Békésmegyei közlöny, 1910 (37. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1910-01-16 / 5. szám

^Békéscsaba, 1910. XXXVII-ik évfolyam. 5-ik szám. Vasárnap, január 16. POLITIKAI LAP Telefon-szám: 7. Szerkesztőség: Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön. EIíOFIZBTÉSI DIN : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lehet éuncaveden beiül is. Egyes szám ára 12 fillér. Főszerkesztő: Dr. LÁNG FRIGYES. Felelős szerkesztő: GULYÁS JÓZSEF. Laptulajdonos : SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. A társadalom túlterhelése. Békéscsaba, január 15. Mi az a társadalom ? Erre a kérdésre nem fogunk becsületes definícióval felelni. A társadalom egy csomó ember, akiknek hajnaltól estig az irodában van dolguk, akiknek idegein pörlekedő felek táncolnak, akiknél a mellékfoglalkozások egymás kezébe adják a kilincset, akiknek váltókat kell prolongálni, törlesztést lekönyőrögni és uj konverziók hadműveleteit kieszelni, akik a legszentebb kötelességektől lopnak el egy félórát, amit a kávéházakban akarnak elüdülni, de amit ott is elrontanak a szívességet kérő emberek; egy érdekekre körvadászó társaság, akiknek, ha- nem akarnak zsákmány nélkül maradni, még a köszönésüket is akként kell kiszabni, hogy abból hasznnisőt egyenesen büszkitő hivatás. Dönteni — tizenkettedrész sulylyal — élet és halál, Iság és fogvatartás fölött. Az elkövetett bünt, a bűnösség mértékét "hem a paragrafus méri, hanem a lelkiismeret. Az esküdtnek minden törvénytudása az, hogy magát a vádlott helyébe képzeli s ebben az állapotban érzi meg az enyhitő és rontó körülményeket] S esküdt urainkat ez se hevíti. A kisorsolásnál az esdő pillantásoknak keresztsugarai érik a védőt: „dobjon ki, doktor ur, dobjon ki!" A doktor ur visszaveti a kartársakat (az ügyvédeknek igazán okosabb dolguk van, minthogy a főtárgyalást az esküdti padban végigásitsák), kidobja a boltost, akinél vásárol s akinek esetleg adósa, kidobja még a mérnököt, akinek családi ügyben el kell utazni, többet már igazán nem dobhat ki. S benn marad a hivatalnok, akinek a ! főnöke haját tépi, hogy azt az embert néhány napra ellopták az Íróasztaltól, a gazda, akinek tavaszi szántása lenne s a magánzó, aki véletlenül csakugyan ráérne az esküdti hivatásra, de akinek a ciklus harmadik napján mégis eszébe jut: „mért éppen ő s mért nem más ?" Az utofsó tárgyálás után pedig valamennyien, az esküdt uraim ugy sóhajtanak fel, mintha most he- , lyezték volna őket szabadlábra. Igy fogadta a társadalom, amikor birói tisztet, itélő hatáskört, pallosjogot adtak a kezébe. Pedig ezért a dicsőség mellé még napidíj is jár. Aztán előtérbe lépett a patronázs, amikor a fiatalkorú bűnösök felett való gyámkodást bizzák a társadalomra. Most megint elmerülhetnénk az azon való gyönyörködésben, hogy ez milyen okos, lélekderitő, az emberi méltóságot növelő, derék intézmény. És megadjuk a patronus-hivatásra vállalkozóknak is az elismerést, hogy a legkomolyabb szándékkal állottak kötélnek és hogy a magánérdeken áttaposó önzetlenséggel, buzgósággal fogják művelni ezt a hivatást, soha nem pihenő szemmel kisérik a legpiszkosabb mélységekben is védettjeik sorsát. De sokáig ez sem fog tartani. Hűtlen lesz ehhez is a társadalom, amelyet a maga dolgai nyelnek el s amely attól csak a rövidebb lejáratú mükedvelésekre — egyesületesdi, párbajellenes mozgalom, bálrendezés és efélék — tud kiszabadulni. A bíráskodás, a szegények felett való gondoskodás, a serdületlen bűnösök figyelése pedig nem mükedvelés, hanem állandó tennivaló. Az igazság talán az, hogy a társadalomnak önmagát kell védenie a bűn és a szegénység ellen, önmagának kell maga felett bíráskodni, de végül az ilyen tennivalók ellátására épp ugy kénytelen egyeseknek mandátumot adni, mint ahogy a képviselőknek maga politikai sorsának intézésére ad. Ez nem civilizálatlanság s nem vall a társadalom serdületlenségére, hanem az emberi természet azon tulajdonságából ered, amely az én-nek körén tul csak ritkán és igen szűk területre tud eljutni. Harc e's béke. — Budapesti levél. — A magyar politikai élet horizontján két madár alakja merült fel a végtelenség homályából. Az egyik egy fekete holló, a másik egy fehér galamb. Fölösleges is talán mondanom, hogy az egyik a harcot, másik a bókét jelenti. Mert most egyszerre, egy időben jön mind a kettő. Sőt valami olyasféle viszony van a kettő között, hogy az egyik eredményezi a másikat Bármilyen paradoxonnak is lássék, de kimondom, hogy a béke szüli a harcot. A politikában a legképtelenebb paradoxonok is lehetségesek. Ezt a paradoxont meg is magyarázom mindjárt. Köztudomásu ugyanis, sőt az egész politikai vi lág érdeklődéssel nézi, hogy a nagy függetlenségi párt elszakadt részei, amelyek még egy hónappal ezelőtt szinte ádáz gyűlölettel viseltettek egymás iránt, most közelednek és egyesülni akarnak. De miért ? Csak azért, hogy egyesült erővel harcolhassanak a minden áron feltámadni törekvő régi szabadelvü-párt ellen. A béke tehát igy szüli a harcot. Az egyesülés vágya — beszélik képviselői körökben — mindkét pártban meg van, csak a formát kell még megkeresni a vezérség kérdése miatt. Mind a két párt ragaszkodik elnökéhez. Vasárnap valószinüleg nagy vacsora lesz, melyen megtörténik a két párt egyesülése. Azonban mindkét részen vannak még ellenségei a kibékülésnek. A függetlenségi párt egyik vezére például előttem kijelentette, hogy a pártnak eszeágában sincs az egyesülés s akik az egyesülés eszméjét a pártklubban felvetették, megdöbbenve tapasztalhatták azt az általános némaságot, amelylyel biztatásukat fogadták: — Kijelenthetem, - mondotta a pártvezér — hogy legalább nyolcvanan vagyunk, akik otthagyjuk Kossuthot, ha a kooperálásra vállalkoznék. Ne feledjük el, hogy Justhék még rövid idő előtt kiirtásunkra szövetkeztek s párthatározattal mondották ki, hogy Apponyit a pártkörbe nem eresztik. Kossuthot is ugy, ha jelentkezik felvételre s akkor is szavazással. Mi nem engedjük Kossuthot végleg lejáratni. A párt meg fog állani a maga lábán. Semmi szükIrta: Bakos Béla. - A „Békésmegyei Közlöny" eredeti tárcája. Egyik napon községünk tekintélyes birája, egy roppant nagy vörös kendőbe felkötött állal jelent meg a községházán. Arca a nagy hőségtől szintén vörös \olt és mit sem engedett vörösségében a kendő színének. Érdemes biránk úgy niutatott ezen szép, forró nyári napon, mint a vörösbe borult tekintély megtestesülése. — Baj van, súgták a már jelenlevő elöljárók, látván a biró ábrázatán a v^sztjósló vörös szint. — Olvasta-e már sógorom a cikkötyt ? — kérdi súgva egyik esküdt a násiktól ? (Mert hogy hangosan nem Ili'; beszélni mig, a biró nem szólt.) — Micsoda cikkölyt. ? — Hát amit a K. Kángörcs Sándor i(Sém szörkesztött ki az újságba, a i rórúl, mög a jegyzőrül, mög a papa nip érdökibe. — Má mögin'. No? — Hát, úgy sejtöm sógor, hogy tul ült ki a piros a biró úr kipire. e még a jegyző se teszi az ablakába t a cikköt. Hát még a pap, no annak ízta ám el Sándor öcsém szipön a itáját. Ej ne de tudja is az á Sándor sóm, hogy mi fáj a népnek. Az igaz, igy mikor harmados kukurica földet rtein tülle, hát ötödikbü akart adni. ) aszonta, hogy kérjek a gróftúl rmadába, annak sok van, annak kutyatelessége anni. Hát e má mögin iz — mondok — Sándor öcsém. De ír nem nagyon teccött a besziggye, r hát a szögény eribört kulspricaibe is lőhet pártót, i, nem csak az ágba. De hogy most ezt az uto.só köt óvastam, má mégis aszondom, ;y nagyeszű embör ez a K. Kángörcs idor sógor. — Hát mi van abba a cikkbe ? — No iszen én nem tudom úgy elősorónyi ami ebbe van a gyakranpörös dülőutrul, mög eg.yebekrül, majd elóvássa kend. A kisbiráknak kiadatott a rendelet, hogy az elöljárókat szedjék össze a faluban, a biró úr tanácsülésre hivja J őket. Negyed óra múlva együtt ült a tanács és néma csöndben (mert „nagy tisztesség vagyon a mély csöndességben"), várták mindenek a falu tekintélyének a megnyilatkozását. A biró pedig, miután szemeit még egyszer körüljártatá a tanács tagjain, benyúlt a kis lajbija zsebébe és egy vászonrongybB takart tárgyat vett elő onnan és letevé azt maga elé a zöld asztatra. Aztán megszólalt, de csak a félszájával, olyanforma hangon, mint egy beteg fagót. — Mögnyitom az ülést. Tudják-e a tisztőt előljáró urak, hogy mi ez ? — és felmutatta a lajbizsebbői elővett csomagot. A kérdés egészen felesleges volt. A mi biránk ugyanis nemcsak a vesékből tudott olvasni (s ez a legkevesebb, amit egy falusi birótól várni lehet), hanem az arcokról is; a körülötte pislogó ábrázatokról pedig lehetetlen volt le nem olvasnia, hogy nem tudják, mi az a vászonba csavart izé. — Hát azt nem is tudhatják, mert ilyen gyalázat még nem esett KarámKutason. Aztán a birói tekintélylyel járó lassúsággal kibontotta a vászonrongyot és kivett belőle két darab csontot, amely két darab csont szemmellátbatólag valamikor egy darab volt. — Hát most már nézzék meg jól, kigyelmetek, mert ilyen gyalázat még nem esett Karám-Kutason. Az elöljárók sorra adták egymásnak a csontokat. Mindegyiknek megvolt ugyan a maga véleménye azoknak eredetéről, de talán mert nem találta meg egyik sem abban ós a Karám-Kutason esett gyalázatban az oki összefüggést, tehát egyik sem akarta hangosan megkockáztatni a maga véleményét. Kézről-kézre, a két darab csont végre eljutott a községi állatorvoshoz is, akit a kíváncsiság szintén elhozott a tanácsülésbe. Forgatja, illesztgeti őket. Aztán zsebéből mérőszalagot vesz elő, megméri. Másfél hüvelyk hosszú . . . Majd — mintegy megbizonyosodva — szakértői véleményt mond : — Nézetem szerint ez a két darab csont valamikor egy darab volt és nem más, mint egy emlős állatnak valamely külerőszak folytán kétfelé törött zápfoga és pedig valószinülek valami kisebb fajta mokány lóé, de mégis nyilván szamár állkapocsból való. Ezen szakértői vélemény után megelégedetten tekintett szót áz elöljárók feje fölött. Szavai néma jóváhagyással találkoztak. A mélyen alapozott tudomány ily mértékben való megnyilatkozása mindig hatással szokott lenni az egyszerű emberekre, ha talán nem is birnak leszállani a mélységekbe, ahonnan az fakadt, — vagy annál inkább. Csak az Árkus jegyző arcán látszott az állatorvosi kijelentés után valami csalafinta mosoly és — zordan mögötte fellobban a biró arcán a vörösség, még az ebeinél is vésztióslóbban. Hátranyul ról szül löní tula küd a tí mei csic hog vet. EgJ