Békésmegyei közlöny, 1928 (55. évfolyam) október-december • 223-294. szám

1928-12-25 / 292. szám

Békéscsaba 1928 december 25 fBEEKsiOEtawM mmsm 11 is, melyet időközönként németül intett nyugalomra. Egyik választója egyszer megkérdezi, hogy miért fogta német szóra a kutyáját, mire sietve felel az egyik oláh pópa: — Bizonyára azért, mert a magyar nyelv olyan nehéz, hogy a kutya sem tanulja meg. Erre megszólal Bocsos községi jegyző, az aradmegyei jegyzői kar nesztora: — De csak az oláh kutya. Szombathy a megjegyzésen nagyon jól mulatott. De élénk derültséggel hallgatták később az epizódot a munkapárti pártkörben is Szombathy szájából. III. Egy fiatal szolgabíró került egyik aradmegyei faluba, aki o'y jól érezte ott magát napról-napra, hogy rendszerint hajnaltájt került haza. Aludni azonban nem igen sikerült neki, mert a falu pásztora éppen az ablaka alatt dudálta össze a csordát. Semmiféle fenyegetés sem tudta onnan más irányba téríteni. — A tehenek évtizedek óta azon az egy helyen szokták meg a gyülekezést — érvelt a pásztor. A szolgabíró ekkor a jobbik eszé hez folyamodott a azt üzente a pásztornak, hogy csak dudáljon szépen, dallamosan továbbra is, az ablakban lesz számára egy kupica kisüsti pálinka. Tényleg másnap ott is volt az igért nedű s élvezettel hajtotta fel a pásztor. Kővetkező nap még szebben dudált s megelégedéssel konstatálta a szolgabíró ur pálinkáját az ablakban. Harmadnap azonban már a pálinka sehol sem volt. — Talán elfelejtették — morfondírozott a falu ébresztője, de negyednap sem volt ott ital, erre megfordult nagy mérgesen s messze elkerülte a szolgabíró lakát, hogy még a hang hullámok se kerüljenek arra a tájékra. Igy sikerült a szolgabírónak a hajnali pihenését magának biztosítani IV. Gróf Nádasdy Tamás gyoroki kastélyában szüreti mulatságra gyűltek össze a megye előkelőségei, köztük Tagányi István hírneves aradi ügyvéd. Poharazás közben elhívják Ta(jányit a telefonhoz: — Ki beszél? kérdezi az öreg. — Úrban István főispán 1 — volt a válasz. Mire hirtelen lekapja kalapját a lejéről Tagányi: — Alázatos szolgája méltóságos :uram. Mondani sem kell, hogy élénk haJhota követte a jelenetet. V. Tagányi Istvánról szól az alábbi kis história is. Ő volt ugyanis herceg Sulkovszky József Mária uradalmainak jószágigazgatója s e minőségében is nagy fukarságáról hires volt az egész vármegyében, még azontúl is. Egyszer egy uradalmi intéző 25 éves szolgálati jubileumát ünnepelték, melyen részt vett Tagányi is, ki talpraesett tósztjában a többek között a következőket mondotta: — Az ünnepelt különösen szerény magatartásával érdemelte ki felebbvalói nagy elismerését, csak azt nem értem, hogy utóbbi időben mért hordja félre téve a kalapját, stb. Az ünnepelt megköszöni az elismerő szavakat, majd utalva Tagányi szavaira, a következőket mondotta: — Ami a jószágigazgató ur megjegyzését illeti a kalapomra vonatkozólag, arra csak azt felelhetem, hogy 25 év alatt egyebet sem tettem félre, csak a kalapomat. Visszajött az asszony Irta: Orosz Iván. Kovács Ferke a küszöbön ült és hallgatagon rágta kialudt pipájának csutoráját. A nap lemenőben, a tyúkok az eperfán készülődtek éjszakai pihenőre. Kerekes szomszéd hazafelé tartott a mezőről, vállán eqy háromágú villa terpeszkedett. Be is szólt Kovács Ferke udvarára: — Jó estét, Ferkó! Mi lesz vacsorára ? De mikor nem kapott feleletet, tovább állt. Kovács Ferke hallotta a kérdést, de csak a vállát rántotta fel reá. Majd elgondolkodott. Korán regqel kiment ő is a rétre sarjuzni, de bizony nem nagyon izlett a munka. Délben már itthon is volt, de hogy nem várta senki ebéddel, nem is evett reggel óta semmit. — Mert mindennek az asszony az oka — morfondírozott magában. — Azért, mert az ember véletlenül megüti, nem muszáj mindjárt az anyjához futni. Meg azután igazam is volt. Sehogysem hiszi el, hoqy nem eszik a disznó: vagy nem adott neki rendesen enni, vagy sokat adott. A vacsorára gondolt. Bizony jobb volt még tegnap este is. mikor krumplilevessel várta az asszony. Ma pedig ? A disznóól felől hirtelen a kis malacok visitozása ért a füléhez. — Ne te, Sári, nem mégy! — kiáltotta oda. Lassan fölemelkedett a küszöbről, az ólhoz indult. Közben féloldalt meglátta, hogy az utca túlsó oldalán jön haza az asszony, a hites felesége, Kovács Ferencné, született hosszúháti Tóth Rozália. Megdobbant a szive, de nem nézett feléje. Behajolt az ólba és simogató kézzel, simogató szavakkal szólt az öreg kocához. Az asszony pedig keresztülvágta magát nagysietve a poros uton, mikor észrevette, hogy az ura a disznókkal van elfoglalva. Keresztül sietett az udvaron, be a konyhába. Nemsokára ki lehetett hallani szorgoskodását, amint tüzet gyújt és csörögnek kezében a lábasok. Babot tett fel a tűzre, kolbászt vágott belé, majd bement a szobába, kinyitotta az ablakokat és a takarításhoz fogott. Kovács Ferke mindezt figyelemmel kisérte az ól felől, örült a szive is belőlről, de arcának komoly méltóságát nem változtatta meg. Visszajött a ház elé, leült a leánder dézsájának szélére és pipára gyújtott. A meleg nyári estén lassan szállt a füst a kéményből és a pipából. A nap már vörös lepedőjében a láthatár alján bukdácsolt. A toronyban megcsendült az estharang és valahol messze egy kondás fülke jajgatott bele a naplementbe. Multak a percek. A nap lassan eltűnt a szürke föld mögött. A harang is elhallgatott, az asszony lámpát gyújtott a konyhában és a póstamesterék felől idehallatszott a zon goraszó. »Sirassatok engem orgonavirágok...« — dalolta a zongorához egy leány. A póstamesterék Erzsikéje. Ráragadt a jókedv Kovács Ferke lelkére is, a szomorú nóta kacagott a lelkében. De az arca még ekkor is komoly maradt, nehogy azt higyje az asszony, hogy neki örül. A kéményből és a pipából lassan szállt a füst, az este lebontotta selymes leplét a természetre, a pihenő fákra, a leánderbokorra, Kovács Ferkére és kicsinyke házára. A konyhában az asszony felteritett, majd kiment a kúthoz vizért és lopva rátekintett a sötétben ülő emberre. Kovács Ferke félrenézett, mintha az esthajnali csillagot vizsgálgatná, de orrát igen csak csiklandozza a kolbász és a paszuj illata. Nevethetnékje van, de komor az arca, mint egy őrtálló __ zsoldosé. — Édes, gyüjjön be, kihűl a vacsora ! Az asszony hívása megremegtette a nagy embert. Lassan felkel ültéből, belép az ajtón, adva a kellemetlent, nagyot ránt iobb vállán, leül az asztalhoz, az abroszba megtörli a kanalat és szürcsölni kezdi a levest. Az asszony sírásra görbült szájjal áll vele szemben. — Hát te mér' nem eszel ? — mordul rá Ferke. Az asszonv nem felel, leül az asztál mellé, félretolja a tányért, leborul az asztalra és keservesen zokoq. Ferke feltekint rá és amint látia a siró asszonyt, az asszony megmeg ránduló izmos vállát, napbarnított homlokát, nagyon elgyengült a szive és érezte, hogy nem birja tovább. Oda szeretett volna rohanni, ölébe kapni, ám mégis akkurátusan felkel az asztal mellől, balkarjával megtörli a száját és az asszony mellé lépked, markos kezét az asszony dus fekete hajára teszi éá^megszólal csendesen. — No ne sirj, ha mondom! No ne haragudj! — kérleli. És az asszony, a megbántott, a megvert asszony, mint egy macska, simul fel a szélesvállu, izmos férfi mellére. A magyar föld mostohái Békésvármegve alispánja jelentése a megye mezőgadasági munkásosztályával kapcsolatban azon véleményének adott kifejezést, miszerint szükséqesnek tartja azok számára minél előbb megélhetési lehetőséget nyújtó munkaalkalmak teremtését. A régi Maqvarország területén több mint 2 millió mezőgazdálkodással foglalkozó olyan férfimunkás volt, akinek nem volt sem földje, sem háza. Nagy volt a számuk azoknak a törpebirtokosoknak is, akik kicsiny telkük mellett bérmunkára kényszerültek. Mi békésmegyeiek, akiknek megyéje a mezőgazdasági munkásmozgalmak bölcsője, nagyon jól tudjuk, hogy már a háború előtti években is komoly bajok mutatkoztak e téren. Az uralkodó egyoldalú és külterjes gazdálkodási mód mellett a mezőgazdasági termelés már akkor sem volt képes az állandóan és rohamosan szaporodó mezőgazdasági munkásosztályt oly mértékben foglalkoztatni, hogy az e réven megkereshesse kenyerét. Pedig akkor három nyilt csatornán a gazdasági munkásfelesleg többékevésbé levezetődött. Az egyik levezető csatorna az általános védkötelezettség volt, melynek alapján három, munkaerejének teljében lévő, korosztály a munkapiactól állandóan tájvol volt tartva. A kivándorlás volt a másik levezető csatorna. A kivándorlások évkönyvéből kitűnik, hogy a kivándorlók között a legnagyobb arányszámmal a gazdasági munkások szerepeltek. Harmadik levezető csatornaként azt az igent tekintélyes kereseti lehetőséget vehetjük, amelyet a hazai bányászat, erdészet és ipar nyújtott a szaktudással nem biró gazdasági munkásoknak. Jött a háború és a trianoni béke. Országunk területének csak Vs részét sikerült kiraboltan megtartanunk. Bányavidékeink, erdővidékeink, iparvidékeink elvesztek. Megmaradt az ország kisebb része eléggé külterjes mezőgazdasági termelésével és az 1 milliót jóval meghaladó gazdasáqi munkásosztályával. Ez az osztály pedig még nem ismeri az egykét. Száma egyrészt a természetes szaporodás, másrészt a gazdasági depresszió és más egyéb okok következtében földjüket vesztett volt birtokosok révén rohamosan emelkedik. Megélhetést nyújtó munkatehefőséq azonban már ma sincs számukra. A levezető csatornák is bezárultak. A védkötelezettség megszűnt, a kivándorlás meg van szigorítva, bányászatunk, erdészetünk csekély munkalehetőséget nyújtanak, iparunk pedig még a szakképzett munkásoknak is csak a 60-70 %-át képes foqlalkoztatni. Bár a lezajlott földreform némileg enyhitett a helyzeten, mégis egy igen súlyos problémával állunk szemben, amelynek megoldása halasztást nem tűr s amelynek alapos és helyes megoldása bizony meglehetősen radikális reformokat igényel. Addig is azonban, mig e probléma végleges megoldást nyerhet, módot kell találnunk arra, hogy gazdasáqi munkásosztályunk kétségbeeitő helyzetén, ha pillanatnyilag is, de segítsünk. A most kezdődő tél igen súlyos helyzetben találta gazdasági munkásosztályunkat. Az a kevés gabona, amelyet a családfő és a segitő családtagok az aratásnál kereshettek, hamar kifogyott a szegényes kamrából. A gyerekeket iskolába kellett küldeni. Ruhákat, csizmákat keltett venni, amikért bizony jóval több gabonát kellett fizetni, mint a mult esztendőkben. Munkaalkalomra pedig sem ni kilátás. Itt tehát tenni kell valamit. Nem egyesekről, nem tizekről, de a megye tízezreiről, az ország százezreiről van szó, akik nem alamizsnát várnak, hanem annak a lehetőségét, hogy éhező, fázó családjaik számára munkájuk révén a mindennapi kenyeret megszerezhessék. Sietnünk kell, nehogy e tömegek felett az üres gyomor legyen a parancsoló ur. Az üres gyomor rossz tanácsadó. Minden idealizmustól és szolidarizmustól megrabolva a legszélsőbb önzés ingoványra vezeti áldozatát, melynek fortéiméból a fékevesztett szenvedélyek mérge tör ki ellenállhatatlan, mindent elpusztító erővel. Jól vigyázzunk, nehogy későn érkezzünk. dr. Lévay Béla. Békéscsaba szerepe a sz abadssgliarcban Irta: dr. Haan Albert. Érdekes megfigyelni, hogy a csabaiak kétszáz év előtti idetelepedésük óta fokozottabb mértékben veszik ki részüket a vidéket érintő forradalmi eseményekből. Bizonyságát adják ezzel is, hogy érzésben, gondolkodásban mindinkább összeforrnak az Alföld népével. Nem sokkal letelepedésük után, az 1735-ben Szentandráson keletkezett mozgalomtól — melybe a szomszédos Békés és Doboz csaknem minden férfilakosa belesodródott, — a csabaik még úgyszólván teljesen távol tartották magukat Mint ahogy az iskolába vezetett »uj fiu« érkezése napján még félrehúzódik az osztály verekedéseitől. De már a negyvennyolcas eseményeket nem nézték tétlenül a csabaiak, végül az 1890-es évek agrárforrongásaiban már épen vezető szerepat vittek.