Békésmegyei közlöny, 1909 (36. évfolyam) január-június • 1-51. szám

1909-04-11 / 29. szám

12 BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY rónát minden nagyobb megerőltetés nélkül kibírja a község vagyona. Esetleg a szükséghez képest pedig későbben szavazhat meg a humánus célra hasonló összeget a közgyűlés, A főjegyző felszólalása után a közgyűlés névszerinti szavazással úgyszólván egyhangúlag a tanácsi javaslat mellett döntött. A leányok önállósága. A garde de dame. — Nincs az Istennek fölöslegesebb teremtése az ég alatt, mint a garde de dame . . . — A szerelmesek előtt, — fejezte be az alig pár hónapos asszony az agglegénység felé igyekvő tanár szavait, aki egy-egy ötletszerű kijelentésével merész társadalmi ujitások lehetőségének vitatására szokott alkalmat adni a társaságnak. — Miért csak a szerelmesek előtt ? — folytatja a tanár kérdő tekintettel s — s miért nem általában ? Talán a nőket nem lehet annyi önállóságra nevelni, hogy ne szoruljanak állandó testőrségre ? Persze, nagyságos asszonyom menyasszonyságának boldog napjaira gondol, amikor legnehezebben viselte a testőrség zsarnoki uralmát a nélkül, hogy annak szükségére a legcsekélyebb indokot is fenforogni látott volna. — Járjon csak maga is félévig jegyben és akkor beszéljen a garde de dame-ok ellen, akik egy percre sem hagynak magukra s tudom, belátja, hogy csak a szerelmesek tudják igazán, mi az a garde de dame. — Megengedem," nagyságos asszonyomnak igaza van, de csak félig megy el az uton s ezt is csak azért, mert véletlenül olyan testőrsége volt, amely állandóan figyelemmel kisórte. De ne tessék hinni, hogy a garde de dame-ok mind egyformák. A fokozatok végtelen sorába oszthatnám a testőrséget alkotó mamákat, néniket ós más egyéb női lényeket, mint akik az elnevezésnek egyedül hivatott viselői, aszerint, amint más és más elveket vallanak garde de dami hivatásuk teljesítésénél. De főleg két faját különböztethetném meg a garde de damoknak: A túl szigorúakat, mint akik közé a nagyságos asszony kedves mamája is tartozott és akik egy pillanatra tem tágítanak az őrizetükre bízott leány mellől; és a kevésbbé lelkiismereteseket, akik viszont egyedül arra szorítkoznak, hogy védencüket fel- és elvezessék, de egyóbként teljesen sorsára hagyják. A kettő között foglalnak helyet azután a kedélyesek, akik saját mulattatásukat helyezik előtérbe ; a tapintatosak, akik észrevétlenül tartják szemmel védencüket s tettetik magukat, mintha se látnának, se hallanának, de azért egy szó, vagy egy tekintet sem kerüli el éber figyelmüket, a mézesmázosak, kik túlzásba menő kedvességükkel gyötrelmessé teszik jelenlétüket és még sok hasonlók. — Maga bizonyára a tapintatosaknak nevezettekért rajong, hisz azok a legártatlanabbak, — véli a doktorné, aki ezt a fajtát tartja a nőiességgel legösszeegyeztethetőbbnek. — Tévedni méltóztatik. En fölöslegesnek tartok minden kíséretet, legyen az akár árgus szemekkel fölfegyverkezve, akár a nemtörődömséggel megelégedve, mert mig az előbbi lehetetlenné teszi a leányok legcsekélyebb önállóságának kifejlődését, addig az utóbbi mint fölösleges nyűg teljesen nélkülözhető. — Csak nem gondolja nagysád, hogy egy fiatal leány egyedül járhat a világba ? ! — szól teljes megbotránkozással Czenczi néni, összes ráncait a vasszigor redőibe vonva. — Zavarba hoz nagysád rideg megütközése ; de hála Istennek, gondolni mindent szabad s igy vagyok merész azt gordolni, hogy bizony egy cseppet sem ártana az érett leányoknak, ha már leánykorukban megszoknának a saját lábukon járni s mire fej kötő alá kerülnek, alkothatnának maguknak némi fogalmat rózsás álmaik mellett az életről is. — Ugy látszik, nem gondol arra, kedves barátom, hogy a nők kellemetlen zaklatásoknak lehetnek kitéve s védelemre szorulnak, — jegyzi meg Czenczi néni, kinek ilyen kellemetlenségtől bizonyára nincs már mit tartania. — Osztom nézetét, — adja meg magát a társadalom felforgatója, — de az ilyen zaklatásnak éppen ugy ki lehetnek téve az asszonyok is, akik a következetlen közfelfogás szerint már nem szorulnak testőrségre, noha nem egyszer nemcsak korra, de érettségre ás messze alatta állanak azoknak a leányoknak, kiknek egy lépést sem enged meg a társadalom kiséret nélkül. Miért vehessen részt a társaságban a 18 éves asszony egyedül és miért ne jelenhessen meg ugyanott a 25 éves leány? — Az asszony, az egészen más. Arra vigyáz az ura, — jegyzi meg a doktor, jelentős pillantást vetve feleségére. — Vigyázhat arra akárki, ha már egyszer vigyázni kell! Csak addig nem csalja meg az urát, inig maga vigyáz magára! Es a férj sem ülhet mindig a ; felesége szoknyáján, aki annál jobban I fog tudni férje nélkül is boldogulni, minél előbb szokik hozzá az önállósághoz. De maradjunk a tárgynál. Sióval, a 18 éves asszony megjelenhet egyedül, sőt mi több, joga van a garde de dame móltóságára is, esetleg éppen a 25 éves leány felett. És miért? Kizárólag azért, mert a asszonynak már hiteles tudomása van az életről, melyről a leány' nak esetleg csak halván sejtelmei vadnak? Ismerje tehát meg a leány is az életet legalább elméletben s egyenrangúvá lesz az asszonynyal. Vagy talán a leányon több félteni való van, mint az asszonyon ? Ellenkezőleg ! A leány még ceak egy üres lap, melyhez senkinek sincs joga, de mindenkinek lehet igénye ; az asszony ellenben egy nyitott könyv, melybén azonban egyedül a férjnek lehet olvasni, mig más erre igényt sem támaszthat. Az asszonynak tehát meglévő iogot kell védeni, mig a leánynak csak keletkezhető igényt. Es miért nem szorul a 18 éves férfi védelemre ? — A férfi az megvédheti magát, de j mi nők gyöngék vagyunk, — véli a doktorné. j — Eltekintve attól, hogy száz közül ötven esetben a férfi is gyöngébb lehet, mint megtámadója, ilyenkor a védelemre nem annyira testi erő kell, mint inkább lelki erő, határozottság és kevés önállóság. De meg nam élüak Ázsiában, hogy lépten-nyomon ki lennénk téve holmi komoly megtámadtatásoknak, ami ellen izomerővel, vagy éppen revolverrel kellene védekeznünk, mely utóbbit a nő ismét éppen ugy megtehet, mint a férfi. A helyesen viselkedő nő sohasem fog arra szorulni, hogy testi erejével kelljen védekeznie, mert a férfiaknak is van lelkük és egy lesújtó tekintot legtöbbször eredménj^esebb szer ellenük az arculcsapásnál. — De hisz a leányok már fiatalon, alig tizenhatéves korukban kezdenek társaságba járni, amikor még a férfiak az iskola padjain görnyednek, — szólt ismét a doktorné — Nagyságos asszonyom, éppen az én malmomra hajtja a vizet. Igaz, a nők korábban fejlődnek, hamarább érettek... — De később vénülnek, — udvariaskodott a doktor. — Bocsánat, a nők egyáltalában nem vónülnek, legfeljebb éveik száma nő. De nem erről van szó Tudjuk, hogy a nő két-három évvel előbb fejlődik ki testileg előbb, mint a férfi. Ebből pedig az következik, hogy ugyanannyival korábban kellene a nőn9k önállóságra szoknia, mint a férfinak, és nem az ellenkező. — Köszönöm én ezt az önállósításra való törekvést, — szól a tárgyhoz a papucs alatt görnyedő bankár. — Ugyan mit gondol, fiatal barátom, az ön önállósághoz szokott nője alá fogja tudni vagy akarni vetni magát az ura akaratának ? Hisz a mai nevelés mellett is a nyakunkra nőnek az asszonyok ! — Tévedni méltóztatik. Az önállóságnak semmi hát ányos befolyása sem lehet a házasólet alakulására. Az okosabb nő éppan ugy magához fogja ragadni a gyeplőt, mint eddig, a szellemi fö.ónynyel biró férfi pjdig továbbra is ura marad nejének — ha megértik egymást. De ez a legkevesebb követelménye a tűrhető házasságnak s ahol ez sincs meg, az mem is házasság, csak kínos Békéscsaba, 1909 április. 218. együttélés. Sőt a nő önállósága sok apró-cseprő gondtól, bajtól, boszuságtól mentené meg a férjeket. Az önállósághoz szokott nő a háztartás gondjait öszszes cselédkórdéseivel együtt kezdettől fogva teljesen levenné ^fórje vállairól, ami ma csak igen ritka esetben történik, mert az önállósághoz nem szokott menyecske minden lépten-nyomon ura beavatkozását kénytelen igénybe venni a fenyegető miniszterválságok előjeleinél és a háztartás legcsekélyebb bajaiban. A nő ne legyen alárendeltje, hanem élettársa férjónek, akinek önállóságával segiteni és nem leigázni hivatása. — De mégis! Hát mondja csak, hogy képzeli el a nőket garde de dame nélkül? — kíváncsiskodik a doktorné. — Nagyon egyszerűen. Ugy mint Ameri Kában, vagy ciak Németországban. A serdülő leány mindenek előtt lehetőleg maga szerezze ba összes szükségleteit, ami az első lépés az önállóság felé. Világért sem mondom, hogy föltótlenül maga szerezze meg a szükséges anyagi eszközöket, bár ez sem nem szógyen, sem nem káros. Nem akarom ezzel pártolni a nőknek a férfi életpályájára való törekvését, csak a mellett kívánok érvelni, hogy a munka a nőknek is hasznos. De maradjanak meg saját munkakörükben, amely nincsen nőiességük rovására. Használjuk fel például a nő munkáját a háztartásban, ami jövőjére nézve talán a legelőnyösebb, biztosítsunk a nőnek határozott jövedelmet és szoktassuk rá, hogy a fölött célszerű beosztással és józan takarékossággal rendelkezzék. Szoktassuk hozzá ahhoz a gondolathoz, hogy munkájának értéke van, legyen az akár háztartási, akár más kézi munka, akár szellemi munka. Szerezzen fogalmat magának a nő is a munka ós a tőke értékéről, legyen egyéniség ós ne barátnőinek hiú utánzója, a gyakran Ízléstelen divatnak túlzó hódolója, környezetének akaratnélküli bábja s a fényűzésnek esztelen rabja. Tanuljon meg a leány már serdülő korában számolni s igényeit nem szülei jövedelméhez, hanem munkájának értékéhez arányitani. | Ismerje meg az életet ne csak regó' nyékből, de saját megfigyeléseiből is, amire kellő felvilágosítás ós műveltség j mellett életének lehetőleg önálló berendezése folytán bő alkalma fog nyilni. Hamar be fogja látni, hogy a megelój gedettsóg és a boldogság legbiztosabb záloga a munka, mely elfoglaltságot és • hasznos szórakozást nyújtva, betölti az élet legnagyobb részét, nem hagy időt a léha szórakozásokra, az erkölcs- és lélekölő unalomra, ami a legtöbb eltévelyedésnek, erkölcsi romlásnak és bűnnek szülőanyja. A szórakozásban szokja meg a mérsékletet, amire a kötelességérzet legjobban meg fogja tanitani. Üres óráiban művelje lelkületét, mert a nő férjének szive, gyermekeinek első nevelője. E hivatásának csak akkor fog megfelelhetni, ha arra kellő ban odahaza leheveredett a pázsit bársonytestén s olyankor gyönyörűeket álmodott. Hol vannak itt — töprengett Péter — a puha, szelíden hajladozó fűszálak, hol akár egy szalmakazal is? Anerre nézett, tikkasztóan szürke aszfaltot látott s ugy érezte, Isten ellen való bűn volt, hogy ezt a csu dás darab földet a hegyek kőtömegével agyonzúzták, lekötötték. Később megbékült a dologgal. Azok az apró megfigyelések kárpótolták, amelyeket a bérkocsi bakjáról tett. Kezdték érdekelni az emberek ; mintha most födözte volna föl, hogy jellem, lélek, szokás nagyon sokféle van, nem ugy, mint otthon, ahol még külsőben is keveset különböznek egymástól az emberek. Mint látható tehát, Péter kocsis volt. Apró suhanc volt még, mikor ennek a mesterségnek minden csinyját-binját ismerte. A szecska-fuvarozáson kezdte vagy nyolc év előtt és ma karcsukerekü, kecses, ragyogó kocsin ült, amely nesztelenül suhan végig a fakockás burkolaton. Erre a karrierre büszke volt a legény. Falujabeli emberrel, ha olykor találkozott, nagyúri tem póval fogadta a lelkes, széles köszöntést. Mint aki azt mondja : Lám, lám, szomszéd, nem kellett azért még csavargásra adni a fejemet. És ha a földi végigtekintett Péter habitusán, mérget vehetett volna rá, hogy igaz, amit a legény mond. Kissé viseletes uri ruha, sárga cipő, kemény kalap s mindezek tetejébe piros keztyü, — van-e ennél ragyogóbb ékesszólás ? Pétéit nem szédítette meg a szerencse. Szüleiről tisztességesen gondoskodott. Otthon csillogó szemekkel mutogatták a piros levelet, amely tiz és husz koronákat jelentett minden hónapban. Az emberek azt mondták : - — Biz ez szép, nagyon szép. Házasodni kéne már a Péternek. Az anyja ilyenkor nagy könycseppet morzsolt szét kék-sávos keszkenőjével a szemében (ezt is Péter küldte) és sóhajosan mondogatta: — Nem kell annak asszony . . . mióta a Treszka eltűnt . . . Úgyis volt. Treszka, ez a faluba csöppent nagyvárosi szépség, mély sebet vágott Péter szivén. Mikor a vérük zuhogását először érezték, mikor az illatos szérűn játszadozva elmosolyodott a leány és sötéten leomló hajával födte el ártatlan kék szemeit, mikor alkonyatidőn szótalan, mindentmegértésben ballagtak haza, — Péter kicserélődött és dologtalanságba esett. Az emberek megszólták, dorgálták, ez makacscsá tette. Hetyke dorbézolásba fulladt szivének nyughatatlan vágyódása és keserű embergyülölete. A leányon is ilyenféle változások estek, azzal a különbséggel, hogy ő nem adhatta ki a mérgét, csak éppen a bosszantó szépségével és kihivó kacérságával botránkoztatta meg a jámbor lelkeket. Sorsa meg volt pecsételve, — elbujdosott. Valami nagyon érzékeny mégse lehetett ez a falusi história. Treszka is a fővárosba került, ahol megjárta a cselédsorból utcalánynyá sülyedt (vagy emelkedett?) leányok kálváriáját. Szép volt, fiatal volt, husa fehér és kívánatos; szívesen barátkoztak vele az éhes pestiek. Péter megrázkódott a gondolatra, hogy idáig jutott a leány. A szűz pázsitról a förtelmes, aszfaltra ... De nem tudta, csak rémlátomást rajzolt elébe a kegyetlen, bűnös pesti utca. És ugy volt megirva, hogy találkoznia kell vele. Azon a rózsaszín levegőjű nyári éjszakán, amikor éppen az első borús pesti éjszaka jutott az eszébe. A bakon ült és cigarettát sodort. Ekkor jött Treszka, karján egy finom, fehér ruhába bujtatott úrral. — A Stefánia-utra! — szólt foghegyről a vendég és besegítette a kocsiba a leányt. Péter egy pillanatig maga elé bámult, aztán villámgyors mozdulattal kapta föl az ostort és a lovak közé csápott Ezek szikrázó patákkal robogtak végig az Andrássy-uton, a ligetbe, kocsikorzón és vágtattak tovább, tovább . . . Már elmaradoztak az emeletes házak, a gázlámpák... A nagyváros tompa éjféli lélegzesét kezdte erre a szellő. Sóhajtoznak a kőházak s ide kifelé száll az álom . . A férfi ijedten rúgta ki az ajtót és a kocsisra kiáltott: — Hé, hová megy? Vissza! Péter nem hallott semmit Hajszolta, nógatta a lovakat. Bent a kocsiban reszketett a leány és toporzékolt a férfi. Hasztalan volt a megismételt kísérlet is, hogy a kocsist visszatérésre birja. Már elhagyták a határt, országúton repültek a táltosok. Oldalt búzakalászok hajlodoztak, bókoltak szerelmesen . . . Péter vidáman fütyürészett. — Hallja, megőrült maga ? — ordított a férfi. — És hozzátette : Rendőr! Rendőr! Hirtelen megálltak a lovak. A vendég riadtan csapta ki az ajtót. — Részeg disznó, — üvöltötte — ezért meglakolsz! Péternek meg se rándult a szemöldöke. — Az ur itt marad, — mondta. — Ha nem kap kocsit, ami nincs kizárva, reggel visszajövök az úrért. Aztán hideg parancscsal szólt a leányra : — Treszka, te visszaülsz! . . . A lovak közé cserdített és tovavágtatott. Búzaföldek, kertek, szőlők mellett vezetett az ut, a megújhodás, a föltámadás utja. Péter alázatosan behajtott a csöndes, álmosan nyújtózkodó faluba . .. Néha. Néhanap gőgös, fény koronás Barna fejemet magasra tartom És diadalmat lángol az arcom. Néhanap forró, csókos dalok Kacagnak lelkem zengő húrjából. Szikrázók fénytől, naptól, súgártól. Néhanap bátor, hangos a szóm, Tán vakmerő is. Riasztón kondul. Ittas a fojtó, könyes mámortul. Néhanap aztán — koldus vagyok. Remegő, gyáva, gyönge a hangom. Csilingel, mint a lélekharangom. Vak éj borúi rám, fagyos, hideg. Sugaras lelkem színtelen, bágyadt, Tüzét fel isszák álmok és vágyak. S meghajlik titkon büszke fejem, Mosolygó arcom lángja kihamvad. . Megvetett roncsa vagyok magamnak. Kii. Mese a holdról. A „Békésmegyei Közlöny" számára irta: Székely Béla. ... A hold ... az az együgyű képű, mindig egyformán mosolygó hold . . . Milyen kár, hogy aranyos-sárgában játszó fürtjei leérnek a tengerig. És milyen bűn, hogy ezek a fürtök ott törnek meg a piszkos, zavaros hullámtorlaszokon, amelyek neki-nekicsapódnak a hajó falához. Sikongva, vijjongva ... Az ember azt gon • dolná, ezer elkárhozott lélek üldözi ezt az úszó házat, ahol csak az őrtálló legények csizmakopogása jelzi, hogy még van élet a bordáin . . . Es milyen erővel jön az a hullámtorlasz ! ? .. . Messziről csak valami tarajos, fényes veszedelmet lát az ember. Ki-kiágaskodik egyik-másik része s mint egy vékony, hosszú kard, ugy fenyeget felém . . . Aztán egy kis pihenő következik. De a másik pillanatban már iszonyatos erővel kap irányba megint s nekirohan a hajónak . . . És az a bambaképü hold mosolyog rajta . . . Mosolyog a vizén, amely esztelenkedő szilajsággal a halált, a megsemmisülést keresi ... És hogy mosolyog rajta ez a bambaképü hold! ? . . . Ennek a holdnak, a keleti holdnak más az ábrázatja, más a mosolygása. Illat, fény, boldogság árad ki pamatjaiból, amelyek — mint egy-egy óriás ecset — buja készséggel végighúznak egy-két vonást a mindenségen, hogy tündéri öltönyt kapjon a legridegebb zug is. A kulturvárak aklaiban, ahol pénzért