Békésmegyei közlöny, 1907 (34. évfolyam) január-június • 1-50. szám

1907-05-01 / 34. szám

1 Telefon-szám: 7. Szerkesztőség: Főtér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető Közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenklnt kétszer: Vasárnap és csütörtökön ELŐFIZETÉSI Din : Egész évre 12 kor. Félévre S kor. Negyedévre 3 kor. Előfizetni bármikor lehet éuncgyedenbeiiil is. Egyes szám ára 12 fillér. Főszerkesztő : Dr. SAILER VILMOS Felelős szerkesztő: SZÉKELY BÉLA Laptulajdonos : SZIHELSZKY JÓZSEF Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. NYILTTÉR-ben egy sor közlési dija 50 fillér. A természet forradalma. i Békéscsaba, április 30. A természet világában is váltakoz­nak az erők. A mulandóság sülyesztő­jén enyészetbe hull az egyik s a kidőlt kereket nyomban másik kerék váltja föl, hogy ne zavartassék az örök kör­forgás végtelen harmóniája. Mintha ilyenkor tavaszszal leggyakoribb volna ez a helycsere, amelynek mozgató ru­góit szüntelen fáradtsággal fürkészi a tudomány. Hangtalan forrongásssal szakad föl a föld, a fa, a folyó, min­denütt ragyogó orcával búvik elő az élet és a kacagó verőfényben mintha fegyvereket kovácsolna a természet a küzködő ember számára, aki ott ver­gődik az ölén bajjal és reménynyel, isteni küldetésének naiv hitében. Az embernek vágya támadt, hogy beleártja magát ebbe a forradalomba. Nem az erejével, a vérével, amik úgyis beleesnek a nagy természet rendelke­zési körébe, hanem a lelkével. Már számosan vannak, akik ünnepet szen­telnek annak a napnak, amelyet a meg­ujult természet avatójául hirdet a poé­zis. Fénynyel, jókedvvel, a rajongó lélek melegségének egész sugárözönével övezik május elsejét. S hogy ez az ünnep dicsőségben túlszárnyaljon min­deneket, halomra döntik az eddigi bál­ványokat, amelyek elkülönözték az em­beri lelkeket s a természet avatóján a testvéri érzés tüzével gyújtanak fáklya­fényt az örök mindenség dicséretére. És ma már sok milliónyi rajongó követi ezt a hitvallást. Az európai kontinensen nem ülnek napot, amely­nek ájtatosságaiban egyazon napon több hivő venne részt s amelynek ma­gasztosságához nagyobb fanatizmussal emelkednék föl az emberi lélek. Nincs hitvallás, amelynek mélyebb gyökere volna a néplélek talajában, mert ez „földi malasztott" hirdet s tanításait nem a túlvilági boldogság kiérdemlé­sére , alapítja. Érdekes megismernünk a szocialis­ták világfölfogását, amely az égi ere­detű vallásokat elvetve, egyszerűen ter­mészeti alapon épült föl. Azok a mil­liók azt hirdetik, hogy a boldogság itt székel a földön, csirája ott lappang az ember fizikai és szellemi erejében s mihelyt e csirából éledő fa gyümöl­csét maga az ember szedheti le, aki a fát termelte, egyszeriben ott leszünk a „földi paradicsom" kellős közepé­ben. Azok a milliók ugyanis azt vallják, hogy ezen a földön az Ember a parancsoló ur. Azt is vallják továbbá azok a milliók, hogy az ember csak addig ember, mig a földön él, itt akar tehát jól élni, örülni, boldogulni, virágozni, mert ha megszállja erőit az enyészet hatalma, befejezte emberi rendeltetését. Ezért ünnepelnek állítólag azok a milliók a természet templomában, ahonnan száműzve van az önámitás, ahol az ember igazán átérezheti a saját mulandó és parányi voltát, de ahol fölismerheti hatalmát az ereiben lakozó erőnek s megértheti, hogy ez csak az övé, ez kincse, aranya, mindene, ezzel megközelítheti a földi lét paradicsomát. S ha ezt a büszke öntudatát sáfárkezekre bizza, egyszeri­ben koldussá sülyed, aki kincsét áldozza, mig neki magának alamizsna­fillérekből kell tengetnie nyomorú éle­tét. Vájjon igy érzik ezt a szociálista j vezérek is, akik a pártadókat ke- j zelik? . . . Igy értelmezik az ünnepet, akik a 1 természet ölén becsületesen látják el a ! munka követelményeit. Imájuk egy van s ez a himnusz a munka fönségét di­cséri. Az emberszeretetet nem hirdetik, hanem átérzik. Biztatást, megnyugvást, a küzdelemre serkentő erőt a tudo­mányban keresnek. A kulturából merí­tenek anyagot a lelki épüléshez s ezt az anyagot folytonosan gyúrják, ková­csolják, hogy minél hajlékonyabb s tökéletesebb legyen. Igaznak csak azt fogadják el, ami érzékelhető s ami igazságnak bizonyult, annak jogát kö­vetelik. Ahol a hamisság lakozik, nem ásóval, kaszával, bombával, ágyúval törnek az intézményekre, nem rombol­nak, vért nem ontanak, nem gyaláz­kodnak, hanem bíznak a természetes fejlődés hatalmában s bizton hiszik, hogy a jövő nagy küzdelmeit a gaz­dasági erők csataterén fogják meg­vívni. A győztes a munka lesz s a ter­melő emberen élősködő henyeség el fog pusztulni a csatatéren. És trium­fálni fog az Ember, aki önmagáért él a földön s aki itt akarja a boldogsá­got, mert a természet minden lénynek kijelölte a maga helyét s minden lény­nek a maga helyén kell érvényesülnie. De nem ugy, hogy május elsején ke­rüljük a munkát . . . Ilyen eszmék rajzanak a nem inter­nationális szociálista emberi társada­lomban, amely ma a térmészet forra­dalmát ünnepli, de azért dolgozik s nem henyél . . . Az uj cselédtörvényről. E törvény előkészítő bizottságában csak ketten voltunk, kik e törvényja­vaslatot általánosságban sem fogadtuk el. Mezőfi Vilmos — a szervezett szo­cialisták vezére — és szerény jó magam, senkiknek sem vezére. A hírlapi rövid közlésből úgy tűnik és tünt fel többeknek, mintha mi ketten egy követ fújnánk, pedig éppen ellen­kezőleg. Mezőfinek nem kell e törvényjavas­lat azért, mert, szerinte, a cselédeknek semmit, vagy keveset ad, — nekem meg azért, mert a gazdákra, helyesebben mondva a kis- és középgazdákra túl so­kat rak; szerinte e törvényjavaslat a cselédeket rabszolgává siilyeszti, — sze­rintem a gazdákat a cselédek szolgájává teszi'; Ugy azután összejöttünk egymással szépen azon a ponton, hogy háít egyi­künknek sem kell e törvényjavaslat. Pedig ebben a lekritizáló vélemény­ben nemcsak mi ketten vagynnk, hanem — úgy tudom — az egész gazdatársa­dalom és érdekeltség, sőt — amint Me­zőfi mondja — az egész munkásosztály is igy vélekedik. inkább semmi, mint rossz törvény és ebből folyó ujabb teher mind a két félre. Mert biz az a gazdákra és nagyon sok, a cselédre — sok tekintetben — valóságos csapás lesz. Van ugyan benne jó is, de alap­elveiben olyan hibás, hogy legjobb volna az egészet félretenni is a már eddig okultakon egészen ujat alkotni és pedig olyat, amely az érdekelteket egyenlően kielégítené, vagy legalább megnyugtatná. De necsak általánosságban kriti­záljunk, hanem lássunk példákat is. A törvényjavaslat — a földmivelésügyi bizottság által módosított — 28. §-a azt mondja, hogy ha a cseléd vagy fele­sége, vagy 12 éven alóli gyermeke a szolgálatba lépés 15-ik napja után meg­betegszik, az orvosi gyógykezelés és orvosszerek költségét legfeljebb 45 napig Békésmegyei Közlöny tarcája. Szombat este. Estharangszó száll át a mezőn, Szárnyán a csöndes alkonyainak S piros felhő gyúl a hegytetőn. Mesgyeszélen, fáradtan jönnek, Egyenesen, toronyiránya, Fiai a fekete rögnek. Faluszéli nádas kis házak Ilyenkor a legboldogabbak, Mikor valakit hazavárnak Madárlátta száraz kenyérre Az apróság régóta vágyik, Nincs, amivel az fel nem érne .. . Csak a Balogék házatája, Az a szomorú, az a csöndes, Mintha minden csak gyászra válna. A kapuba ott is kiállnak, De az asszony könybe füröszti Szöszke fejét a kis fiának. Százszor kérdi, de meg nem érti, Hogy mint a másik kis fiúnak Miért nem jön az apja néki ? És a szemekbe könycsepp tódul, Mikor fájó, új mese csendül Száz ablakos szörnyű hajórul. Acél szügyével hasítja szét Tajtékozó, gyűrűs habokra Hamburg mellett a tenger vizét. Az a hajó... Az vitte messze, Azok sorából, akik jönnek Hazafelé, igy szombat este Kató József. A Pantheon klub. Irta : Zöldi Márton. Egy budai korcsma éttermében ala­pítottuk meg a Pantheon-klubot. A korcsma az alagúton innen és tul hires volt kocsonyájáról, a kocsonya pedig a benne előforduló disznókörmök soka­ságától. Mindvégig rejtély maradt előt­tünk, hogy honnan veszi a derék sváb korcsmáros azt a temérdek disznókörmöt Matematikailag ez a probléma megold­hatatlannak mutatkozott. Egy disznónak, számitásunk szerint, a legjobb esetben is csak négy körme van, a korcsmáros pedig két disznót ölt hetenkint. Kétszer négy az nyolc. Ezzel szemben mi estén­kint harminc-negyven disznókörmöt szo pogattunk tisztára. Hogyan ? Miből ? Az ilyesmibe az ángliusok bele szoktak bolondulni, mi azonban prakti­kusabbnak találtuk a disznókörmöket a rejtélyes körülményeikkel együtt borba fullasztani. A fullasztási célokra használt bor savanyu volt és karcolt, de azért megfelelt hivatásának. Be lehetett rúgni tőle. Különben is nem erről van szó, ha­nem a Pantheon-klubról, melyet ifjonti lelkesedésünk teremtett. Komolyan fog­lalkoztunk egy Nemzeti Pantheon léte­sítésének eszméjével. Nem akartuk en­gedni, hogy nagyjaink hűlt teteme, földi maradványa gondozatlan sírkertek félre­eső zugában elkallódjék. Minden este erről a témáról gyúlt ki a vita. Azaz nem is vita, hanem lelkes, áradozó szóvirág, patetikus ke­gyelet. Komolyan vettük a Pantheont, de még komolyabban a Pantheon-klubot. Ha napközben bárhol találkoztunk, tün­tetőleg kérdeztük egymástól: — Eljösz estébe a Pantheon­klubba ? Megjegyzem, a kérdés teljesen fe­lesleges volt; mert soha egy tag sem hiányzott. E példás pontosság előidézé­sében, ha igazságosak akarunk lenni, a disznókörmök varázsának is megvolt a maga része. Csak Sulyok Gyuri maradt ki egy napon. Miután az alapvizsgán másod­szor megbukott, hazament a Bánátba zülleni. Ez a züllés nála speciálisan annyit jelentett, hogy beállott gazdál­kodni apjának háromezer holdas domi­niumába. Vagy két hónappal távozása után levelet irt a Pantheon-klub elnökének. A vastag papirosra irt levél boritékán öt pecsét volt. Sulyok Gyuri nem ok nélkül pazarolta a spanyolviaszkot. A levélben ugyanis husz körmöci arany volt, melyet a levélíró arra kívánt for­dítani, hogy pályadíjnak tüzzük ki egy Nemzeti Pantheon tervére. A többit a jó fiu egészen ránk bizta. Mondhatom, jobbra nem is bízhatta volna. Mi ugyanis azon módon elhatároztuk, hogy ki irjuk, helyesebben kimondjuk a pályázatot, de a pályázatban csak a klub tagjai vehetnek részt. Ha a pályázat meddő maradna, akkor uj pályázatot hirdetünk — ódára (A klub harmincnyolc tagja közül több mint harminchét ódairó volt.) Tisztelettel figyelmeztettem az el­nököt, hogy elfelejtettük a pályázat le­járatának idejét megjelölni. — Hát, mondjuk, mához egy évre. Ez ellen senkinek sem volt kifogása, valamint az ellen sem, hogy a husz aranyat a korcsmárosnál deponáljuk. Tartoztunk neki egyenkint és összesen. A fejleményekkel egészen tisztában voltunk. A Nemzeti Pantheon tervével csak egy ember pályázhat közülünk: Heckel Aurél építészeti rajzoló. Éppen ezt az egy embert nem állhattuk ki. Mondhatnám, testületileg gyülöltük. Gú­nyolódó, erőszakos fráter volt. Ezt meg­bocsátottuk volna neki, de szerencséje, ördögi szerencséje volt a nők körül, ezért ádáz haraggal és gyűlölséggel néz­tük. Megbízható adataink voltak arra nézve, hogy a korcsmáros szép leánya halálosan szerelmes belé. Minket ellen­ben kutyába se vett. Az ilyesmit nem lehet megbocsátani. Fentük tehát a fogunkat Heckel Aurélra, csak kerüljön az utcánkba, csak merjen pályázni. Nos, Heckel Aurél pá­lyázott. Harmadnapra a Pantheon-klub elnöke megkapta a jeligés levélkével együtt a gondosan kidolgozott tollrajzot. Tudtuk, hogy az övé. A jeligés levélkén megismertük az irását A klub nyomban átalakult bíráló-bizottsággá. Versenyeztünk egymással, hogy ki tudja jobban leszólni. Az ember sok mübirálatot olvas az újságokban s mindenkinek eszéhez ra­gad egy-egy gáncsoló kifejezés. Mi ezek­ből bokrétát kötöttünk s jegyzőkönyvbe foglaltuk. Emlékszem az egyes kifejezésekre: Kezdetleges iskolás munka . . . elcsé­pelt, invenció nélkül való motívum . . . lehetetlen perspektiv ... vöröshagyma­modorban tartott kupola ... a piliérek összhangja zavaros ... a homlokzat tagozata botrányosan aránytalan . . . . egy vidéki serfőző mauzóleumára emlé­keztet . . . stb. stb. Gyönyörrel róttuk papirosra ezeket a megjegyzéseket. Szerettünk volna még kíméletlenebbek lenni, de nem tellett kritikai készületünkből. Előre örültünk, hogy mint fog megszégyenülni a hen cegő fráter. Most embereire akadt. A rajz ott hevert az asztalon. Nem is igen néztük. Egyáltalán nem érdekelt. Eközben egy öreg házaló lépett a terembe, kitől gyakran vásároltunk apró­ságokat, nyakkendőket, melltüket, pénz­tárcát stb. Jómodoru ember volt, nem tolakodó. Most is szerényen ajánlgatta portékáját. Az ajánlgatás közben tekin­tete véletlenül az asztalon kiterített rajzra esett Az öreg nagyot sóhajtott: — Hej! — mondotta — de sokszor jártam itten.

Next

/
Oldalképek
Tartalom