Békésmegyei közlöny, 1908 (35. évfolyam) július-december • 53-105. szám

1908-10-22 / 85. szám

252 BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY Békéscsaba, 1908 szept. 13. ő — hogy Szerbiába valaki milliókra menő töltényt csempészett át, természetesen jó áron. Másik már azt a percet is meg tudja mondani, amelyben a szerb hadsereg betör Boszniába, háta mögött. Románia és Oroszország segitő kezével. Csodálni lehet ezeknek az embereknek a fantáziáját. Valóságos rémregényiró talentumokra bukkan az ember olyan egyéneknél, akikről eddig ugy gondolkozott, hogy talán a kétszerkettőt sem tudná hibátlanul elrecitálni. És minden ilyen nagy vajúdás mö gött csak egy kis egér rejlik, mint a bölcs latin közmondás mondja. A hazaárulási szenzációból Latkóczy patikaárulási szenzációja sült ki. Igaz, hogy szenzációnak ez is elég szenzáció, mert egy valóságos v. b. t. t. végleges társadalmi letöréséről és tönkremenéséről van szó, de azért mégis nagy volt a felizgatott közvélemény csalódása. Ő nem ezt várta. Valami nagyobbat, szenzációsabbat. Ezért nem kell mindenből nagyot várni. Aki sokat markol, keveset szőrit. A delegációkban most Schönaich és Burián a legérdekesebb emberek Schönaich katona létére valóságos diplomatának bizonyult. A magyar delegációban olyan hazafias beszédet vágott ki, hogy Ugrón delegátus ur valósággal kétségbe esett: hát egy osztrák móg nála is hazafiasabban tud beszélni! Hja, tudja azt a hadügyminiszter, miért ? Egy kevés aprópénz megadása rejlik a mögött a nagy hazafiaskodás mögött. Meg is szerették. Bizonyosan elég okos lesz arra, hogy alaposan belenézzen az államkasszába. — Burián most nem anynyira mint közös pénzügyminiszter, hanem ment Bosznia-Hercegovina ügyeinek vezetője érdekli a delegátus urakat. Az érdeklődést ki is elégítette tegnap, mikor a magyar delegációban nagy beszédet mondott az annektált tartományok jövőjéről. A belpolitikának alaptónusa jelenleg a várakozás. A politikusok várakoznak. A vehemensebbek már jó előre köszörülik a torkukat az országgyűlés működése idejére. Lessz harc, meg harc, meg harc — igérik különösen a nemzetiségiek, meg a balpártiak. Megtámadják Bosznia annektálását. Andrássy választási törvényjavaslatát ós a büdzsét, szóval mindent . . . E támadásoktól azonban nem nagyon fáj a kormány feje. Hamarosan letárgyalja a Ház a sürgősebb törvényjavaslatokat, ugy hogy november végén esetleg már a választási reformra kerülhet a sor. A képviselőknek ez lesz a csalétek, melyhez csak a többi törvényjavaslat megszavazása után juthatnak el. Hire jár annak is, hogy Andrássy legközelebb magánkihallgatásra megy a királyhoz, akitől előzetes szentesítést fog kapni a választójogi reform végleges tervezetéhez. Apponyi jászberényi beszámolójában nem csalatkozott senki, aminthogy Apponyiban sohasem szokás csalatkozni. Az ő ragyogó stilusművészetóvel ugy át tud siklani a kényes kérdések fölött, hogy a laikus még nagyon is sok Ígéretet lát benne, a beavatott pedig éppen eléget arra, hogy valamiképpen a kormányt ne lehessen^felelősségre vonni. Nagy örömet keltettek mindenfele a felekezeti béke megóvása érdekében tett kijelentései. Nagyon ügyesen lefegyverezte e kijelentésekkel azokat, akik őt ultramontanizmussal, jezsuitizmussal, klerikalizmuásal ós más hasonló jókkal szokták uton-utfélen vádolni. Szóval a beszéd csillogó volt külsőleg is, belsőleg is és Jászberény örül, meg mindenki örül. Móg talán maga Apponyi is. A megyei közkórház kibővitésügye. A vármegyei korházi bizottság ülése A vármegyei kórházi bizottság hétfőn délután ülést tartott Ambrus alispán elnöklésével. Az ülés folyamán a kórház igazgatója azzal a kellemetlen hirrel lepte meg a bizottságot, hogy a belügyminisztériumban nehézségek merültek fel a kibővítés engedélyezése körül. Az a miniszteri osztálytanácsos ugyanis, aki a megboldogult R a i s z Gedeon helyébe a közegészségügyek élére került, az igazgató személyes tapasztalatai szerint nem barátja a gyulai kórház kibővítése gondolatának s igy attól lehet tartani, hogy a kérelem elutasításra talál. Ez a hir nagyon leverőleg hatott a bizottságra, mely megbízta Ambrus alispánt, hogy utazzék fel Budapestre és igyekezzék az illetékes köröket megnyerni a kibővítés eszméjének. Az alispán legközelebb fel is utazik Budapestre s az ő meggyőző érveléseitől függ csak, hogy a kórház ügye jobbra dől-e vagy balra? Raisz Gedeon elhunytát annyival inkább sajnálhatja tehát a vármegye közönsége, mert ő lelkes híve volt mindig Békésvármegye érdekeinek a belügyminisztériumban. Ezenkívül tárgyalás alá vette a bizottsági ülés a kórház hús-, kenyérés liszt-szükségleteinek fedezésére beérkezett ajánlatokat is. A hússzállításra kilenc, kenyérszállitásra kettő s a lisztszállitásra egy ajánlat érkezett. Mivel azonban valamennyi ajánlattevő oly magas árakat szabott, hogy azok az eddigieket is jóval felülmúlják: a bizottság egyik ajánlatot sem fogadta el, hanem uj árlejtési hirdetményt tesz közzé. Előterjesztésre került az ülésen az a jegyzőkönyv is, melyet a kőrház kibővítésére szükséges házak és telkek átvételéről vett fel az e célra kiküldött bizottság. A jegyzőkönyvbe foglalt intézkedések tudomásul vétettek. Más tárgy nem szerepelt a kórházi bizottság ülésén. A remetei hid ügye. Biharmegye nem ad pénzt. Bihar- és Békésvármegyék határán, Remete község mellett, fahíd vezet át a Körösön. A hid azonban már meglehetősen elkorhadt ugy, hogy mind a két megye szükségesnek látta újra építését. Uj hidat pedig nem érdemes fából építeni. A megyék erre a célra kiküldött bizottságai tehát megállapodtak abban, hogy vashidat építenek ; még pedig ugy, hogy a költségeket a két megye, a két ármentesitő társulat ós a kereskedelmi miniszter fedezze. A közigazgatási bizottság azonban akként döntött, hogy a hídépítésnek mintegy 700.000 koronára rugó költségei csak a két vármegye pénztárát terheljék. Most aztán egyszerre megváltozott a bihariak álláspontja. Biharmegye törvényhatósági közgyűlése ugyanis kimondotta, hogy nem járul hozzá egy fillérrel sem á hid költségeihez. Ha Békósmegye uj hidat akar, akkor fizessen ő. Különben is a hid még egészen jó karban van, fölösleges helyette másikat építeni. A kereskedelmi miniszter a napokban hosszú leiratot intézett Békósmegye törvényhatóságához, melyben kételkedésének ad kifejezést az iránt, hogy Békésmegye közúti alapja kibírná a 700.000 koronányi hídépítési költséget. Ezért legközelebb Gyulára fognak érkezni Dénes Sándor dr. miniszteri segédtitkár, Petracsek Ferenc műszaki főtanácsos és Havasi Artúr miniszteri számtanácsos, hogy megvizsgálják a közúti alap állapotát. E vizsgálát eredményétől teszi függővé a kereskedelmi miniszter, hogy engedélyezi-t Békésmegyének a hídépítést, vagy nem i Biharmegyónek a hídépítésben elfoglalt álláspontja a szó szoros értelmé ben különös. Ha először ő is konstatálta hogy a hid újjáépítése szükséges, akkoi már el kellett készülnie arra is, hogj az nem épül fel Isten nevében, am áldozni kell. Mégis mikor talán egj százezer korona erejéig jobban igénybt kellene vennie a pénztárat, egyszem visszahőköl és az egész terhet a másil vármegyére igyekszik tolni, holott nek épen olyan érdeke a hid jó karba ho zatala, mint annak. Az a hid vagy jó vagy nem jó. Ha jó még, akkor fölös leges volt az újjáépítés eszméjét egyáltalában felvetni. Ha pedig nem jó, ak kor az újjáépítés előbb-utóbb elkerül hetetlenné válik. Ebben az esetben iga zán nem móltányos dolog minden áldó zatot vármegyénk törvónyhatóságátó várni. A megyeszékhely kérdéséhez. Az a bizonyos cápa. Gyula, okt. 20. Csaba tultengésben leledzik a hirlap irodalom terén. Immár négy lapja ií van. Ezeknek főcéljuk saját boldogulá sukon kivül Csaba község érdekeinel előbbrevitele minden téren. ígérik ugyai a vármegye minden községének a sajtc utján való támogatást, mi gyulaiak azon ban arra a tapasztalatra jutottunk, hogj bennünket mindenki irigyel a szók helyért, a törvényszékért és a pénzügy igazgatóságért, ujabban a főgimnázium ért is. A „megyei érdeket" szolgáló lapol szerkesztői pedig évente nagyon „érde kes" és hálás témának találják a szék helykérdés feltalálását, más cikktéim híján. Most az alispánnak ama mondás* folytán : hogy a jövő generációnak me| kell barátkoznia egy uj megyeház épi tésének gondolatával, újra kisért a szék helykérdés és a megyebizotlsági tagol a „Szózatra" sietni fognak „nyomós' véleményt mondani. Mi jól tudjuk, hog^ a főórv Csaba mellett „természetes köz pont" lesz. Mintha csak a központi fekvései múlna az egész kérdés. A 70-es években mikor egészen más legények voltak ; közélet gátjain, mint a székhelykérdés folyton előreráncigáló szerkesztőcskék kik között a mostani cikket író kósőbbr< teszi a 70-es évi mozgalom lelkes szer Zsuzsi néni: Az ügyész sürgönyzött ugy-e ? Mondtam neki, hogy ide jövök, hát most már magával is összeesküdött. A szolga: Dehogy, csak menjen, lelkem. Zsuzsi néni: Én látok mindent. Tudom, hogy már maga is haragszik a lányomra, mert a törvény emberei mind haragszanak rá. De nem hagyom a lányom, amig én élek, nem engedem, hogy megöljék ott a bolondok közt. Elmegyek a királyig is, ha a házam rámegy, akkor is. Nem hagyom, nem én! (Mialatt beszél, összeszedi az írásait ós szomorúan megy kifelé). A rózsa hamvai. — Irta; Catulle Mendés. — Nagyon szentimentális hangulatban voltam egy reggel, mert előtte való este hallottam, amint egy leányka zongorakiséret mellett egy nagyon kedves dalt dalolt ugy, hogy még a lepkék is meglapultak a rózsákon és elmerengve hallgatták. A kert, amelyben sétálgattam, olyan pompás volt, hogy még inkább elringatott ebben a kellemes kedélyállapotban virágágyaival, melyekben piros-fehér hónapos rózsák pompáztak, bóditó illatot árasztva maguk körül. A juliusi nap egész fenségében hintette be arany sugaraival a kert fáit, bokrait, pázsitját. Egy lepke, mely a szellő által elkapott két rózsasziromhoz hasonlón, ott szálldogált, a kezemhez ütődött és egy kis nagyon finom port hagyott rajta. — Fehér lepke, — mondtam neki — fohór lepke soh'se menekülj olyan gyorsan; inkább ülj erre a falevélre és felelj egy kérdésemre, melyet mindig szerettem volna hozzád, vagy valamelyik társadhoz intézni. A lepke a falevélre ült. — Hallgatlak, — mondta. Mert miért is ne hallgatott volna meg, miután beszéltem hozzá? — Frivol szerelmese rózsáknak, liliomoknak, folytattam, az a finom por, mely szárnyaidról elszáll, mig te egyik kehelyről a másikra reppensz, honnan szármadik ? Mondd meg nekem. Ti vagytok az egyetlen szárnyak, lepkék, melyekről finom fehér por hull le, mint a pamacsról. — Kíváncsi! — mondta a lepke. De mert volt ideje, kegyes volt engemet kioktatni. S én valóban azt hiszem, hogy nagyon sok olyan dolgot tudhatnánk, amik nincsenek könyvekben s miket a tudósok sem tudnak, ha gyakrabban beszédbe ereszkednénk az erdők rovaraival, szárnyasaival és négylábú lakóival. * Mikor a vöröshaju Éva született a csodás Éden-kertben, hol minden életet és ifjúságot lehel, elragadtatva állott ennyi pompa láttára, de semmi vágy sem remegtette a szivét, sőt amint a patak tükrében meglátta magát, szánalom fogta el a többi lények és dolgok iránt. Igen, az oroszlán lángoló sörénye szép volt e napon, de az Éva hosszan aláomló haja jobban tündökölt. Lehet, hogy kék volt az égbolt, de az ő szemei szúrósabban csillogtak. Miért lett volna féltékeny a hattyúra, miután nyaka ós karjai hóból állottak ; miért a repkényre, miután ő hőbben ós gyöngédebben tudott ölelni. Büszkeséggel telve szemlélte az uj természetet ós e szókra fakadt: Tagadhatatlan, hogy mindez nagyon szép, de j hát csak ennyi az egész ? S az volt a kedvenc foglalkozása, ! hogy egy-egy fa alá heveredve, nevetve csókolgatta finom ujjainak a körmeit. Egyszer azonban meglátott egy 1 rózsát. A rózsa ott állott előtte alig pirosan, majdnem fehéren, az ő diadalmas kecsóben. Kinyílt és ragyogott, mint a csillag. Sugárzó, élő volt, akárcsak a nő. A tigris, mely véletlenül arra haladt, sirt elérzékenyülésében láttára. Éva erre zavart érzett. Megértette, hogy örök vetélytársa akadt! Bármily szép is volt ő, a rózsa semmiben sem engedett neki. Illat illattal, mosoly mosolylyal szemben, szakadatlan küzdelemre az idők végéig nyílt kilátás. Hasztalan igyekeznének a szerelmes költök lelkesült madrigálokban bizonyítgatni szerelmeseiknek a fejedelmi virág legyőzetósót. Éva nem ringatta ábrándokban magát: a pompás, a diadalmas rózsa mindig kihívóan fog vele szemben állani. Örökös megalázása lenne a nőnek, ha nyiló vetélytársához hasonlítanák. Olyan szomorúság, aminőről fogalmat sem alkothatunk, szállotta meg őt, ki előtt meghódolt minden más teremtett lény s akivel csak ez az egyetlen egy virág dacolt! Nem szerette többé bámulni magát a forrás vizében, nézni a hattyúk játékát, melyek kevésbbó fehérek voltak, mint ő a tó azúr tükrén ; megesett vele, hogy egész éjeken át keserűn ábrándozott s órák hosszat elült egy fa alatt anélkül, hogy a kis ujja finom rózsás körmét harapdálná. Elannyira, hogy végre elhatározta, hogy elpusztítja a virágot, mely elvitatja tőle a diadalt, hogy ő a páratlan szépség. Jól tudta kétségtelenül, hogy ha meghal is a rózsa, azzal még nem tűnik el végképpen ; ujjá fog születni minden tavasszal, minden nyáron egész pompájában a kevésbbó biborajkak szégyenére. De legalább megboszulja Éva az első bántalmat, nem tűri megtorlás nélkül egy vetélytárs diadalát! Először arra gondolt, hogy széttépi ellenségét, összeharapdálja, lábbal tiporja bele i porba, a kavicsok közé s aztán össze törve, a feldühödt szélnek dobja. Látta egyszer, amint a kánya a pa csirtát elkapta, ugy akarta ő is elkapn a rózsát! Mindamellett más kínzásn határozta el magát. Száraz fűből máglyá rakott a porondon, egy Szentjános bo garat dobott rá's felgyújtotta, mikoi aztán a fü lángba borult, leszakította i virágot s bele hajította a lobogó tűzbe Oh, hogy remegtek a finom szirmok miközben síró pattogással zsugorodta! össze. Minő kegyetlenség inegsemmisi teni ezt a fehérséget, ezt az illatot, ez az életet, mindezt a bájt! Végre nem maradt más a kialvc parázson, mint egy kis fehér por i rózsa hamuja — ós a már akkor is ke gyetlen nő meg volt elógedve! * Nagy lőn azon az Éden lepkóinel kétsótségbeesóse. Ők szerették a rózsát melyet a nő gyűlölt. Hogyan ? Nincsei többé ? Nem szállhatnak többé reszketvi ós elbűvölten a szirmaira, nem csókol gathatják többé szétterjesztett szárnyak kai balzsamos kelyheit ? Miközben a Végzetes cselekmén; végbement, kétségbeesetten ott szállong tak a könyörtelen bakó körül; Éva mej sem látta őket, annyira elfogta a boszu vágy. Mikor aztán diadalmasan távozott ők, a lepkék, elszomorodva látták a ki alvó pernyén szeretettüknek halván; földi maradványait. Legalább megőrzik maguknak be lőle mindazt, amit elvihetnek. Egész falkástól, mindnyájan egy szerre, majd egyik a másik után ráve tették magukat a drága ereklyére, meg hemperegtek bennük, beléjük burko lóztak. És a finom, szálló por, melyet azót a lepkék szárnyai szerteszórnak, ner ' egyéb, mint a rózsa hamvai. K. L.