Békésmegyei közlöny, 1928 (55. évfolyam) október-december • 223-294. szám

1928-12-25 / 292. szám

Békéscsaba, 1928 december 25 BÉKÉSHEGYEI KÖZI/ / 9 Karácsonyi ajándék 1 Irta. Tímár Jótse 1. Kasznáréknál hórihorgas »ábroc­fát* állítottak föl az udvaron a béresek. Ha május hónap lett volna, azt gon­dolhatta volna valaki, hogy májusfának készül a sudár, dehát november volt. Dávid András számadójuhász ép­pen a kasznárnái járt valami dologba, ! ő is megbámulta a hosszú sudarat. — Mi lesz ez emberek? — kér­dezte a béresektől. Azok abbanhagyták a munkát és ^ végig szemlélték az ég felé meredő póznát. — Nem tudhassuk! — mondta az egyik és megnyálazta a tenyerét. — Valami masina lesz, — vélte egy másik — alighanem valami mén­küfogó. A kasznár arra a szóra lépett ki a pitvarból s vidáman kérdezte: — Na, készen vagyunk-e emberek? — És hozzájuk sietett. A béresek ismét marokra fogták a kapát és húzkodták a már kihányt I földet a felállított pózna tövéhez, aztán megtömködték. Dávid András csak nézte ezt a dolgot s arca csupa kíváncsiság volt. Majd, hogy a kasznár ráemelte a te­kintetét, megbillentette a kalapját és megkérdezte: — Ha meg nem sérteném a te­kintetes kasznár urat, megkérdem, hogy ugyan minek áliit novemberben májusfát ? A hasznár nevetett. — Nem májusfa lesz ez, András gazda 1 — Nem ? Hát mi egyébnek tet­r szik ide állíttatni ? — Rádió lesz ez, ha elkészül. — Rádió? A béresek is felfigyeltek ismét. — Jaja, rádió. Az ám, hallottunk » ilyesmiről. A kasznár a tenyerét dörzsölgette. — Látott-e már rádiót, András gazda ? — Hallani hallottam már felőle egyetmást, de még látni nem láttam. Nem is tapasztaltam. — No, ha ez elkeszül, megnézheti, meg is tapasztalhatja. A kasznár mérnök fia is kiszaladt a házból és a béreseket sürgette: ^ — Készen vagyunk-e. emberek? Közben észrevette András számadót. Örömmel nyújtotta parolára a kezét. — Adjon Isten András gazda! Na ? Hogy szolgál az egészség ? — Köszönöm ifiuram, még jól szolgál, csak már téli ablak kell a pilláimra. — Csináltasson rádiót, aztán nem kell olvasnia, a rádió mindent meg­mond. — A rádió ? — csodálkozott And­rás gazda. - Hát hallani lehet vele ? — Igen, hallani. — Azt hittem, látni is lehet, mert a szemem már meggyöngült, de a fülem még jó, inkább olyan masina kéne, amelyikkel látni lehetne. r — Viseljen szemüveget, öregem. — Hát isz azt már úgyis viselek, ha irnom, vagy olvasnom kell. Hallani azonban egészen jól hallok. Nem kell nekem rádió se! • , — Csakhogy a rádióval zenét is Ihallhat, meg éneket, még misét is! András számadó csak lenézőleg 'legyintett. — Zenét ? Van a majorban ölég zene, mikor a bojtárok elkezdenek furulyázni, a Miska meg előveszi a harmonikát, nincsen olyan zene még a cirkuszba se ! Énekelni tudunk ma­gunk is, misét meg már inkább csak - a szentegyházban hallgatunk vasárnap. ^ — Szóval maguk boldog emberek! ' Hanem azért, ha készen lesz, majd meg. Mire legközelebb be­jön a majorból, már hallgathatja. András gazda elballagott. Előbb persze illendően elköszönt mindenki­től. Legelőször a tekintetes kasznár úrtól, azután az ifiurtól, legvégül a béresektől. Hazament. Otthon elujságolta a feleségének, meg a Miska gyereknek, hogy mi készül a kasznár uréknál. Kíváncsi volt az asszony is egyszeribe, meg még kíváncsibb Miska. Mondta is az anyjának, mikor András gazda kiment a bojtárok után, hogy azt mondja: — Édes anyám! Nekünk is jó volna egy rádió. Az asszonynak is hasonló volt az óhajtása, de nem árulta el. — Nem tom, honnan a fészkes fenéből vennél te rádiót? Hát effölött Miska is sokáig gon­dolkozott, de aztán hirtelen, szinte rikkantva kiáltott az anyjára: — Édesanyám! — Na, mi kell már megint, te szajkó ? — Gondótam valamit! — Mit gondoltál? — Azt gondoltam, hogy Juli né­némnek az ura gépész Pesten. Hátha irnék neki ? — Oszt mit imái neki, te tudatlan ? — Nem vagyok én tudatlan. írok neki olyan levelet, hogy a kinai csá­szár is elolvashatja. — Osztán mit akarsz neki irni ? — Azt, hogy ha karácsonykor haza­gyünnek, hozzon nekem egy rádiót! — No, még csak az kéne! Mit gondolsz ? Drága masina az nagyon / Miska elmélázott egy darabig, aztán megint csak megszólalt: — Ha drága, nem hoznak. Leg­feljebb nem hoznak. De hátha nem is olyan drága ? Hátha a sógo­rom maga is meg tudja csinálni ? Hiszen gépet is tud csinálni, még motort is, akkor biztosan tud rádiót is. Majd azt irom, hogy csináljon nekem egy rádiót. Az eszme tetszett az asszonynak is, de nem árulta el. Csak annyi mondott: — Hát csak ird, bolond, bánom is én, akármit irsz ? No Miska neki is gyürkőzött: még azon este megírta a levelet s másnap fel is adta. Közben telt, mult az idő, András gazdának megint dolga akadt a kasz­nárral, egyik decemberi napon be­kopogtatott az ámbituson. — Itthon van a tekintetes kasznár ur? — kérdezte a cselédet. — Itthon van, — mondta a cseléd. — Nincsen nála senki? — Nincsen. — Ráér? — Ráér, mert éppen rádiózik. András hirtelen felkapta a fejét. — Rádió ? Ahá, az uj masina. No, most megtapasztalom magam is. Azzal bekocogtatott a szobaajtón. • A szabad kiáltásra belépett s meg­állt az ajtó mellett. Köszönt: — Szerencsés jó napot kívánok. De a hangját elnyelte valami meny­nyei zene, mely valahonnan a leve­gőn keresztül szállt András gazda fülébe. Körülbámult a szobában. Nem lá­tott semmiféle masinát, se zongorát, se kintornát, még gramofont se látott, pedig azt rég idő óta ismerte, hiszen minden csapszékben nyekergetik. A kasznár a heverőn ült és mo­solyogva hallgatta a zenét s nézte András számadó elámulását. — Na, öregem, hát tetszik a zene ? András számadó mégegyszer körül­pillantott, aztán megcsóválta nagy­üstökü komoly fejét. - — Megkövetem, honnan szól ez a muzsika ? A kasznár felállt a heverőről s egy cifra legyezó'forma papirosra mutatott, mely oda volt tűzve a falra, mint va­lami cifraság. — Nézze, ez szól, ez a papiros. András számadó csak elbámult. — Már megkövetem, de ez teljes­séggel lehetetlen. A kasznár nagyot kacagott. — Hát' szen valójában nem is ez szól, ez csak a hangot adja le. For­télyos masina ám ez a rádió! Amit Pesten muzsikálnak, vagy énekelnek, azt a hangot elhozza ide és itt leadja. A tulajdonképpeni készülék azonban itt van a másik szobában, na nézze. Látja, ez a szekrény, ez az egész. András számadó figyelmesen kö­rülszemlélte a szekrényt. — Ez a szekrény nem szól, — mondta bizalmatlanul. — Haebbenvol­nának a sípok, akkor innen gyünne a hang. A kasznár ismét kacagott. — Nincsen ebben sip! Csak drót, meg drót, meg villanyosság! A villa­nyosság hozza el a hangot. — No, fene emmasina — vélte András és a mondókájához fogott, ami végett bejött a kasznárhoz. A kasznár csavart valamit a szek­rényen, s a zene is elszállt, aztán letárgyalták az ügyeket s András számadó ment vissza a majorba. Itt aztán ismét újságolta: — Na, láttam a fene rádiót! Miska gyereknek felcsillant a szeme. — Hallotta is? — Láttam is, meg hallottam is! — Milyen vót? — Milyen vót? Hát... — vakarta meg a füle tövét András számadó — Nem volt a semilyen, csakhogy ép­pen igen szépen szólt. Az anyjuk is odajött a nagy újság hallatára. Beleszólt a beszélgetésbe: — Valamilyen mégiscsak volt ? — Vót, vót, — mondta András — ekkis láda vót, meg egy cifra papiros a falon. Olyan, mint egy legyező. Hát ilyen vót. — Osztán muzsikált? — Muzsikált. A gyerek elrikkantotta magát: — Harmonikázott? — A fenét hármonikázott. Ugy szólt, mint a templomi muzsika. Ezen elámultak s András e közben otthagyta őket és ment a nyáj után. De Miska nyomban tollat fogott és még egy levelet irt a sógorának, hogy el ne feledkezzék a rádióról. A sógor nem is felejtkezett el. A fehérszakálu december mire meghozta a havat, karácsony is nem­sokára elkövetkezett s megjött Julcsa is Pestről, no meg a sógor is. A nagy, sárga bőrös tarisznyából elő­került a rádió s a sógor mindjárt neki is látott a szerelésnek. Miska buzgón segített s ásta a gödröt a póznának, mire az antennát erősítet­ték fel. Félnap se tellett bele, már készen is volt a rádió s Miska fölcsatolta fülére a kagylót és belehallgatódzott. Persze ez nem hangszórós volt, csak kristályos, de hát utóvégre ezen is csakúgy hallgathatták Pestet, mint a lámpásos készüléken. Éppen valami előadás volt a stú­dióban s Miska csalódva tette le a hallgatót. — Nem muzsikálnak benne, csak egyre beszélnek. Hanem az anyjának annál jobban tetszett a beszéd. Reggelig is elhall­gatta volna. Estére aztán megjött a muzsika is és most már Miska is élvezhette a rádiót, s mikor András számadó hazatért a legelőről, nagy örömmel kurjantott feléje: — Muzsikálnak ám! András számadó csak elnézte a kis készüléket s megcsóválta a fejét. — Emmegint másforma, mint a kasznáréké. — Talán az lámpásos ? — vélte a veje. — Nem láttam én azon lámpát, csakhogy az hangosan beszélt, nem igy suttogot az ember fülébe. — Jaja, — mondta a vő — az nagyon drága. Akkumulátor is kell hozzá, amit időnként meg kell tölteni villannyal. Hát azért nem hoztam olyat. Megteszi ez is. Ezzel nincsen semmi vesződség. De András számadó nem elégedett meg vele. Bele se hallgatott, pedig eleget noszogatták, hogy hallgassa csak, tartsa a füléhez. — Hallgassa a kórság! Szebb annál a furulyaszó, meg a hármonika, nem raknak akkor semmit az ember fülére, mégis jobban hallja, mint ezt e! A többiek nevettek, András is, azután neki láttak a karácsony esti vacsorának. Kint szép, holdas-csillagos, fehér karácsony este volt. Az egyik bojtár kis karácsonyfát cipelt be, azt feldí­szítették és gyertyát gyújtottak rajta. Akkor felhangzott kint a többi bojtár éneke: Menyből az angyal Lejött hozzátok, pásztorok! András számadó elővette a furu­lyáját s a bojtárok énekére fújta gyö­nyörűséges halk cifrán a karácsonyi éneket. Miska is letette a rádió kagylóját a füléről s elővette a hármonikát s mély basszushangon kontrázott az apjának. Kint megzörgették az ablakot s az egyik bojtár beszólt: — Dicsérjük a Jézus Krisztust! Bejöhetünk-e betlehemi köszöntésre ? Az asszony ajtót nyitott a bojtá­roknak s azok láncos botjukat csör­getve sorban odaálltak a karácsonyfa köré, aztán egy kivételével mind le­feküdtek a földre. Ugy tettek, mintha aludnának. A virrasztó bojtár aztán lassan felpiszkálta őket a botjával. — Na, ébredjetek na, nem látjátok, hogy itt van az angyal. A bojtárok felugráltak s a szemü­ket dörzsölgették. — Jaj, de szépet álmodtam, — mondta, az egyik. — Én azt álmodtam — mondta a másik — hogy a számadó gazda akkorra rőf kolbászt adott, hogy mi­kor a hónom alá fogtam, úszott utánnam. — Én meg azt álmodtam, hogy egy pint bort adott mindegyikünknek. — Meg kalácsot! — harsogott a harmadik. No, megkapták a kolbászt is, bort is, kalácsot is, ha nem is abban a mértékben, amint álmodták. Aztán megint rágyújtottak a karácsonyi énekre s András furulyázott hozzá s mikor elvégezték, szépen kitaka­rodtak. Miska kipirult képpel nyúlt ekkor a rádió kagylójához és odatartotta az apja elé. — No, édes apám, hallgassa meg már maga is, hiszen ez a mi kará­csonyi ajándékunk. András számadó azonban eltolta magától a hallgatót és belenyúlt a zsebébe és kivett egy szép, vadonatúj szarvascsontnyelü bicskát. — Ehun e az én karácsonyi aján­dékom. Miska szeme ráragyogott a gyö­nyörű bicskára. — Kitől kapta, édes apám ? — Az uraságtól. Faragok is vele olyan furuglát, hogy még olyat juhász nem faragott. — A régi bicskáját adja nekem édes apám! — Minek a ? — évődött az öreg — ott van neked a rádiód.

Next

/
Oldalképek
Tartalom