Békésmegyei közlöny, 1910 (37. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1910-03-27 / 25. szám

2 BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY Békéscsaba, 1910 március 27. magával hozott a világra, magának és a köznek hasznára ne lehetne és emberi méltóságának megfelelő módon ne élhetne. A szabadság nagy eszméjének gyümölcsei között ez egyike alegszeb beknek, mindenesetre a legkedvesebbeknek. A lehetséges foglalkozások olyan tág tere nyilik mindenki előtt, hogy ki-ki megtalálhatja a neki legmegfelelőbbet. Mégis folyton szaporodik a pályáját elhagyó ember. Azt szokták erre megjegyezni, hogy a megélhetés érdeke, a munkakinálat törvénye okozza e jelenséget, mely elkerülhetetlenné teszi, hogy egy bizonyos százalék hűtelenné legyen valódi hivatásához. Vegyük ezekhez még azokat, a sokkal nagyobbszámu tömeget, a melyet a rosszul felfogott érdek, előítélet, elszigeteltség vert meg a pályatévesztettség átkával, s előttünk fog állani egész ijjeszlő nagyságában egy társadalmi baj, amely temérdek szerencsétlenségnek, sőt erkölcsi fogyatkozásnak a forrása. Az érzéketlen talán tulteszi magát azon, hogy mennyi boldogságtól fosztja meg magát az, akit napról-napra olyan munka gyötör, amely nem kell se testének, lelkének, — de az ilyen állapotnak gyászos, morális visszahatásai előtt az sem hunyhatja be a szemét. Nemcsak a munka erkölcsnevelő ereje vész kárba, hanem a fonákságok, hibák, vétkek özöne árad abból, ami az ember legnagyobb áldása volna: A pénz után való piszkos hajsza, az élvezetek után való mohó vágyódás, a megbízhatatlanság, lelkiismeretlenség, a hitel megrendülése, a megokolt önérzet és társadalmi tekintély kiveszése. A hivatásérzet, a hivatáshoz való hűség kultusza fontos tényező közgazdasági tekintetben is. Mutatják azok a kísérletek, melyek a mindig gyakorlati és okos Angliában Asabel és a Guild of Handicraft nevével és vállalatával állanak kapcsolatban : egy 150 munkásból álló céhfélét alapítottak, melyben mindenki azt és ugy dolgozik, amit és ahogy akar s melynek müipari tekintetben kiváló termékein kapva kap a közönség. De még fontosabb az a tapasztalatuk, hogy a munkás kulturembernek és tényezőnek tekinti magát, aki törekvéseinek javarészét testesiti meg müvében, melyet becsülete zálogának tekint, emberi méltósága jogcímének, boldogsága elengedhetetlen föltételének. Egyéniségh z szabott munkakör a föltétele az egész életre kiterjedő következetességnek; evvel együtt a magához való hűségnek, jellemnek, tisztességnek, szóval életnek, mely megérdemli az emberi jelzőt, azt, hogy öncélnak tekintsék. Mily messze vagyunk ettől mi, akiknél csak ugy hemzsegnek az olyan alakok, akik abba ártják magokat legszívesebben, amihez nem értenek, akik, mivel a maguk munkáját nem tudják megbecsülni, a másét se képesek értékelni kellően. Akarjuk, hogy az emberek jobbak, boldogabbak legyenek? Buzdítsuk őket, hogy ragaszkodjanak életük magukválasztotía formájához, céljához, szokásaihoz, munkájához, — s adjunk rá példát. A meglevőhöz, ha értékes, ragaszkodni, az állambölcseségnek is parancsa. Angliától e tekintetben is sokat tanulhatnánk, különösen ma, amikor alig mondhatnók, hogy római erkölcs és spártai férfikar küzd és vezérel fergetegink között ? Se az egyikből, se a másikból nem sokat látunk. Kormányozni tudó nép, mint a római, avagy az angol, sokat ad a formákra, mert ugy a társadalmi, mint a közéletben a csontvázat adják, melynek legkevésbbé szabad változnia; a szervezet működésében a rendet azok tartják fönn, a szilárdságra a szokás erejénél fogva legalkalmasabbak. Ha intézményeink legfőbbikébe, a parlamentbe beleesik a csontszú, az állami élet folyamatainak egész tömegében vész ki az állandóság, mely nélkül eredményeik problematikusakká válnak. Csak proletárnak nagy, de forradalmárnak kicsi az az egynéhány képviselő, aki szűk látókörének korlátai között azt hiszi, hogy nagyság hián az otrombaság is elég egy uj világ teremtésére. A törpe kor átka, hogy vezéreire is rásüti a maga bélyegét, mert játéklabdái az elemeknek, melyeknek parancsolniok kellene. Az inaszakadt gyöngeség a hiú nagyot-akaiás hagymázos lázának prédájává szokott lenni, a kórság az erő színével kérkedik, s a józanok figyelmeztető szava belevész a tömegösztönök vakságában leledző sokaság lármájába. Betegségben, nagyfokú betegségben sínylődik az ország, nem csoda, ha föl van forgatva a házi rendje. De talán éppen ebben van némi vigasztalás: a válság majd csak végét éri és a nemzetek nem halnak meg. Bizzunk szerencsecs-illagunkban s még inkább a gondviselésben. Ünnepet ülünk s ma tán könnyebben lelkűnkhöz férkőzik az a bizalom, melyi lyel az áhitat szárnyain fölemelkedő lélek eltelik, mely mint az idealismusnak lelke éppen akkor fejt ki legyőzhetetlen erélyt, amikor legnagyobb szükl ség ván rá. Az elhagyottak gyámolitása. Érdekes miniszteri rendelet. A mai társadalomnak legszánalmasabb páriái azok, akiket a hivatalos nyelv hidegen és szürkén csak „elhagyatott"-nak nevez. Az „elhagyatott" szó fogalma már magában véve is szomorúJelenti ez a szó a kétségbeesett küzdelmet az élettel, a magára maradt ember irtózatos küzködését a reá minduntalan vigyorgó kísértő ördöggel szemben. Elhagyatott . . Mennyi lemondás, milyen síró szomorúság van ebben az egyetlen szóban! Csak természetes, hogy mikor a társadalom e szerencsétlen emberek létezését tudomásul vette: segítségükre sietett azonnal. A különböző jótékony egyesületek buzgó tagjai megragadják a legkülönbözőbb eszközöket arra, hogy ezeket a szerencsétleneket valamiképen megmentsék a társadalomnak, vagy legalább is megakadályozzák, hogy ennek a legalsó társadalmi osztálynak a gyermekei elzüllésnek induljanak s ez által terhére legyenek minden produktivitásra törekvő munkának. Nagyon jól tudja azt ma már mindenki, hogy az elhagyatottság nemcsak nagyvárosi fogalom, de otthonossá lett már a nagyobb községekben, sőt falvakban is. A szigorú törvények ellenére elszaporodtak a léiekkufárok, akiknek minden törekvése oda irányul, hogy ügyefogyott, gyámoltalan leánygyermekek árán megtöltsék folytonosan telhetetlen zsebüket. Legtöbb nő nem is tud védekezni ellenük. A természetükben rejlő gyöngeségnél fogva alávetik magukat e pénzért reszkető Harpagonok akaratának, elfelejtkeznek régi, tisztésséges környezetükről, elzüllenek és lesznek a részeg lumpok kedvteléseinek vak eszközeivé. Azoknak a szerencsétlen teremtéseknek a véde me, akik az ilyen büi nös frigyeknek résztvevői tudtokon ki! vül: természetesen a társadalom támoí gatására szorulnak. Ez nem is lehet másképen. Azok a szánalmas páriák gondolkozásuknak első ébredésekor már nélkülözik a szülői szeretet melegét s emiatt mintegy predestinálva volnának arra, hogy rémei, megölő ellenségei, sőt gyilkosai lennének a mai társadalmi berendezkedésnek. Épen ez az a szempont, amely szükségessé, sőt nélkülözhetetlenné teszi az állami gyermekmenhelyek létesítését és az onnan kikerült, de megbízható mesterekhez került tanoncok kordában tartását, mert az ilyen gyermekek nevelése, képzése valósággal nélkülözhetetlen alkatrésze az állami funkció gépezetének. A jelenleg érvényben levő tőrvény értelmében az elhagyottakká nyilvánított gyermekekről 7-től 15 éves korig az a község tartozik gondoskodni, amelyikben az illetőség a hatóság részéről befejezést nyert. Világosan kimondja a törvény, hogy az elhagyott gyermekek minden költségét a községek fizetik. Igaz, hegy nem sok ilyen pária él szép Magyarországon, de e szerencsétlen legnagyobbrészt önmagukkal tehetetlen áldozatok nem csekély terhet rónak a községek nyakára. A mindig sűrűbben felhangzó panaszok folytán Ambrus Sándor alispán felterjesztést intézett a belügyminiszterhez és kérte, hogy a városok és községek terh ?it némiképpen könynyitse. A belügyminiszter az ország minden részéből érkezett panaszok hatása alatt hamarosan megállapodásra jutott a kereskedelmi miniszterrel és e megállapodás folytán jelzi most a kereskedelmi miniszter, hogy az elhagyottak gyámolitására a vármegyének 3400 koronát utalványo . Az összeg felosztásáról majd a legközelebbi törvényhatósági bizottsági ülés fog határozni. Azt már előre jelezhetjük, hogy Csabát jelentékeny része illeti meg az állami támogatásnak. A állami elemi iskola ügye. Községi képviselőtestületi határozat és a Il-ik ker. ág. ev. egyház. Mezőberény képviselőtestülete folyó évi január hó 28 án tartott ülésén tárgyalta a tanácsnak azon javaslatát, hogy miután az iskolák túlzsúfoltsága miatt égetően szükséges az állami iskolák felá litása, az esetben, ha a dologi kiadásokat a vallás- és közoktatásügyi mivele és leverte őt; amazok elsurrantak a sir mellett, emez feltörte a sir zárját és ugy vonult be diadallal a mennybe. Illés és Elizéus másokat, Jézus önmagát is feltámasztotta. Feltámadt! Nincsen itt! Betlehemben nagy örömmel hirdette az angyal, hogy Jézus itt van, de a golgotai sirban még százszorta nagyobbal, hogy nincs ott. Nagy okuk volt ama pásztoroknak örülniök, hogy a jászolban megtalálták —, de még nagyobb e húsvéti zarándokoknak, hogy a sirban nem találták a Megváltót. Ha ott lett-, ott maradt volna, akkor mi is örökre a sirban maradnánk Hogyan is repeszthetné meg a sírnak kőnél keményebb kérgét a buzaszem gyenge csirája, mikor a Pálma sarja sem birta áttörni; hogyan is remélhetnők, hogy az Isten a salakot felemeli a porból, ha az Aranyat se méltatta volna figyelmére. Ne féljetek, Jézussal az ő ügye és egyháza is feltámadott, melynek különben maga ásta volna meg a sírját. Igy azonban a golgotai kereszt — az egyház — Jézus sírjában, illetőleg az emberiség talajában oly mély gyökeret vert, hogy kétezer évnek vihara onnan kitépni, a milliónyi ádáz ellenség onnan kivágni nem tudta és nem is lesz képes soha. Ne féljetek ! ]ézus feltámadása a tiétek is! Hiszen, ha a fa törzse éled, fakadnak az ágak, a rügyek is; ha éjjeli álmából az ember ébred, mozognak a tagok is; mondják, hogy égre szállva még a sas is szárnyaira veszi a fiait — hát még Jézus ! — De mit tákoljuk deszkából a házat, mikor kőből is épithetjük? Minek támogassuk az eget oszlopokkal, s hitünk igazságait hasonlatokkal, mikor rendelkezésünkre állanak azon igék, melyeknek az ég és föld elmultával sem enyészik el egyike sem? Az igazság azt mondta: „Én élek és ti is élni fogtok!" Nemcsak, hanem : „Atyám, akarom, hogy ahol én vagyok, az én szolgáim is ott legyenek !" Sőt: „Azért megyek el, hogy elkészítsem nektek a lakást s midőn elkészítem, eljövök és magamhoz veszlek !" Feltámad tehát a testünk is ! Es mégis élesztgetjük-e a bünt, amelyet Krisztus eltemetett? A lelkünk még sem akar e feltámadni ? Korén Pal. Tiz év titán. Tíz év után kerültek újra össze. Zsúron e vagy másutt, ki tudja ? Más asszonyhoz, más férjhez voltak kötve, S a régi lángnak minden kínja, üdve Feltámadt bennük újra . . . Halkan, merengve szólalt meg a férfi: Ki hitte volna, hoqy ma lássam ? Maga most is épp oly bájos ... a régi! Varázsának ma sem tudok kitérni, Érzem a régi lázam . . . Felel az asszony, pajkosan nevetve: Én sem tudtam magát feledni ! Sokat mulattam, egyre ünnepelve, De szomjaztam az első szerelemre . . . Akar-e még szeretni ? De ne legyen filiszter, jóbarátom ! O y rosszát áll a körszakála ! . . . — És lassan tovatűnt a régi álom : Eoy pajkos, léha, ledér kacagáson Megkopott a varázsa . . . NIl, Prohászka. — A Békésmegyei Közlöny eredeti tárcája. — Lótás-futásban, hajszolva a kenyeret, a napokban az egyetemi templom környékén járva, — feltűnt a templomba igyekvők sürü tömege. Valamennyi férfi. Uri ember. Sokat meg is ismertem közülök, a közélet jeles férfiait. Volt köztük néhány olyan, akikre illik a paraszt-szocialista vezér, Áchim epitetonja: a — „tízezer holdas bőrkabátosok", több kúriai biró, miniszteri tanácsos, tanár. Miért mennek a templomba? És késő este, fél hétkor? Mi lesz a templomban? Konferencia Mondja: j Prohászka Ottokár dr., székesfehérvári püs- j pök. Órámat néztem. Ej, függesszük fel a kenyérgondját, menjünk be a boltíves haj- | lékba, melyet (az első pillanatra látjuk), | megérintett a modern haladás szelleme, a padok között, az oldalfalakon villamos égőre kandeláberek nyúlnak felfelé és a még gyér, tompított, misztikus fény oly jól illik zaklatott lelkűnkhöz. Nagy kegyetlenség, hogy épen a Papnövelde-utcán engedélyezett a főváros villamos vonalat s ennek kanyargó pályája miatt a villamos vezető sokszor csenget. A csengetyü behallatszó zaja hány ember áhítatát zavarja s az ég felé szálló gondolatot hányszor húzza le a földre a csilingelés. Hiába! Itt is eszünkbe jut a dividenda, a klikk, a városi politika. S ennek nem szent semmi, se kegyelet, se — Isten. A templom villamos égői egyre gyúlnak. Már a szószéken is felgyúlt a fény s megjelenik minden ceremónia nélkül, fiatalos rugékonysággal Székesfehérvár püs pöke. Sohase láttam én azt: főpásztor, aki közvetlenül, ceremónia nélkül mutatkozik az Ur hajlékában. Még nem szól s már megnyert. Szeméből rajongás és szeretet sugárzik. Homloka kivételes, nagy észt boltoz. Megfigyelem a hallgatóságot. Elömlik azon valami ünnepies várakozás, mely nagy szellemi gyönyörűségek előtt inspirálja az agyat, hogy egészen adja át magát s egész lelkével fogja fel azt, amit most fáradt lelkének vigaszul nyújtani fognak. Véletlenség volt, hogy éppen az első konferenciára jutottam el. És — kenyérgond ide, kenyérgond oda — hiven kitartottam a hat napon át; de ne essék megszólás gyanánt. Kitartott egy ifjú barátom is, akivel évekig voltam egy szerkesztőségben, aki, hogy enyhén fejezzem ki magamat, nem rendezett vallási viszonyok között leledzik, ő is ott volt megannyiszor. Leomlanak a vallási választófalak. Prohászka egy heti elmélkedéseinek alaptémája ez : A müveit ember nem rossz, de a modern eszmeáramlatok bilincseiben fogva van ; nem tud és nem is akar abból szabadulni. Hat napig az ives csarnokban szivünk legnehezebben nyitható zárát pattantja fel a szónok: „Akarj hinni, akarj, hogy elviseld ezt az igaztalan, ezt a nehéz, ezt a keserves, ezt a nyomorúságos életet!" Prohászka konferenciái alakilag is különböznek az apostolok írásai után következő templomi beszédektől, a prédikációktól. Célja: a kétely, a pesszimizmus, a közömbös, a maga lelkébe betekinteni nem akaró esztétát, a müveit, a kultur-embert lelki életre, áhítatra birni, hitet gerjeszteni benne, melyet az élet legbecsesebb talizmánjának tart. A transcedentális fogalmaktól nem riad meg, mindjárt bevezető beszéde arról szól, van-e Isten ? Mélységes áhítatával, szárnyaló rajongással soha eddig nem hallott okfejtésével, modern szellemével, fenkölt gondolataival, nagy készültséggel és ragyogó didektikájával, magával ragadó. Bevallja, hogy a hit matematikai számokkal, vegytani készletekkel, természet tudományos tételekkel, nem bizonyítható. A hit az érzés világa. A tudós tudja a viz vegyképletét, de vájjon ismeri-e, ha meg nem ízlelte ? A vak ember is tudhatja, mi az a fókusz, ismerheti a fénytörés törvényeit, de lát-e azzal, ha ezeket tudja ? Majd