Békésmegyei közlöny, 1908 (35. évfolyam) július-december • 53-105. szám

1908-11-15 / 92. szám

2 BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY talán mellékkérdéssel felfüszerezve. i E kérdések közül a legtöbb egészen fö­lösleges. Mit tartozik például a munka­adóra az, hogy a munkása szokott-e bort inni és mennyit? Ez mindenkinek a legegyénibb ügye, melyhez a munka­adóknak semmi közük sincsen. A mun­kaadó csak addig tartozik törődni mun­kásaival, mig azok a műhelyben foglal­koznak. Hogy a záróra után mit csinál­nak, ahhoz nekik semmi közük. Ugyan­azért ajánlja azt is, hogy a munkásbiz­tositó-pénztárak ügykezelése egyszerü­sittessék. Ez már anyagi szempontból is kívánatos, mert egyszerűbb ügykeze­lés kevesebb munkaerőt emészt fel. A pénztárak jelenlegi célját kevesebb munkaerővel is el lehet érni. Sőt az egyszerűbb ügykezelés talán formális tekintetben is előnyösebb volna. Meg­gyorsítaná nevezetesen a hivatalos eljá­rásokat s nem történhetnének meg olyan esetek, hogy a beteg munkás a neki járó segélyt sokszor hónapok múlva kapja meg, amikor már a betegséget el is fe­lejtette. A kongresszus élénk helyesléssel kísérte a korszerű beszédet és határo­zatilag kimondotta, hogy a munkásbeteg­segé yző- és biztosító-pénztárak refor­málását szükségesnek tartja.' Ha pedig az össziparosság kívánja ezt, akkor a mi­niszter sem zárkózhatik el a kívánalom teljesítése elől. Igy reményünk van rá, hogy a közel jövőben lényeges módo­sításokon fognak a betegsególyző-pénz­tárak keresztül menni. A kongresszusnak tulajdonképpeni főtárgya különben az ipartörvény reví­ziója volt. A szövetség már hónapok óta gyűjti az ipartestületeknek az ipar­törvény-tervezetre vonatkozó észrevéte­leit. Az ország minden részéből beérke­zett kritikai anyagot feldolgoztatta és szakszerűen csoportosította, hogy igy az érdekeltek egyrészt könnyebben átte­kinthessék, másrészt pedig alaposan tá­jékozódjanak a minden oldalról felme­rült kívánságok és kifogások tekinteté­ben. A szövetség ilymódon valóban ko­moly alapot teremtett az iparosok érde­keinek számbavételére, amit Kossuth és Szterényi már nem egyszer kife­jezésre is juttatott. A nagy mozgalom­nak meg volt az az eredménye, hogy az ipartörvény-tervezetet Szterényi vissza­vonta ós mint a kongresszushoz írott nyilt levelében mondja, más alapon, az iparosok kívánalmainak megfelelően csinálja meg az uj törvénytervezetet. A kongresszuson Békósmegyéből megjelentek : K u n Mihály az oroshá­zai, H e n c z Antal a békési, Wagner József és Horváth Mihály a csabai ipartestület képviseletében. A megyei közkórház működése. Jelentés az 1907-ik évről. A gyulai közkórháznak most jelent meg beszámolója az 1907. óvi működé­séről, melyet dr. B e r k e s Sándor igaz­gató-főorvos szerkesztett. A terjedelmes, 192 oldalú kötetben nagyon tanulságos és érdekes adatok találhatók. A mult év korszakos jelentőségű volt a kórház történetében. Az előző év végén rendszeresített kórboncnok főor­vosi állás ugyanis betöltetett s az inté­zett tudományos műtőmunkálkodását szolgáló dr. Feldmann Ignácot, a budapesti egyetem volt tanársegédét ne­vezte ki a vármegye főispánja ; ugyan­csak a mult évben kezdődtek meg a tárgyalások a kórház kibővítése ügyé­ben is. Az intézet pótolhatatlan veszte­ségére azonban Raisz Gedeon mi­niszteri tanácsos elhalálozott s a kibőví­tés ügye azóta nagyon rosszul áll a belügyminisztériumban. A kibővítés ál­tal pedig a kórház hozzá jutna egy 200 ágyas uj sebészeti osztályhoz, egy 50 ágyas, a tüdővészes betegek elhelyezé­sére szolgáló osztályhoz, egy 24 ágyas a fertőző betegeknek való osztályhoz, egy szennyvizderitő telephez és egy ra­vatalozóhoz. E kellékek megszerzése által a gyulai kórház egyike lenne a vidék legmodernebbül berendezett in­tézeteinek. A kibővítés nem is kóshetik már soká, mert a megye érdekei is megkívánják. Ha hir szerint rosszul is áll az ügy odafönt, a vármegye vezetői­nek módot és alkalmat kell találniok arra, hogy a minisztériumot a kórház felé hajlítsák. A jelentésből a következő érdeke­sebb adatokkal ismertetjük meg olva­sóinkat : A kórház 1907. óvi zárszámadása 24,268 kor. megtakarítást tüntet föl, melyből az irodai alkalmazottak 20%, a kapusok, szolgák stb. 10% drágasági pótlékot kaptak. A sebészeti osztály nagy forgalma miatt, mely elsősorban Kaczvinszky János dr. főorvos nagy tudásának és országos hírének köszönhető, a kórházi bizottság tavaly az ott alkalmazott al­és segódorvosokon kivül egy napi 2 korona fizetéssel ós első osztályú teljes ellátással javadalmazott gyakornoki ál­lást szervezett. Ennek azonban kevés hasznát látta a kórház, mert a gyakor­noki állásokra nagyon ritkán akad je­lentkező a legfiatalabb orvosgeneráció tagjai közül. A kórházban a mult év folyamán 2968 nő- ós 2331 főrfi beteget, összesen tehát 5299 beteget ápoltak. Ezek közül meggyógyult 2442. azaz 46 százalék, javult 1626, tehát 30 százalék, gyógyu­i lattan maradt 321, meghalt 271 és ápo­! lásban maradt 639. Az ápoltak közül | békósmegyei volt 3082, más törvónyha­| tósági 22Ő6. Az ápolási napok száma 242.180, I melyet elosztva a betegek számával, 1 betegre átlag 45 ápolási nap esik. A be­tegek élelmezése 128,966 koronát emész­tett fel, mely összegből 1 betegre 24-33 korona élelmezési kiadás esik. 1 Az intézetben szükségelt összes mult óvi kiadás 419,528 kor. 18 fillér. Ez ösz­szeget elosztva a betegek számával, ki­tűnik, hogy 1 betag ápolása átlag 79 kor. 17 fillérbe került. A hónapok közül legtöbb beteg márciusban, legkevesebb pedig október­ben volt. Ez természetes is. Kora tavasz­szal történik legtöbb megbetegedési eset, mert az átmeneti időkben mindig hajlandóbb az ember a betegségre, mint máskor. A megye községeiből Gyula szo'gáltaíott legtöbb beteget, 998 at a kórháznak. Csaba csak 157 beteggel szerepel a sorban, aminek oka min­denek fölött az, hogy van önálló kór­háza is. Foglalkozás szerint nézve az ápol­takat, feltűnő, hogy az intelligensebb elem nagyon csekély számmal van kép­viselve. Többnyire a cselédek és más szegény emberek sorából kerül ki a be­teganyag. Ez abból magyarázható, hogy az intelligensebb elem otthon is meg­tudja adni betegeinek a kellő ápolást s a kórházat csak nagyon súlyos, vagy járványos betegségek alkalmával veszi igényi e. Az egyes osztályok között legna­gyobb forgalma volt a sebészeti osztály­nak, amennyiben 2608 beteget kezelt; a belgyógyászati osztályon 1690 beteg részesült ápolásban. A kórházi személyzet ós a betegek élelmezése 160,528 kor. 65 fillért emész­tett föl. A jelentés végén az egyes osztályok vezeíő-főorvosainak külön jelentései ol­voshatók. Mindegyik jelentésen végig vonul a kórház szűk volta s a személy­zet elégtelensége miatti panasz, melyek gyökeres orvoslását a közérdek is köve­teli. Tarthatatlan állapot például az is, hogy megkétszereződött betegforgalom dacára is annyi az ápoló és kezelősze­mélyzet, mint a kórház alapításakor, 5 óv előtt. Ezen a helyzeten mielőbb vál­toztatni kell, mert kellő mennyiségű személyzet hiányában a kórház képtelen 3 agasztos hivatásának eredményesen megfelelni. A szeghalmi „zug"-iskola kérdéséhez. A folyó iskolai év elején egy fiatal tanárjelölt a felsőbb tanügyi hatóság tudtával, beleegyezésével előkészítő tan­folyamot nyitott Szeghalmon, polgári ós gimnáziumi tanulók számára. A tiz-tizenkét ezer lakost számláló Szeghalmon valóban olyan nyomorúsá­gos iskolai viszonyok vannak, hogy semmi néven nevezendő középiskolája nincs s igy az érdekelt szülők kapva­kaptak az alkalmon s gyermekeiket elég szép számmal bizták a kitűnő működési bizonyítványokkal rendelkező nevelőre. Nosza megindult eire a feljelentés özöne bizonyos tanférfiak részéről s tele óbégatták a felsőbb tanügyi hatóság fülét, hogy igy meg amúgy, szörnyű sérelem esett a tanügyön: zugiskola van Szeghalmon. A vármegye — saj­nos — megindult a feljelentéseken s mikor az ügyet a közigazgatási bizott­ságban legelőször letárgyalta, utasította a szeghalmi járás főszolgabíróját, hogy az ügyet vizsgálja meg s vizsgálata ered­ményéről tegyen jelentést. Megtörtént a hivatalos vizsgálat és a főszolgabíró — hiven az igazsághoz — az ügyben semmi törvénybe ütközőt nem talált. Nem nyugodtak azonban a felje­lentők. Ujabb és ujabb árulkodásra a na­pokban bejött maga a kir. tanfelügyelő ; megvizsgálta az ügyet, sőt még azon szoba köbtartalmát is kiszámíttatta, hová a magántanulók leckefelmondásra s a magyarázat meghallgatására megjelenni szoktak, hogy mennyi köbcentiméter levegő jut egy-egy magántanulóra s azon meggőződésre jutott, hogy ez bizony zugiskola. (Haj, ha lett volna még egy kis ideje a kir. tanfelügyelő úrnak" s meglátogathatta volna a ref. elemi nép­iskolákat is, hol itt-ott 120—130 gyermek szorong egy tanteremben : bizony meg­döbbentőbb adatokat szerezhetett volna arról, hogy hát az ilyen iskolákban hány köbcentiméter levegő jut a tanulókra s a tanítókra?) Igy is lett előterjesztve a legköze­lebbi közigazgatási bizottság elé, ahol elébbvaló és fontosabb ügyhöz méltó hatalmas vita fejlődött ki az úgynevezett szeghalmi zugiskola felett s határoztatott, hogy behatóbban kell tanulmányozni a kórdóst, mielőtt bezáratását a vármegye kimondaná. Bezáratását? Hát kérem alásan, mi, érdekelt szülők, velünk együtt a szeg­halmi járás főszolgabirája is és a köz­igazgatási bizottság számos tiszteletre­méltó tagja, azon véleményen vagyunk, hogy az a zugiskolának elkeresztelt szoba nem iskola, és ha nem iskola, zugiskola egyáltalában nem lehet s igy bezárat­hatására hiányzik a törvényes alap. Legjellemzőbb az egész ügyben az — s ezt nem győzöm a közigazgatási bizottsági tag urak becses figyelmébe eléggé ajánlani — hogy a feljelentő éppen az, ki a mult iskolai évben való­ban egy kis zugot (éléskamráját) ren­dezett be 10—12 magántanuló számára s ott készítette őket elő. Ha az nem volt zugiskola, akkor ez sem az. No dehát tavaly nem akadt besúgó. Utóvégre is, bármit határoz a vár­megye a jövő hónapban ebben az ügy­ben, a szülők azon jogát, hog£ gyer­mekeit hol, hogyan és kivel készíttetik elő valamelyik középiskola akármelyik osztályára, senki nem. koríátozhatja. Egy érdekelt szülő. hagy rajta. Szűz fénye hamar megtörik, egészen lekopik s hasonlatos lesz azok­hoz a szegény, elnyűtt emberekhez, akik kérges tenyerükben leggyakrabban forgatják. A dolgos, sohasem pihenő, piszkos, fakó krajcár a pénzek proletárja. Csak akkor értékes, hogyha sokadma­gával van együtt. Ha század, ezred, tíz­ezred-magával áll össze. De magára ha­gyatva, számba sem vett semmi. Egy krajcár. Mit lehet csinálni egy krajcar­ral ? Különösen ha az ember éhes, már itt az idő, amikor ebédelni szokott s hiába kutatja át zsebeit. A kis, piszkos, jelentéktelen pénzdarabnak nem akad társa. Lemondó keserűséggel forgattam a kis pénzt az ujjaim között és sóhaj­tottam nagy szomorúan : — Csak egy krajcár ! Erre pedig, mily csodálatos! ime berzenkedni kezdett kezemben a kis pénz ; berzenkedett és megszólalt: ;— Ne méltóztassék ilyen büszkén és lenézően nyilatkozni úraságodnak ! Különösen akkor, amidőn nélkülem mivel sem lenne gazdagabb, mint a templom egere! Uraságod is abba a tévedésbe esik, mint a legtöbb igen tisztelt embertársa, a pénzt csak akkor becsüli meg, hogyha elég sok arra, hogy imponáljon neki. És elfelejti, hogy a krajcár bármilyen kicsi, mégis csak érték ós pénz, csak ugy, mint a forint, a tizes, százas bankó. Minden nagy pénz nekünk, kicsi krajcároknak köszönheti azt, hogy ha megbecsülik. Ne olyan hetvenkedve hát, tisztelt uraságod! Ha testvéreimet nem szórta volna az el­múlt éjszaka olyan pazarlóan szanaszét, most volna ebédje és nem nézné éhkop­pal a delelő napot. Már ismertem valakit, aki igen megjárta amiatt, hogy lenézte a krajcárt. Ennek az esetéből tanulhatna igen tisztelt uraságod. Igen is! Az ebédről már lemondtam. Más dolgom nem volt. Kérleltem hát a krajcárt, hogy ne haragudjék s hízel­kedve biztattam, mondaná el az esetet, amely számomra olyan tanulságos. Nehezen tudtam engedékenységre birni a kis pénzt, mert nagyon ki volt fej­lődve benne a proletár-önérzet. De végül belátta, hogy nem vagyok gőgös, rossz fiu, csak egy kicsit könnyelmű s éppen most ebéd hiányában elkesere­dett és végül is elmondta az esetet, íme a történet: — Volt egyszer egy ur, aki minden érdem nélkül sok pénzhez jutott. Van­nak ilyen szerencsések, mert a pénz a maga vonzalmában nagyon szeszélyes. Talán még szeszélyesebb, mint a szép asszonyok, akik gyakran kinevetik azt, aki hiven küzd érettük s a, után a leg­első jött-ment csavargó karjaiba dobják magukat. A pénz is igy tesz. Csaknem szabályszerüteg elkerüli azokat, akik verejtékező, munkás fáradozással küz­denek érte. Egyesekhez pedig minden különösebb ok és érdem nélkül ragasz­kodik. Vannak családok, amelyekben évszázadok óta apáról fiúra öröklődik az inakat, megfeszítő, erős próbára tevő munka s a munkával együtt a szegény­ség. És vannak családok, amelyek ősi nemzedékeken keresztül máig tótlen, jólétben élnek. A szóban forgó szeren­csés ur az utóbbi fajta családból szár­mazott. A szerencsés urnák előbb meghalt a papája, maradt utána egy csomó pénz. Meghalt a nagypapája, maradt azután is egy csomó pénz. Azután meghalt még egy pár nagybácsi, nagynéni, mind pénzt hagyott a szerencsés úrra, aki fiatalon, életerősen állt a világban, hogy gondtalanul élvezze a töméntelen va­gyont. A szerencsés ur születésétől fogva nem csinált semmit sem. A sok biztos pénz reményében felesleges volt, hogy egészségét rongálja valamivel. Urnák nevelődött, mert van-e nagyobb ur, mint az, akinek annyi pénze van, hogy dol­goznia sem muszáj ? És amint a sok pénzt megkapta, hozzá látott, hogy még nagyobb ur legyen. Tele kézzel szórta a pénzt, hogy minden élvet megvásá", roljon, ami megvásárolható s vájjon mi az, amit e föld kerekén csengő pénz­értékkel megvenni nem lehet ? A pénz pedig a nagy költekezés dacára sem fogyott. Mert a pénz nyáj-természetű jószág, nem szeret szétforgácsolódva, egyes darabokban vándorolni, hanem odatódul, ahol társakra talál. Igy ólt a szerencsés ur baj és gond nélkül egé­szen addig, amig meg nem sértett egy krajcárt. A sértés igy történt: Az urnák egy arany kellett, csillogó, értékés szép arany, hogy kifizessen va­lamit. Zsebébe nyúlt, keresgélt a pénzek között, s az arany helyett kezébe akadt egy zsiros, piszkos, tönkre fogdosott krajcár. — Csak egy krajcár, — mondta bosz­szusan a szerencsés ur és megvetően eldobta magától. A krajcár haragosan, lármásan pendült egyet a kövezeten; de a szerencsés ur nem törődött vele. — Önök azt hiszik — világosított fel az én mesemondó krajcárom, —hogy a pénz élette'en, holt anyag. Pedig na­gyon csalódnak, a pénznek lelke van. Csalárd, lenyügözhetetlen, emberies ész­szel, béklyóba nem fogható lélek lakik benne, aki gyakran keservesen megcsú­folja önöket anélkül, hogy valamit is sejtenének róla. Ami a szerencsés ur sorsa futásából is mindjárt világos lesz önök előtt. — A krajcár lelke fölforrt a gyalázat miatt, mely érte. A krajcár lelke boszut fogadott. Akivel pedig ez történt, vi­gyázzon ! mert a pénzben lakozó lélek nagy, hatalmas ós könyörtelen. — A szerencsés úrtól egyszerre futni kezdtek a pénzek. Előbb a krajcárok, aztán a krajcárokat követve a forintok és a százasok is. Nem ugy történt, mint eddig, hogyha a könnyelmű szamár ki­dobta a pénzt az ajtón, az visszajött az ablakon. Hanem ajtón, ablakon ke­resztül egyszerre ömlött, áramlott tőle el a pénz. Előbb nem vette észre, mert ha sok ment, sok maradt. De mindig több ment ós kevesebb maradt, amig végül kiürült a ház s az egykor sze­rencsés szerencsétlen flótás' zsebében nem szégyenkezett több vagyon, mint önnek a soha meg nem evett ebéd előtt: egyetlenegy ütött-kopott, összepiszkolt krajcár. — S mit gondol ön, mi törtónt ez­után ? — kérdezte tőlem a mesemondó pénz. — A szegény fiu rémes, idegölő hajszába fogott az egykor megvetett krajcár után. Ha volt krajcár, volt szál­lás valamelyik pinceoduban, volt olcsó szalonna és kenyér. Ha nem volt kraj­cár, nem volt sem lakás, sem élelem. Nekünk krajcároknak különben is ter­mészetünk, hogy gyorsan tovább guru­lunk, most pedig összebeszélve, ráadá­sul még tervszerüleg elszaladtunk a szegény fiu elől. Őrült hajsza kezdődött a szaladó krajcárok és az éhes ember között. Természetes, hogy az éhes em­ber nem birta sokáig. Útszélen, szemét­dombon halt meg, érti ön ezt? Szemét­dombon, az útszélen: igenis! — ezt olyan fenyegetően mondotta a haragos krajcár, hogy megborzongott a hátam tőle és igen megbántam, hogy az imént megsértettem. Illő tisztelettel ós csodá­lattal néztem rá: milyen kicsi, milyen piszkos ós milyen hatalmas! A mi koponyánk. Irta: Jászai Mari. Azért kisebb-e azzal az „egyhar­maddal" a mi asszonyi agyvelőnk, mert a férfiak a teremtésünk óta nem en­gedték azt használnunk, nehogy mi járjunk tul az ő eszükön, vagy ezt is csak ránk fogják, mert hiszen ők mórecs­góltók és mondhattak annyi unciát, a mennyit a saját érdekükben jónak lát­tak konstatálni — ámbár nem hiszem,

Next

/
Oldalképek
Tartalom