Békésmegyei közlöny, 1913 (40. évfolyam) július-december • 52-101. szám

1913-07-20 / 57. szám

Békéscsaba, 19i3. XL-ik évfolyam. 57-ik szám. Vasárnap, julius 20. OZLOfil POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség: Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova a lap szellem részét illető közlemények küldendők. Kéziratok ttetn adatnak vis: ?.a. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. EltOFIZBTÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre ő kor. Negyedévre 8 kor. Előfizetni bármikor lebet évnegyeden belül is. Egyes szára ára 12 fillér. Felelős szerkesztő; GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szAm 7 Ferenc József-tér, 20. sz. ház, hova ft hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Mezőgazdaság és pártpolitika Békéscsaba, julius 1. Magyarország mezőgazdasági állam. Ebben az országban a földmivelés a lakosság zömének a foglalkozása s közvetlenül, vagy közvetve ebből a legnagyobb nemzeti iparból él az egész ország. Százszor és ezerszer elhangzott igazság ez, de ismételni kell még mindig, hogy végre tudomást vegyen erről minden illetékes tényező. Aratás és cséplés idején a bankok milliárdjait dúsan kamatoztató sereg ép ugy várja, lesi, hogy mi lesz a terméssel, mint a öldmüvesnek dolgozó falusi kisiparos, mert a termésben van ennek az országnak a fizetőképessége iparnak és kereskedelemnek. Az elmék alig foglalkoznak ebben az időben mással, mint annak a rejtélynek a megfejtésével, negyven millió métermázsánál több, vagy kevesebb buza lesz-e az országban ? Mikor azonban azt a sok millió métermázsa kenyeret szolgáltató földmivelő népről van szó, napisajtó, törvényhatóságok, városi közvélemény, törvényhozás egyaránt hallgatni szeretnek, vagy lenéző gőggel beszélnek bz agrárius egyoldalúságról. Mindenek között legszembetűnőbb a politikai pártok közömbössége a mezőgazdasági érdekekkel szemben. Mindegyik pártban jó agráriusok, de magok a pártok félnek, fáznak az agrárprogrammtól. Mintha csak a római szenátust látnók megelevenedni, a hol a szenátorok egytől-egyig jó férfiak valának. hanem mikor egybegyűltek, a szenátusban, megváltozott mindenki. Apponyi gróf a kecskeméti gazdagyülésen pompás agrárius beszédet mond, Károlyi Mihály grófot az agrármozgalom nevelt?, Andrássy Qyula gróf kassai nagygyűlésen üdvözölte az agráriusokat, mint a nemzet gerincét. A kormánypárton Ghillány Imre báró földmivelésügyi miniszter a gazdatársadalom emlőin növekedve, a mezőgazdasági érdekek hivatott őre, Wittmann János a Iegkurucabb agráriusok őre, csak ugy, mint Zichy Aladár gróf, a ki a szövetkezeti mozgalomban is tevékeny részt vesz. Mindazonáltal óvakodik egyik párt ép ugy, mint a másik attól, hogy a közvélemény előtt agráriusnak, vagyis a mezőgazdasági érdekek védelmezőjének tűnjék fel. Sőt ha uj pártalakulás veri ki a politikusokat a már kitaposott mesgyékről, mindjárt ott van valamelyik tényező, aki az agrárius színezetet aggódó gonddal hessegeti el az ujszölött, vagy még csak születendő tájékáról, a mint ez a jó dadához illik. Ennek a ferde, lehetetlen helyzetnek végre-valahára meg kell szűnni. Ha az agrámozgalom egyoldalú irányzat lenne, a mely a többi kereső osztályok emelkedését kizárná, vagy egyenesen azok ellene irányulna, mint a legújabban annyira dédelgetett vörös szociálizmus, akkor érthető volna ez az oktalan idegeskedés. De hogy fertőző bacillusnak nézik az agrárius eszmét, a mely ellen születésük után, sőt még annak előtte be kell oltani a pártokat, az agrárprogramm nemhogy akadályozná az ipar, a kereskedelem, s a szellemi élet fejlődését, hanem azt még elő is mozdítja, — ezt már sajnálatos eltévelyedésnek kell tartani. Magyarázata igen szomorú: azt kell ugyanis feltételezni, hogy a politikusok nagy zömének még csak fogalma sincs arról, hogy mit akarnak az agrráiusok. Az utóbbi gazda nagygyűlés már tudatában volt ennek a szerencsétlen helyzetnek. A magyar gazdák közakarata, azok közvéleménye ott már megnyilatkozott abban az irányban, hogy a földmivelő nép, melyet éppen ezekben a szomorú napokban özönvíz és felhőszakadás elemi csapásai fenyegettek pusztulással, nem tűrheti tovább, hogy az emberi gyarlóság is ellene törjön. Éppen ezért nagyon becses oktatást ad abban a határozati javaslatban, melyet a szervezkedést illetőleg fogadott el. Kimondotta ugyanis a nagygyűlés, hogy a szavazati joggal biró gazdáktól elvárja, bármely politikai párthoz tartozzanak is, hogy csak olyan képviselőjelölt zászlaja alá sorakozzanak, a ki a mellett, hogy a magyar állameszme alapján áll, a mezőgazdasági érdekeket bátran és következetesen képviselni hajlandó. ugye. Újból ülésezett az egyházmegyei törvényszék. Elhalasztották a tárgyalást. A presbiterium-választási rendszer megfelebbezése még a már porlandó Á c h i m L. András életében törtónt. Nem a megválasztottak ellen szólt az, hanem a választás módja ellen. Ugyanis a Népegylet vezetősége a presbitériumot választó-szabályrendeletnek azt az intézkedését kifogásolja, hogy a szavazás csak az egyház kiküldöttei által összeállított ós nyomatott szavazólappal történhetik és a szavazó egyháztag a szavazólapon törlést, vagy uj név beírását csak a szavazó-helyiségben eszközölheti. Ma már idestova uj presbyteriumot kellene választani ós eddig még az első megpeticionált választás ügye sincsen befejezve. A Népegylet vezetősége már a harmadik ügyvédnek adott képviseltetósre megbízást, az egyházmegyei törvényszók pedig éppen ötödször tartott tárgyalást. A tavasszal tartott törvényszéki tárgyaláson már ugy látszott, hogy a hosszadalmas, de az egyháztagokra lényegtelen ügyben egyezség fog történni ós az egyház módosit a kerületenkénti való választás szempontjából a szabályrendeleten. Azonban ma már nem a szabályrendelet a lényeges ós hogy kik a presbyterium tagjai, hanem hogy a törvényszéki tárgyalásig vitt petició költségét, ami több ezer koronánál, ki viseli ? A Népegylet vezetősége az ügy megindításánál összegyűjtött a tagoktól ezer koronát, de a költségek ezt felemésztették, s most ujabb ezer kellene, de ezt már nem lehet összegyűjteni. Nincsen Áchim L. András, kinek óhaja egyúttal parancs volt a tagok előtt. A csabai ev. egyház tagjai, mindnyájan óhajtanák az ügy befejezését s ha költség nem lenne, már be is fejezték volna. A Nópegylet vezetősége ugyanis csak ugy hajlandó egyezséget kötni, ha a felmerült törvényszéki tárgyalási költségeket a csabai ág. ev. egyház magára vállalja. Az egyház azonban nem kezdte a pört, az igazság is mellette van s igy a pörben Ítéletet akar. Az egyházmegyei törvényszék csütörtökön ismét ülést tartott ós tárgyalta az ügyet. A törvényszéknek dr. L a d i c s László elnöklete alatt báró Solymosy Lajos, Jeszenszky Károly lelkész és G a 11 i János tanító voltak a tagjai. A peticionálókat dr. Tardos ügyvéd képviselte. A törvényszók tudomásul , vette az egyháznak azt a jelentésót, | hogy az egyezség nem sikerült. Mielőtt a törvényszók az ügy tárj gyalását megkezdette volna, dr. Tardos Dezső ujabb előterjesztést tett, amelyBiiep Közlöny tárcája Tavaly. Zizóm, látod á lila orgonák Hogy bimbóznak az ablakunk alatt. Holnap talán már illatoznak is, flz eső jó rájuk, nézd, hogy szakad. Tavaly itt kószáltunk messze Budán, Megbámultuk a törpe házakat, 5 ott őgyelegtünk hosszan és soká, Rz elkerített kis kertek alatt. És mint egy tolvaj, olyan vakmerőn, F\ résen áttéptem rózsát neked, És szivem akkor — ég tudja miért — flkár a rózsa szirma reszketett S csak mikor a nap a hegyek mögött Piros arcával szállt a mélybe le, Szép meseszóval — ó májusi est — Ugy bandukoltunk el hazafelé S most mások járják ott a hegyeket, Mások lopják a rózsát odaát, S mások szövik, halkan hazamenet; fl mese alkonyszinü fonalát. 5 mi már kettecskén, szépen itt ülünk, Kertünkben rózsa, mályva, orgona. Ha nálunk tépne rózsát valaki, (Jgy-e, Zizóm, nem bántanád soha ? . Feterdi Andor. Kiábrándulás. Irta : Perre Frondaie. Egy fiatal, még csaknem gyermekleány 1910 ben Párisba ment, hogy megismerkedjék Jean Racineval. Azt hitte, hogy Racine még él, el se képzelte, hogy meghalhatott. A gyermek leányt Vannának hivták. Mint árvaleány nőtt fel szülőhelyén, egy kis román városban. Szülői körüljárták a világot és egy napon megállottak Carmen Sylvia házában. Yannát a véletlen tisztán megőrizte, mindenkinek a gyermeke volt, tehát: senkié se. Mindenki nagyon szerette, mert szemeinek különös, szomorú varázsa hatott az emberekre. A világ története előtte attól a naptól kezdődött, amikor megszületett. Semmit sem tudott a letűnt századokról s a világegyetem határát számára a legközelebbi falvak jelentették. Mógis valami különös geniálitás lakott benne. Beszélt és énekelt románul, tudott táncolni, anélkül, hogy tanitották volna ós tudott franciául is. Ez pedig csaknem a csodával volt határos. Egyik napon ugyanis párisi színészek utaztak a városkán keresztül. A társaság egyik férfi tagja megbetegedett és egy pár hónapon át lakott abban a vendéglőben, amelynek Vanna öreg barátai voltak a tulajdonosai. Ez a színész tanította őt franciául, nagyon hamar kezdett érteni, igen bájos kiejtéssel beszólni és minden nehézség nélkül olvasott is. Valamelyik napon — valószínűleg a színész felejtette ott, Vanna a házban Racine egyik könyvére talált. Tartalma a két mestermü volt: Andromac ós Fédra. Vanna azt hitte, hogy megőrül, vagy összeroskad. Nemde, poéta sohasem beszólt még ugy szerelemről, mint Racine ? Az ő verseiben emberi sziv lüktet, a szenvedély sir és lázong bennük. És milyen modern! Kortársa minden időknek és századoknak. Öntudatlanul, megzavarodva érez te volna Vanna életében először, hogy miben szerelmes léitk lakik benne. — Ah ez a Racine! — kiáltott fel, ' — mennyire szeretem őt. Nem halok meg addig, mig meg nem látom, amig rá nem hajtom kezére könnyes arcomat, amig rá nem forr ajkam áldott ujjaira ... De Párisba kell mennem ! Milyen messze lakik ez a Racine . . • Igy töprengett heteken át. Eleinte homályosabban, de aztán mindig világosabban bontakozott ki lelkében a terv. Ez a tapasztalatlan, bájos fiatal gyermek a maga tizenhét évével, megfontolás nélkül vállalkozott erre az érzelmi zarándokutra. Titokban minden kis vagyonkáját összekuporgatta s otthagyta a kis várost, amelynek utcáin annyit szaladgált. Ha a cél nemes volt is, ez a távozás inkább hasonlított szökéshez, mint eltávozáshoz. A szegény gyermek elhalványodott a gondolatra, hogy most mindent el kell neki hagynia, ami kedves ós ismerős. Semmi búcsúzás. Utazását megvallani annyi lett volna, mint lemondani róla. Tudta jól

y senki sem engedné meg, hogy elhagyja őket, hogy elrepüljön tőlük az ö kis madaruk. Igy tehát kényszeríteni kell a sorsot, hősiesnek kell lennie ós majd az éj leple alatt oson ki az állomásra. Ah, ez a hirtelen utr. kelés Párisba, Racine hazájába. Megórtené-e valaki az iiyen regényes kis fej esztelen rajongását ? A szinész, aki francia mestere volt, még annak idején nála hagyta cimót. Valamelyik „nagy" színházban, a Montrouge-ban vagy a Montparnasse-ban játszott. Hamar rátalált és tudatta vele tervét, amiről eddig a világon senkinek se szólt. A leányka lelkes és komoly volt. A hit lángja égette lelkét. — Számithatok önr?, hogy bemutat engem Racinének? Ismeri őt jól, vagy egyedül menjek el hozzá ? De várni nem akarok . . . A komédiásnak még a szeme se rebbeni meg. A nevetésnek vagy mosolynak egy parányi jele se Játszott, ábrazatán. Színpadi ismerősei közül rögtön eszébe jutott egyik, akinek jupiteri alakja volt. — Kedves gyermekem, - szólt komolyan, — Racinet harminc éve ismerem, úgyszólván születése óta, holnap elkísérem hozzá. Szavamra mondom, szép fiu. Egy kicsit nagyon is kényeztetik a nők .... A leány nem felelt, máris féltékenységeit érzett. Egész éjjelen át sirt. Másnap, miután a szinész előre értesítette pajtását, akinek Racine dicsőséges szerepét szánta, — elment a kis román leányért s örült magában, hogy milyen jól fog mulatni és nevetni. A találkozás a hatodik emeleten, a kiválasztott szinész lakásán történt. A férfi fiatal volt, sima arcú, szép szemű, de elég mindennapi. Hogy az ember ellenállhatatlannak tartsa, ahhoz kellett az a tudat is, hogy ő irta Fédrát. Modora és mozdulata azonban nem nélkülözte a vidéki színészek elegánciáját. Vanna remegett, zavart volt, nem tudta, mit is kellene mondania ? - Racine ur, Racine ur, — dadogta szegény. Az Andromac szerzőjót istenibbnek képzelte ugyan, de az ál-Racine kinyitotta a száját és recitálta a verseit. A leányka egészen elkábult, zokogni kezdett, de naivabb, becsületesebb volt annál, semmint arra gondolhatott volna, hogy megcsalják őt. A két cimbora egymásra hunyorgatott s „Racine" kezdett nagyon tetszeni magának a szerepében és kellő pózzal, nyugodt lassúsággal irta bele a könyv-