Békésmegyei közlöny, 1907 (34. évfolyam) január-június • 1-50. szám

1907-06-16 / 47. szám

XXXIV-ik évfolyam. 47-ik szám. Vasárnap, június 16. BEKESHEGTEI KOZLOHT POLITIKAI LAP Telefon-szám : 7. Szerkesztőség: Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenklnt kétszer: Vasárnap ós csütörtökön ElrOFIZBTÉSI Din : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lehet évnetjyedenbelül is. Egyes szám ára 12 fillér. Főszerkesztő : Dr. SAII.ER VILMOS Felelős szerkesztő: SZÉKELY BÉLA Laptulajdonos : SZIHELSZKY JÓZSEF Kiadóhivatal : Telefon-szám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel |helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Antimerkantilizinus. Békéscsaba, junius 15. Belejutottunk végre abba a forgatagba, amely tisztitótag hat a maga zűrzavarával a gondolatok és elvek körére is. Világszerte erős harcot vívnak a kormányok és a társadaltnak a a kereskedelem és az ipar érdekeiért. Csak mi nem mozgunk még. íme, mit tesz a parlament egy töredéke azokkal, akik a kisgazdák érdekeit kívánják fölkarolni. Igaz, egy kissé szokatlan időben érkezett az az indítvány, amelyet Nagy Emil és társai a parlament elé terjesztettek, de ha tiltakozik azok ellen valaki, akkor azt kell állítanunk, hogy az uj életfelfogás iránt még érzéketlen a mi közönségünk. Mintha akadna józanul számbajöhető elem ebben a hazában, amely nem méltányolná mezőgazdasági életérdekeinket a maguk igazi és óriási jelentőségében, amely ne becsülné valódi horderejében a mezőgazdasággal foglalkozó osztályok társadalmi, gazdasági, sőt államfenntartó értékét. Ez azonban nem zárja ki a meggyőződést arról, hogy manapság az egyoldalú érdekeknek k zárólagos vagy a többi gazdasági tényezők rovására való támogatása az öngyilkossággal határos, mert a dolog természetéből folyik és a világ összes kulturállamainak példája bizonyítja, hogy ipar és kereskedelem virágzása nélkül állam nem erősödhetik, nem gazdagodhatik, nem válhátik hatalmassá. Midőn tehát újból felhívjuk a figyelmet az antimarkantilista törekvésekre és hangulatokra, midőn annak a reménynek és óhajtásnak adunk kifejezést, hogy legalább kormány és törvényhozás utasítsanak vissza félreérthetetlen egyértelműséggel minden olyan irányzatot, amely egy osztálynak a maga egyoldalú érdekeit szolgáló uralmát akarja ebben az országban hamis, elavult és káros jelszavaknak hangos vagy halk hangoztatásával biztosítani: akkor éppenséggel nem gondolunk első sorban a magunk egyéni érdekeire, ámbár ezek reánk nézve bizonyára éppen olyan jelentősek és jogosultak, mint minden mis osztályé, hanem szem előtt tartjuk hazánk igaz érdekeit, amelyeknek megóvását csakis a modern haladásban, a világ többi kulturállamával való üdvös versengésben találjuk fel, gazdasági és kulturális téren egyaránt. Már pedig nyilvánvaló, hogy ha mi csakis mezőgazdaságra szorítkozunk és nem iparkodunk az ipar és kereskedelem mezején is előbbre menni: akkor a többi állam mindjobban elhagy bennünket s mi egymagunkra leszünk hagyatva, maradi felfogásunkkal, amely az ország gazdasági tönkje felé visz. Hogy aggodalmaink nem túlzottak, hogy benyomásaink nem alaptalanok, ozt a közelmúlt több praegnans jelensége kétségbevonhatatlanul bizonyítja. Ilyen nevezetesen a támogatásnak az a módja, amelyben a szövetkezetek részesülnek. A szövetkezeti eszmének mi is igaz hivei vagyunk, mert mi is valljuk azt az elvet, hogy az egyesülés erőssé tesz. Örömmel látnánk mi is a szövetkezeti üzletformt terjedését hazánkban, mert — főleg kisebb körben — igen áldásos gazdasági alakulatnak tartjuk. De lehetetlen hallgatással türnünk azt a törekvést, hogy a szövetkezeteket a kereskedelem és kereskedők ellen játszszák ki, nemcsak számtalan társadalmi kedvezéssel, hanem hivatalos állami és törvényhatósági támogatással. Történikpedig mindez messzemenő közvetett é; közvetlen állami kedvezéssel — ugy, hogy megtörténik az a világ történelmében bizonyára páratlan eset, hogy az állam a maga adófizető polgárai ellenében szervezi és pártfogolia a szövetkezeteket, ott is, ahol azok megélhetés: lehetetlen, csak azért, hogy a kereskedők egyes osztályait tönkretegye. És támogatja ezenfelül az érvényben levő törvény világos megsértésével, mert türi, hogy a fogyasztási szövetkézeteknek azok is vásárlói legyenek, akik azoknak nem tagjai, ami a szövetkezeti eszmével éppen ugy ellenkezik, mint a kereskedelmi törvénynyel. Legújabban a szövetkezeti eszme propagálása cimén egyik legvirágzóbb iparunkat, a malomipart akarják, vagy tényleg fogják tönkretenni olyképpen, hogy állami támogatással malomszövetkezeteket létesítenek akkor, mikor malmaink minden állami támogatás nélkül szerezték meg a magyar lisztnek világhírét és a világ piacát, akkor amikor az őrlési forgalom tilalma már amúgy is helyre nem hozható károkat okozott volt malomiparunknak. Általános szempontból szemlélve a tényeket pedig, a mesterségesen fejlesztett konkurrencia az üzleti erkölcsre is csak károsítóan hathat, miit nyilvánvaló, hogy oly iparnak állami támogatása, amely anélkül is vi'rágozhat, nem vezethet szolid eredményekre. Az őrlési forgalom eltörlése iránt annak idején sajnosan sikerrel folytatott agitálás elhibázott voltát már maguk az agrárkörök is kezdik belátni. Hasonlóképpen a kereskedőosztály ellen irányul a mezőgazdasági szeszgyárak favorizálása az ipari szeszgyárak rovására. — Itt is egy fényes jövőjű és az államnak is nagy jövedelmet hajtó iparág veszélyeztetéséről van szó, anélkül, hogy bárki egyéb okát tudná adni az eddigi egészséges irány megváltozatásának, mint az agrárérdekeknek egyoldalú istápolását a többi gazdasági ág rovására. A hazai iparfejlesztés és iparfejlődés történetében végzetszerűnek látszik az a jelenség, hogy alig éú el valamely iparág számottevő mértéket, alig élvezi az ipari vállalkozó kockázatának és fáradozásainak gyümölcseit, már is akár szerencsétlen véletlenek, akár szerencsétlen eszmékből folyó mesterkedések akasztják meg fejlődését, vagy apasztják jövedelmezőségét, mig végre néhány évig tartó átmeneti tengődés elszenvedése után, ujabbi áldozatok árán kezd ismét lábra állni és fejlődni. Kötelességünkezekere a jelenségekre rámutatni, mert azoltól semmi jót hazánk közgazdaságára nem várhatunk. Éppen ezért a legerélyesebben tiltakozunk a legújabban megint lábrakapott kereskedő ellenes hangulat és irány ellen. A magyar kereskedelem sohasem kért semmiféle külön támogatást a törvényhozástól, a maga becsületes munkájával szolgálta hazája érdekeit és tette lehetővé, hogy minden antimerkantilista törekvések ellenére is mégis van ma számottevő magyar kereskedelem. Ezért legalább is megkövetelhet annyi őszinte megbecsülést, amely minden derekasan végzett tisztességées munka nyomában jár, nem pedig folytonos lekicsinylést, sőt antagonizmust. Mozgósítás lesz? . . . A hadtestparancsnokság „érdeklődik". Békésmegyétől felvilágosítást kérnek. Katonáéknál megint készülőiéiben van valami meglepetés. Lehet, hogy ez a meglepetés, amelynek előszeleit érezzük, nem fogja túllépni a létszámfölemelésnek határait, de az auspiciumok sokkal komolyabb eshetőségek jóslására nyújtanak alapot. Vármegyénk alispánjához ugyanis tegnapelőtt egy megkeresés érkezett a temesvári hadtestparancsnokságtól. E megkeresés, amely magyar és német szövegben van szerkesztve, arra kéri az alispánt, értesítse „sürgősen" a hadtestparancsnokságot, hogy történtek-e változtatások a vármegye úthálózatában s ha építkezések folynak, mikor kezBékésmegyei Közlöny tárcája. Történet. Hullanak a fürtös ákácfa-virágok, Szép, fehér hullásuk olyan megható. Zöldleveles ágon sóhaj kél utánok S mint valami csöndes, szomorú kiséret Éppen idetéved, Sárga, alacsony ház nyitott ablakából A zongoraszó. Szép, hajnalarcu lány zongorája mellett Nézi az ákácfák lehulló havát. Akácfa-virágos, mámoros lehellet Ragyogva megcsillan izzó, mély szemében, Szomorúan, szépen, S szállnak, felzokognak a szíve mélyéből Bús melódiák. ^Akkor jött a levél a Tisza partjáról, Idegev írással, halvány papíron. Úgy ina valaki maga jó szántából, Hogy a tiszamenti huszár-kaszárnyában Nagy szomorúság van, S holnap ilyentájon huszár-temetésre Megy a garnizon. — A harmat se szállt fel még a Tiszaparton, Szőke ködruhába öltöztek a fák. Szembe a Tiszával állott fel a svadron, Ahol a hullámok őrületes tánccal Forogtak egymással. Sikoltva csaptak ki az egymást kergető Hullámkarikák. S jött a generális... A szeme villámlott: — Előre! Rohammal átal a Tiszán ! . . . Zúgva nyíltak meg az iromba hullá mok. 4 fele ott úszott lent a lova mellett, Átfogta a nyerget, Elől a jobbszárnyat Bárdi hadnagy vitte Szilaj paripán. Réztrombita harsant közepén az árnak, És a generális parancsot adott ; — Vissza a középről!... Kavarodás támadt, Tölcséres örvények öleiket tárva Lestek a halálra, 5 odakint a parton nem lelték seholse Bárdi hadnagyot . . . Akácfák virágát hozza a szél, hozza, Sóhajtozó vén fák dús lombjairul. A fekete földet fehérre porozza, A hervadtabbakat épp oda sodorja Az ablakba sorba, Ahol egy elpattant acélhúr pengése Zokogásba fúl. Kató József. Az élet. Irta : Zsoldos László. — A Békésmegyei Közlöny eredeti tárcája. — Mily furcsa az emberi élet! Születünk és amíg felnövünk, szüleink fáradnak érettünk, aztán mi dolgozunk magunk magunkért, vagy megint nemsokára családunkért s gyermekeinkért is. E mellett pedig szüleink is, mink is folytonosan másoknak huzzuk az igát, hogy megszerezzük nekik a maguk szellemi, erkölcsi vagy anyagi hasznát. Magunknak és mieinknek pedig — röviden mondva — a mindennapi kenyeret. Lehet az a kenyér árpalisztből, lehet az a kenyér finom, puhi kalács : mindegy, mindakettő i elfogy, elszárad, ujat kell venni helyette, ! s tovább kell dolgozni érette, ha tovább akarunk enni. Látom a szegény munkást, ahogyan kora reggel siet a gyárba, műhelybe, mezőre s fárad késő estig. — Miért ? hogy időközben ehessék s estére kimerülten hazatérhessen aludni, amikor legalább gondját fedi néhány órára. Látom a hivatalnokot, amint reggel már hetedfél órakor fölkel az egész család, hogy az apának ideje legyen megreggelizni s átfutni a lapot, aztán föl: a családfő a várba — a minisztériumba, a gyerekek az iskolába, a szegény nagyságos asszony, pedig ha jó gazdasszony akar lenni, ki a piacra, a vásárcsarnokba. Aztán a gyerekek tanulnak, az apa dolgozik délig, az asszony pedig hazaérvén a csarnokból, kezébe veszi a főzőkanalat s a mit fél délelőtt összevásárolt, sütöttfőzött, azt délben a megéhült gyomrok egy félóra alatt elköltik. Ebéd után agyér mekek újra kezükbe veszik a tankönyvet, édesanyjuk házi teendői után lát, az apa pedig ismét elmegy egy másik hivatalba, hogy délutáni mellékkeresettel gyarapítsa szerény jövedelmét. Az ügyvéd fölkel, délelőtt tárgyalásra jár, délután ügyfeleit fogadja, este pöreit tanulmányozza ; az orvosnak soha sincs meghatározott pihenő ideje; a katona — már pedig ez békében semmi hasznosat se.n végez, — hajnaltól délig, néh. estig, sőt másnapig lót-fut, viv, lő, nyargal, menetel; a tanárt, tudományos embert, művészt elfoglalják tanítványai, avagy a tudományok és a müvészmestersége ; az üzletember meg a vállalkozó még éjjel is azon töri a fejét, hogyan lehetne még hassznosabbá tenni a holnapot. Miért ? Hogy napközben ő és családja egyék, éjjel pedig, ha lehetséges, aludjék. És látok politikusokat, minisztereket, uralkodókat, milliomosokat, akik szintén egész nap, reggeltől estig, dolgoznak, bíbelődnek, törik a fejüket megint és örökké csak azért, hogy egye nek s ha pihenni akarnak, pihenjenek. Es még, aminek nyűge alól az utolsó napszámostól kezdve a leghatalmasabb földi urakig senki sem tudja felszabadítani magát: hogy gyűlöljenek, szeressenek és csalódjanak, hogy kisebb-nagyobb gyönyörökre találjanak s aztán kiábránduljanak belőlük és csömört érezzenek tőlük, hogy a mig fiatalok, reméljenek s mikor megöregedtek: emlékezzenek és rettegjenek a haláltól, vagy várják a halált. Ez, türelmes olvasóm, az én egyszerű felfogásom szerint az élet, melyért ugy gyűrik, lökdösik, tapossák egymást az emberek, mint mikor a színházban elkiáltja valaki, hogy: tűz van! — s megkezdődik aziszonyu, halálos tolongás kifelé. Mert odakint, óh, a terhes, fájdalmas, de a puszta emésztésben ós alvásban is ragyogó, szép élet, idebent pedig a szenes halál ! — És ez itt ... ez a nyomorult már közelebb van a kijárathoz . . . még megelőz! . . . Nem! Átgázoltam rajta és istennek hála, a fojtó füstből kint vagyok a szabad levegőn! Ó „szegény" (már nem nyomorult többé, mert nem áll az utamban) odaégett, de csak nem áldozhattam fel magamat érte ! ? . . . Ugyebár, türelmes olvasóm, ilyen varázsa van az életnek. ? Gondolkozni szeretnék rajta, ha tudnék, hogy mi ennek a varázsnak az