom, hogy láttad a cirkuszt jobb ba megmagyarázom ... Most ketten ültünk le az ut szélére. Nagyot sóhajtott és azután való ságos panaszáradatot zúdított rám. — Láttad a nőt? Bólintottam. — Tönkre vagyok téve. Nem tu dom megmagyarázni magamnak, hogyan jutottam idáig . . . Akadozva kezdte, de azután bele melegedett. — Három éve ismerem Júliát, Menyasszonyom volt, eleinte őszintén szereltem s el akartam venni. Az: uccán ismerkedtem meg vele, odahajtotta a kélségbeesés, mert vőlegénye elhagyta és nem vo'.t senkije. Ő megesküdött, hogy első nap volt a gyalázatba. Ismersz már annyira, hogy tudod, mennyire szeretek jótékonykodni és elhatároztam, hogy magamhoz emelem. Fél évig boldogok voltunk, bármennyire is hihetetlenül hangzik, azután egyszer mégis meg tudtam, hogy titokban mással találkozik. Elhatároztam, hogy szakitok vele é? megmondtam neki. O erre vállat vont és azt mondta: Jó drágám, Láttad volna azt a felháborító pózt Ha sirt és könyörgött volna, simán kiadtam volna az útját, de az a közöny, amellyel szavaimat fogadta, felháborított. Ennyi lenne a hála, hogy nem engedtem elsüllyedni?... Mélysé gesen megvetettem és mégis arra kellett rájönnöm, hogy nem tudom elengedni . .. Szünetett tarlott. — Ezután napirenden voltak a za jos jelenetek közöttünk, fenyegettem őt és a barátait. Éreztem, hogy egyre távolodik tőlem és én mind jobban bomlok utána. Pedig sokszor meg állapítottam magamban, hogy semmi érték nincsen benne és nem is tudnám cs2intén szerelni, de nem birom elviselni azt a gondolatot, hogy örökre elvesztem Kellett, mint morfinistának a méreg. Négyszáz pengős állásom van de egyszer már kidobnak miatta. Hirtelen megragadta a kezemet. — Emlékszel Csobácka bácsi almafájára, amelyik feltámadt. Sokszor ugy ériem, hogy a léleknek ezer gyökere van, amelyek valakihez oda fűzik és táplálják s ha rossz táplá lékoi kap a lélek, akkor elsorvad, meghal ... Én Liához vagyok kötve és ez rossz talaj. Néha azonban ugy érzem, hogy az ezer gyökér közül legalább is egy megkapaszkodik vaPÁLOS TIBOR VERSE 3 AJÜÜDEK Sötétben állok. Magam elé terjesztem kezemet. Füstölgő sárral tapasztom arcom s •.öveiét. Szemem gömbjíbe, vállam halmába kapaszkodik apám s nagyapám s nyelvemről csüng az árva beszéd. Síkosra bárdolt fák között állok. Csupasz és vén az idő. Nem hideg, nem lágy, csak síri setét. Csukd le a szemed. Gondolj zsineggel hurkolt nyakemra, gondolj félő szájadra és súgjad: de szép. Nem nézek rád. Hogy nyilik a szájad, megrebben aicod sürüje. — Sok is, hogy ennyire érezlek mér. Lásd meg ujjaddal, a körmöd is tudja: tárt sebek virágzanak fölötted és sebek véreznek rám. Messzi vagy. Szájunk közt hetvenkét méiföld nyugszik. Tenyerünk völgye közt százezer ember, döghalál, ellenség jár. Inognak a felhők. A hajnalok köddel gyilkolják a vidéket s könnyeznek a csillagok ránk. Nem lehet másra gandolni. Ajkad s ránduló állad mosolya ugy él bennem, mint az eltűnt ötezer év. Ámuló szemmel gyöngyöket mondtál és tébolyult mellel hallottam szétporladt éveim üzenetét. Nem fontos, mit intesz felém. De attól fordul meg a világ körülöttem — s a mult, ami ugy belefért ercomba, kaiomba: bátorság, félelem, erdő és tenger — s lassuló számban a pőre beszéd. Vigyázz s magedra figyelj. Néma és dermedt barlanglakót szólíts bennem, ki eddig kövön és penészen éllem és sötét vizet ittam a nem voit más tüz, csak mit a hüllők nyelve hord vagy tévedt kis egérszem tükre kibir. Csuklím lehellet szorítja. Derékig vasban állnak bordáim közt a vágyak s egészen elönt a didergés. Csontomból hamut éget a szél. Összeverődő fogemon kóstolom az időt s májam emésztem. Fuldokol, dörömböl a foglyok raja bennem utánad, ha messzi megszimatolják hajad és nyakadat. Mindent fel tudnál oldani, bontani. Libegő ujjal bogoznád bennem a meleg piros fonalat. Ha nem szólsz jít, az Isten megöl engem. Angyalaival gyászt hirdet rólam, S megrohad számban a falat. De ha rém nyitod szemedet, az örömtől hosszú lengő szakáll szökken államra egy nap alattlahova, jó talajba kerül, megerősödik és ha igaz az, amit az öreg Csobánka akkor mondott, a többi gyökerek elkorhadnak. Barátom arca felélénkült, fel állt, nyújtózkodott és a csontjait ropogtatta. Kissé mintha felszabadultabb lett volna. Az uton egy autó rohant felénk, Béla amikor meglátta, elsápadt. Amikor elsuhant mellettünk az autó, már én is láttam Liát, amit gúnyosan nevetett barátomra. Béla durván rámszólt: — Hagyj magamra. Elgondolkozva lassan lefelé indultam az uton. Alig tettem harminc lépést, valaki lélekseakadva futott utánam. Megfordultam. Egy fiatal, húszéves leány állt li hegve előttem. — Kérem, jöjjön, mert a barátja... A lélegzete elakadt, megragadta a karomat és magával cipelt. Felkapaszkodtunk a kert végén a hegyre, amely ott hirtelen emelkedett, majd huszonöt méter magasságban ketté szakadt és Béla ott állt a szélen. Torkom szakadtából kiáltottam: — Bála! Ijedten fordult meg. Azt hittem,, menten leugrik, de meglátta mellettem a leányt. Fent megfogtam barátom karját. — Ne csinálj ostobaságot Bélai — kértem. Nem lázadozott, nem tiltakozott, de szeméből kiviilant a sötét szándék. — Nekem már mindegy. A leány ekkor közelebb lépett Bélához, szemével felmérte s azután szép vonású cseresze ajkán kibugyant a szó. — Maga szamár. Béla értelmetlenül nézett rá. — Mindent tudok, a mi kertünknél játszódott le a jelenet és hallgatóztam is kicsit — felelte és elpirult. Szép lány volt a bájos ismeretlen s amikor mosolyra húzta szét ajkait, kivillantak egészséges fehér fogai. A könnyű szél vidáman borzolta a haját. Néhány pillanatig Béla is rajta felejtette a szemét. Ismét a leány szólalt meg: — Jöjjön szépen le, odalent biz tosabb a talaj. Megragadta Béla kabátját, aki már nevetve követte. Lent a kert előtt én elbúcsúztam a leánytól és barátomtól. Már nem féltettem Bélát. * Egy év múlva találkoztam ismét barátommal a villamoson. Remek színben volt, amikor felém nyújtotta kezét, megcsillant valami az ujján, Gyürü volt. — A bájos megmentő? ... — érdeklődtem. — Már a feleségem — büszkéiké dett, majd hozzátette, a többi gyökerek már elkorhadtak ... Mindent megértettem. Elegáns és divatos öltönyt, felöltőés téli kabátot készít Krasznai Mihály urlszabó, Ferenc József-tér 20. sz. Tegyen próbarendelési