Békésmegyei közlöny, 1928 (55. évfolyam) október-december • 223-294. szám

1928-12-25 / 292. szám

Békéscsaba, 1928 december 25 BÉKÉSHEGYEI KÖZI/ / 9 Karácsonyi ajándék 1 Irta. Tímár Jótse

1. Kasznáréknál hórihorgas »ábrocfát* állítottak föl az udvaron a béresek. Ha május hónap lett volna, azt gondolhatta volna valaki, hogy májusfának készül a sudár, dehát november volt. Dávid András számadójuhász éppen a kasznárnái járt valami dologba, ! ő is megbámulta a hosszú sudarat. — Mi lesz ez emberek? — kérdezte a béresektől. Azok abbanhagyták a munkát és ^ végig szemlélték az ég felé meredő póznát. — Nem tudhassuk! — mondta az egyik és megnyálazta a tenyerét. — Valami masina lesz, — vélte egy másik — alighanem valami ménküfogó. A kasznár arra a szóra lépett ki a pitvarból s vidáman kérdezte: — Na, készen vagyunk-e emberek? — És hozzájuk sietett. A béresek ismét marokra fogták a kapát és húzkodták a már kihányt I földet a felállított pózna tövéhez, aztán megtömködték. Dávid András csak nézte ezt a dolgot s arca csupa kíváncsiság volt. Majd, hogy a kasznár ráemelte a tekintetét, megbillentette a kalapját és megkérdezte: — Ha meg nem sérteném a tekintetes kasznár urat, megkérdem, hogy ugyan minek áliit novemberben májusfát ? A hasznár nevetett. — Nem májusfa lesz ez, András gazda 1 — Nem ? Hát mi egyébnek tetr szik ide állíttatni ? — Rádió lesz ez, ha elkészül. — Rádió? A béresek is felfigyeltek ismét. — Jaja, rádió. Az ám, hallottunk » ilyesmiről. A kasznár a tenyerét dörzsölgette. — Látott-e már rádiót, András gazda ? — Hallani hallottam már felőle egyetmást, de még látni nem láttam. Nem is tapasztaltam. — No, ha ez elkeszül, megnézheti, meg is tapasztalhatja. A kasznár mérnök fia is kiszaladt a házból és a béreseket sürgette: ^ — Készen vagyunk-e. emberek? Közben észrevette András számadót. Örömmel nyújtotta parolára a kezét. — Adjon Isten András gazda! Na ? Hogy szolgál az egészség ? — Köszönöm ifiuram, még jól szolgál, csak már téli ablak kell a pilláimra. — Csináltasson rádiót, aztán nem kell olvasnia, a rádió mindent megmond. — A rádió ? — csodálkozott András gazda. - Hát hallani lehet vele ? — Igen, hallani. — Azt hittem, látni is lehet, mert a szemem már meggyöngült, de a fülem még jó, inkább olyan masina kéne, amelyikkel látni lehetne. r — Viseljen szemüveget, öregem. — Hát isz azt már úgyis viselek, ha irnom, vagy olvasnom kell. Hallani azonban egészen jól hallok. Nem kell nekem rádió se! • , — Csakhogy a rádióval zenét is Ihallhat, meg éneket, még misét is! András számadó csak lenézőleg 'legyintett. — Zenét ? Van a majorban ölég zene, mikor a bojtárok elkezdenek furulyázni, a Miska meg előveszi a harmonikát, nincsen olyan zene még a cirkuszba se ! Énekelni tudunk magunk is, misét meg már inkább csak - a szentegyházban hallgatunk vasárnap. ^ — Szóval maguk boldog emberek! ' Hanem azért, ha készen lesz, majd meg. Mire legközelebb bejön a majorból, már hallgathatja. András gazda elballagott. Előbb persze illendően elköszönt mindenkitől. Legelőször a tekintetes kasznár úrtól, azután az ifiurtól, legvégül a béresektől. Hazament. Otthon elujságolta a feleségének, meg a Miska gyereknek, hogy mi készül a kasznár uréknál. Kíváncsi volt az asszony is egyszeribe, meg még kíváncsibb Miska. Mondta is az anyjának, mikor András gazda kiment a bojtárok után, hogy azt mondja: — Édes anyám! Nekünk is jó volna egy rádió. Az asszonynak is hasonló volt az óhajtása, de nem árulta el. — Nem tom, honnan a fészkes fenéből vennél te rádiót? Hát effölött Miska is sokáig gondolkozott, de aztán hirtelen, szinte rikkantva kiáltott az anyjára: — Édesanyám! — Na, mi kell már megint, te szajkó ? — Gondótam valamit! — Mit gondoltál? — Azt gondoltam, hogy Juli nénémnek az ura gépész Pesten. Hátha irnék neki ? — Oszt mit imái neki, te tudatlan ? — Nem vagyok én tudatlan. írok neki olyan levelet, hogy a kinai császár is elolvashatja. — Osztán mit akarsz neki irni ? — Azt, hogy ha karácsonykor hazagyünnek, hozzon nekem egy rádiót! — No, még csak az kéne! Mit gondolsz ? Drága masina az nagyon / Miska elmélázott egy darabig, aztán megint csak megszólalt: — Ha drága, nem hoznak. Legfeljebb nem hoznak. De hátha nem is olyan drága ? Hátha a sógorom maga is meg tudja csinálni ? Hiszen gépet is tud csinálni, még motort is, akkor biztosan tud rádiót is. Majd azt irom, hogy csináljon nekem egy rádiót. Az eszme tetszett az asszonynak is, de nem árulta el. Csak annyi mondott: — Hát csak ird, bolond, bánom is én, akármit irsz ? No Miska neki is gyürkőzött: még azon este megírta a levelet s másnap fel is adta. Közben telt, mult az idő, András gazdának megint dolga akadt a kasznárral, egyik decemberi napon bekopogtatott az ámbituson. — Itthon van a tekintetes kasznár ur? — kérdezte a cselédet. — Itthon van, — mondta a cseléd. — Nincsen nála senki? — Nincsen. — Ráér? — Ráér, mert éppen rádiózik. András hirtelen felkapta a fejét. — Rádió ? Ahá, az uj masina. No, most megtapasztalom magam is. Azzal bekocogtatott a szobaajtón. • A szabad kiáltásra belépett s megállt az ajtó mellett. Köszönt: — Szerencsés jó napot kívánok. De a hangját elnyelte valami menynyei zene, mely valahonnan a levegőn keresztül szállt András gazda fülébe. Körülbámult a szobában. Nem látott semmiféle masinát, se zongorát, se kintornát, még gramofont se látott, pedig azt rég idő óta ismerte, hiszen minden csapszékben nyekergetik. A kasznár a heverőn ült és mosolyogva hallgatta a zenét s nézte András számadó elámulását. — Na, öregem, hát tetszik a zene ? András számadó mégegyszer körülpillantott, aztán megcsóválta nagyüstökü komoly fejét. - — Megkövetem, honnan szól ez a muzsika ? A kasznár felállt a heverőről s egy cifra legyezó'forma papirosra mutatott, mely oda volt tűzve a falra, mint valami cifraság. — Nézze, ez szól, ez a papiros. András számadó csak elbámult. — Már megkövetem, de ez teljességgel lehetetlen. A kasznár nagyot kacagott. — Hát' szen valójában nem is ez szól, ez csak a hangot adja le. Fortélyos masina ám ez a rádió! Amit Pesten muzsikálnak, vagy énekelnek, azt a hangot elhozza ide és itt leadja. A tulajdonképpeni készülék azonban itt van a másik szobában, na nézze. Látja, ez a szekrény, ez az egész. András számadó figyelmesen körülszemlélte a szekrényt. — Ez a szekrény nem szól, — mondta bizalmatlanul. — Haebbenvolnának a sípok, akkor innen gyünne a hang. A kasznár ismét kacagott. — Nincsen ebben sip! Csak drót, meg drót, meg villanyosság! A villanyosság hozza el a hangot. — No, fene emmasina — vélte András és a mondókájához fogott, ami végett bejött a kasznárhoz. A kasznár csavart valamit a szekrényen, s a zene is elszállt, aztán letárgyalták az ügyeket s András számadó ment vissza a majorba. Itt aztán ismét újságolta: — Na, láttam a fene rádiót! Miska gyereknek felcsillant a szeme. — Hallotta is? — Láttam is, meg hallottam is! — Milyen vót? — Milyen vót? Hát... — vakarta meg a füle tövét András számadó — Nem volt a semilyen, csakhogy éppen igen szépen szólt. Az anyjuk is odajött a nagy újság hallatára. Beleszólt a beszélgetésbe: — Valamilyen mégiscsak volt ? — Vót, vót, — mondta András — ekkis láda vót, meg egy cifra papiros a falon. Olyan, mint egy legyező. Hát ilyen vót. — Osztán muzsikált? — Muzsikált. A gyerek elrikkantotta magát: — Harmonikázott? — A fenét hármonikázott. Ugy szólt, mint a templomi muzsika. Ezen elámultak s András e közben otthagyta őket és ment a nyáj után. De Miska nyomban tollat fogott és még egy levelet irt a sógorának, hogy el ne feledkezzék a rádióról. A sógor nem is felejtkezett el. A fehérszakálu december mire meghozta a havat, karácsony is nemsokára elkövetkezett s megjött Julcsa is Pestről, no meg a sógor is. A nagy, sárga bőrös tarisznyából előkerült a rádió s a sógor mindjárt neki is látott a szerelésnek. Miska buzgón segített s ásta a gödröt a póznának, mire az antennát erősítették fel. Félnap se tellett bele, már készen is volt a rádió s Miska fölcsatolta fülére a kagylót és belehallgatódzott. Persze ez nem hangszórós volt, csak kristályos, de hát utóvégre ezen is csakúgy hallgathatták Pestet, mint a lámpásos készüléken. Éppen valami előadás volt a stúdióban s Miska csalódva tette le a hallgatót. — Nem muzsikálnak benne, csak egyre beszélnek. Hanem az anyjának annál jobban tetszett a beszéd. Reggelig is elhallgatta volna. Estére aztán megjött a muzsika is és most már Miska is élvezhette a rádiót, s mikor András számadó hazatért a legelőről, nagy örömmel kurjantott feléje: — Muzsikálnak ám! András számadó csak elnézte a kis készüléket s megcsóválta a fejét. — Emmegint másforma, mint a kasznáréké. — Talán az lámpásos ? — vélte a veje. — Nem láttam én azon lámpát, csakhogy az hangosan beszélt, nem igy suttogot az ember fülébe. — Jaja, — mondta a vő — az nagyon drága. Akkumulátor is kell hozzá, amit időnként meg kell tölteni villannyal. Hát azért nem hoztam olyat. Megteszi ez is. Ezzel nincsen semmi vesződség. De András számadó nem elégedett meg vele. Bele se hallgatott, pedig eleget noszogatták, hogy hallgassa csak, tartsa a füléhez. — Hallgassa a kórság! Szebb annál a furulyaszó, meg a hármonika, nem raknak akkor semmit az ember fülére, mégis jobban hallja, mint ezt e! A többiek nevettek, András is, azután neki láttak a karácsony esti vacsorának. Kint szép, holdas-csillagos, fehér karácsony este volt. Az egyik bojtár kis karácsonyfát cipelt be, azt feldíszítették és gyertyát gyújtottak rajta. Akkor felhangzott kint a többi bojtár éneke: Menyből az angyal Lejött hozzátok, pásztorok! András számadó elővette a furulyáját s a bojtárok énekére fújta gyönyörűséges halk cifrán a karácsonyi éneket. Miska is letette a rádió kagylóját a füléről s elővette a hármonikát s mély basszushangon kontrázott az apjának. Kint megzörgették az ablakot s az egyik bojtár beszólt: — Dicsérjük a Jézus Krisztust! Bejöhetünk-e betlehemi köszöntésre ? Az asszony ajtót nyitott a bojtároknak s azok láncos botjukat csörgetve sorban odaálltak a karácsonyfa köré, aztán egy kivételével mind lefeküdtek a földre. Ugy tettek, mintha aludnának. A virrasztó bojtár aztán lassan felpiszkálta őket a botjával. — Na, ébredjetek na, nem látjátok, hogy itt van az angyal. A bojtárok felugráltak s a szemüket dörzsölgették. — Jaj, de szépet álmodtam, — mondta, az egyik. — Én azt álmodtam — mondta a másik — hogy a számadó gazda akkorra rőf kolbászt adott, hogy mikor a hónom alá fogtam, úszott utánnam. — Én meg azt álmodtam, hogy egy pint bort adott mindegyikünknek. — Meg kalácsot! — harsogott a harmadik. No, megkapták a kolbászt is, bort is, kalácsot is, ha nem is abban a mértékben, amint álmodták. Aztán megint rágyújtottak a karácsonyi énekre s András furulyázott hozzá s mikor elvégezték, szépen kitakarodtak. Miska kipirult képpel nyúlt ekkor a rádió kagylójához és odatartotta az apja elé. — No, édes apám, hallgassa meg már maga is, hiszen ez a mi karácsonyi ajándékunk. András számadó azonban eltolta magától a hallgatót és belenyúlt a zsebébe és kivett egy szép, vadonatúj szarvascsontnyelü bicskát. — Ehun e az én karácsonyi ajándékom. Miska szeme ráragyogott a gyönyörű bicskára. — Kitől kapta, édes apám ? — Az uraságtól. Faragok is vele olyan furuglát, hogy még olyat juhász nem faragott. — A régi bicskáját adja nekem édes apám! — Minek a ? — évődött az öreg — ott van neked a rádiód.