Békésmegyei közlöny, 1907 (34. évfolyam) január-június • 1-50. szám

1907-05-01 / 34. szám

2 a gazda viseli és az orvosnak szükséges fuvart adja, — ha pedig 200 kor. keve­sebb adóval van megadóztatva, „az orvos-szerekért általa fizetett összeg fe­lét a cseléd béréből levonhatja." Ha a cseléd vagy a felesége elhal, temetéséhez 20 koronával, ha 12 éven alóli gyermeke hal el, ugy 10 koronával és fuvarral tartozik a gazda hozzájárulni. A 32. § azt mondja, hogy a gazda tar­tozik viselni az éves cseléd iskolaköteles gyermekeinek elemi i-kolai beiratási'és tandiját stb , azonfelül a községi és egy­házi adó felét. Ez nagyon humánus és nagyon szép — a papiroson. Azt mondják, ed­dig is megvolt, mert minden jóravaló gazda eddig is megtette. Jól is tette, becsületesen tette, mert a cseléd nem ide­gen, hanem a család tagja, meg is ér­demli. Kivánom is, hogy minden gazda tegye meg ezután is — önként. Csakhogy más az, ha a gazda kö­teles vele ós más, ha jó szivből teszi. Ha köteles vele, akkor jó lesz, ha minden gazda előbb orvossal vizsgál­tatja meg a cselédet és ha maga, vagy orvosa elé állíttatja a cseléd egész famí­liáját is. Még pedig bölcsen teszi, ha a felfogadáskor és a szolgálatba lépés nap­ján is lesz ilyen előrelátó. De hát ezt minden gazda elfogja akarni kerülni, sőt leginkább azon fog spekulálni, hogy nőtlen, vagy gyermek­telen cselédet kapjon s ha ilyet nem kap, hát legalább is kevés gyermeküt. Kénytelen vele. Igy előnybe kerül­nek aztán a gyermektelen cselédek s a verseny mellett beállhat az a szomorú, — mondhatjuk — országos csapás, hogy a cseléd is kénytelen lesz arra töre­kedni, hogy mentül kevesebb gyermeke legyen, ha szolgálatot akar kapni. Ezzel azután törvényesíthetjük az „egyke" rendszert. De beállhat az is, hogy a több gyer­mekes család e miatt helyet nem kap. Ez is nagy csapás, mert az ilyeneket arra fogja kényszeríteni, hogy kiván­doroljanak. De ez a § a cselédet is spekulációra fogja tanitni. Amint e §-t kitanulják, rá jönnek arra, hogy ha olyan gazdához szegődnek el, aki 200 koronán alul fizet egyenes (?) adót, akkor az orvosszerek­nek felét a cselédnek kell megfizetni, — a cseléd is tehát előbb érdeklődni fog az iránt, hogy 200 koronán alul vagy felül fizet-e a gazda egyenes adót, mert az rá nézve lényeges különbsóg, különösen ha sok az apró gyereke. Ennek a következóse az, hogy az ország gazdálkodóinak többségét képező kis- és középbirtokos nehezebben fog kapni cselédet, mint a nagybirtokos, — de ne­hezebben is tarthat cselédet, mert a kialkudott béren felül még egy ismeret­len, nehéz sulyu kötelezettséggel is fog tartozni, szemben állani. Ha pedig ezt számba veszi, úgy már ezt előre kell leszámitni a megad­ható bérből, ami ismét a cselédre lesz káros ós kifejlődhetik olyan szokás is, hogy a gyerektelen család több bért kap, mint a gyerekes. Micsoda demoralizáló hatása lesz ennek? Ki nem számitható, de hogyha a „szervezettség" folytán egyenlő bére­ket fog kelleni fizetni, ugy a kis- és közép-birtokos ki nem birja és hogy tönkre megy, előreláthatóan bizonyos. Itt azután megegyeztünk szépen abban Mezőfi szociálista vezérrel, hogy ez az ő malmukra lesz jó, mert az in­tézkedésnek a hatása abban fog nyilvá­nulni, hogy ezek a kisgazdák" mind a szociálista ' táborba fognak átcsapni — állami gondoskodásból. Utóvégre még ez sem volna olyan nagy baj, — a szociális tan követése sem elitélendő, — hanem ha a nemzet­fentartó kis- és közép-birtokosság el­pusztul, — amint hogy igy el kell pusz­tulnia, — akkor az ország is elpusztul vele együtt, mert sajnos, — ma már ugy is ott állunk, — hogy a kis- és közép-birtokos nem a birtoka jövedel­méből, hanem a birtokára felszedett adósságból él. Alig-alig akad kis- és közép-birtokos, — de talán nincs is, — akinek ne volna terhe, bekebelezett vagy váltóadóssága. * Az 1899. évi képviselő választási tör­vény megrendszeresitette és törvényessé tette a választás napján való etetést és az oda fuvarozást. Eleinte a hazafiság­tól, lelkesültség, közérdekből résztvevők szégyennek tartották azt elfogadni, ma a legjobb gazdák, urak is elfo­gadják, de követelik is, mert az törvé­nyesen — kijár. Bzony, csak irodában fabrikálta össze e gondolatot az, ki az orvost, gyógyszert és fuvart kötelezővé tette, mert ha a gazda köteles adni orvost, gyógyszert és fuvart, akkor meg is fogja azt követelni a cseléd, ha egyet köhint is a gyereke, ha pedig a gazda nem ad, kihágást követ el, a minek a büntetése 50 korona. Hogy mit csinál az a gazdf, akinek az orv'osttaiió köz­ségtől 20—30 km. távolban van a bir­toka? azt nem magyarázom, gondolj i el kiki, ahogy neki tetszik. Hogy a szegény ós arra legjobban ráutalt cselédülunkásokon igy óhajt segí­teni e törvényjavaslat, hogy ez által is ; igyekezzünk megtartani életben és egész­ségben nemzetünknek ezen értékes és szükséges tagjait, - az nagyon bölcs dolog, — csakhogy abban hibás, hogy azt majdnem kizárólag arra a nyomorult gazdaközönsógre szorítja, amely már igy sem tud megélni. A nemzet arra szorult tagjainak egészségét megóvni, a földmives mun­kást megtartani, éppen olyan állam­feladat és kötelesség, mint a hogy a gyári és ipari inunkásbiztositó legutóbbi törvénynyel adott meg. Tessék a sok­kal szegényebb, sokkal jobban rászo­rult cselédséget is állami ingyenes is­kolai oktatásban részesíteni — ós még mielőtt e törvényjavaslat törvónynyé válnék, — az adóreformot megcsinálni ós azon kezdeni, hogy ezen szegény embereket teljesen adómentesitsük. Fábry Károly. Az állandó-választmány tárgyaiból. Vármegyénk háztartási pénztára. Május 3-ikán ülés lesz. Békésvármegye törvényhatóságának állandó-választmánya május 3-án ülést tart. Az ülés legfontosabb tárgyát a vár­megyei háztartási pénztár 1906. évi zár­számadása fogja megadni, amelyet most terjeszt állandó-választmányunk elé a zámvevőség. E zárszámadás szerint a vármegyei háztartási pénztárnak 1906. évben ösz­szesen 370,653 korona bevétele volt, melylyel a kiadások összege 348,466 ko­ronát tesz ki. A készpénzmaradvány tehát 49,157 korona. A szenvedő hátralékot 49,370 koro­nában, mig a szenvedő vagyont 213 koronában tünteti föl a zárszámadás. A 213 koronányi fedezetlen hiány onnan áll elő, hogy az 1905. évi háztartási pénztár cselekvő hatrálékául kimutatott 329 korona téves volt. E tévedés helyes­bítésére az 1906. óv folyamán 358 ko­rona előirott hátralékot törölni volt szükséges. A cselekvő hátralékokat ezekben osztályozza a zárszámadás : Állami jöve­delmekből 5531 korona; ingatlanok jövedelméből 125 korona ; alapok járu­léka 978 korona; különféle bevételek 150 korona; téritmények 266 [korona ; egyéb előlegek 2944 korona; idegen pénzekből 1400 korona ; fizetési előle­gekből 14.308 korona. A cselekvő hátralékokba ez év folya­mán a belügyminiszter által utalványoz­tatok — megtérítésként — 5143 korona. A még ma ezenkívül fennálló 387 korona hátralókra nézve azt indítványozza a számvevőség az állandó -választmánynak, hogy a megtérítés tekintetében kérő feliratot javasoljon intézni a belügymi­niszterhez. A hátralékok egyik rovatában 3706 koronás összeg is szerepel, amit az okoz, hogy az 1905. évi háztarlási pénztár számadását még nem lálta el jóváhagyó záradékkal a miniszter s az abban fel­tüntetett 3706 K. maradvány a házi tarta­lékalap pénztárának átutalható nem volt. Auguszta főhercegnő Gyulán. Látogatás a szanatóriumban. Elhalasztották a megnyitást. A tüdőbetegeknek Gyulán felépült szanatóriuma megnyitás előtt áll. Ere­detileg május 4-ikére tervezték a meg­nyitást, de közbejött akadályok miatt s főleg azért, mert a szennyvizek levezeté­sére szolgáló müvek nincsenek teljesen készen, sőt a berendezés munkálatai is igénybe vesznek még egynehány napot, a megnyitást május második felére, talán május 19-ikóre halasztották el. Szél- és pormentes helyen fekszik az impozáns épület. Északról a bihari Almássy-birtok hatalmas erdője és a ma­gas körtöltés, keletről és nyugatról szin­tén körtöltés védi. Délről is a Körös gátjának gerince fogja fel a szeleket. A levegő tisztaságának munkáját az árnyas, dús parkok végzik, melyek a szanató­riumot és az épületeket környező terü­letet igazi gyöngyszemmé varázsolják a Körös töltések völgyében. Maga az épület három részből áll, délre fekvő homlokzattal s délre épített betegszobákkal. Középen a főépület emelkedik, ettől jobbra és balra a férfi­és a női-betegek osztályai feküsznek. Az osztályokat fedett folyosók kötik össze a főépülettel, amelynek elülső részében, mindjárt a kaputól balra, a felvételi szo­bát találjuk. Ennek szomszédságában az igazgató-főorvosi szoba van s mellette a vizsgáló-terem. A bejárattal jobbra vannak a fürdő­épületek egy masszirozó-szobával. A für­dőteremben zuhanyok, gőztusok, emaili­rozott vaskádak állanak rendelkezésére a betegeknek, kik a fürdós tekintetében is az orvosok utasításait kell, hogy kövessék. A főépület hátsó részében van a konyha, két óriási takaréktűzhely ­lyel. A konyhából egy elválasztó-szobán keresztül a közös eblőbe jutunk, amely­ben száz személy étkezhetik. Ébben a tizablakos teremben két méter magas­ságnyira — épp ugy, mint a többi szobák­ban is —zománc-festék boritja a falakat. A padozat mindenütt dolomentből ké­szült, amely higiénikus szempontból a legideálisabb padozat. A főépület emeletén van a minden követelmény szerint tökéletesnek vallott laboratórium. Itt van a kápolna is a betegek lelki szükségleteinek ellátására. A souterainben két koksszal fűthető, füstmentes, alacsony nyomású fütőkazán van a központi fűtés ellátására. A betegosztályok beosztása minden­ben megegyezik egymással s ezért csak a női osztályt ismertetjük. A főépületből vezető mindkét fedett, földszintes folyó­son, fekvőágyak lesznek Mikor az épü­letbe jutunk, mindjárt egy hatágyas betegszobába léphetünk. A szoba északj falába van erősítve a szabályozható — Hol ? — kérdeztük kíváncsian. — Itt. A rajzra mutatott. — Hát maga ösmeri? — kérdezte az elnök. — Oh, kérem, hogy ne ösmerném, hisz azt mindenki ösmeri, aki Párisban lakott, — Párisban ? — Persze, hisz ez a Pantheon. Az elnök ráförmedt. — Ne beszéljen olyan ostobasá­gokat. Az öreg házaló szelíden mosolygott. — Áz úrfiak viccelni akarnak velem. De én jól ösmerem. Hat évig voltam Párisban kárpitossegéd. Sokszor meg­látogattam a Pantheont. Valamikor szent Genovéva-temploma volt. Ott nyugszik Voltaire, Rousseau, Hugó Viktor . . . Még mások is, de a nevük nem jut eszembe . . . Régen volt már, hogy utoljára láttam . . . harminc esztendeje. Ázzál összecsomagolta táskáját és szerényen elkotródott. Mi konsternálva néztünk egymásra. Csakugyan a párisi Pantheon lenne ? Ebben a. pillanatban lépett be Heckel Aurél. Gúnyosan, fölényesen, mint min­dig. Rostélyost ós bori rendelt. Aztán hanyagul felvetette a kórdóst: — Nos, fiuk, kész már a birálat a Pantheon-tervről ? Komor csend követte szavait. Jó ideig senki sem mert megszólalni. Végre az elnök heroikus elhatározással vála­szolt : — Kész . . . — Annál jobb, — mondotta Heckel Aurél. — Halljuk! Egy sóskiflit ropogtatott közömbö­sen, mikor a jegyző felkelt. Olvasni kezdte a jelentést. Szava sűrűn akado­zott, a homlokára kiült a verejték. Mi, klubtagok, lesütött szemekkel, mély csendben hallgattuk. Ugy éreztük magunkat, mintha valami katasztrófa fenyegetne. A kritikai dorongok pedig zuhogtak a jelentésből. Minden pilla­natban el voltunk készülve, hogy Heckel Aurél gúnyosan felkacag és igy szól: — Marhák! Hisz ez a párisi Pan­theon terve ... egy elismert remekmű! Nem tette. Nyugodtan végighall­gatta. Aztán a kezébe vetie a rajzot, föltelte a monokliját s igy szólt: — Tökéletesen igazatok van- Any­nyi bizonyos, hogy értitek a. dolgöt. Senki' sem szólott. A mély csendet ismét Heckel Aurél szakította meg. — Hanem azért volna egy indít­ványom. Én a magam részéről berámáz­tatom ezt a rajzot ós kifüggesztetem a klubterem falára, az elnök fölé. — Minek ? — kérdezte az elnök zavartan. — Ijesztő példának .. . Ugy hallom, hogy a rajz csakugyan ott lóg. Mi tudniillik nem néztük meg többet. A klub feloszlott. Egy harmatcsepp. Tavasz volt . . . Egyedül jártam kertemben egy korai reggelen. A virágillattól mámoros leve­gőt teli tüdővel szívtam s meg-megáll­tam a virágok kelyheiben rejtőző har­matcseppek kristály tisztaságában. Fény, pompa mindenütt. Sehol semmi a régiből, mi a mulandóságot képviselné. Minden uj, csak én vagyok a régi, kit nem változtat az idő múlása, kinek nincsen tavasza, nincsen ébredése. Lel­kemben, szivemben a ködös, homályos ősz ütött állandó tanyát. Nem tudja azt onnan kiszorítani a virágok özöne, a természet bája. Semmi! Csak egy van, ami örömet nyújthat, ami még éltethet, és ez az — emlékezés. Itt járva az ismerős fák ós bokrok között, melyekhez oly édes emlékek köt­nek, feljajdulnak lelkemben a mult édes képei. Végig fekszem az orgona-bokroktól körülvett padon, nózem azt a gyönyörű kék eget, melyhez hasonló kék csak egy van: az ő szeme. Bámulem, mintha sohasem láttam volna még. Mindig jobban ós jobban húzódik össze szemem pillája, mind­addig, mig # nem áll előttem. Mosolyog azzal a kis szájával ós az a két szem ugy villan elő a homlokára omlott arányszőke haja mellől, mint a vetés szólén viruló búzavirág. Arca fehérsé­gét gyönge pir takarja és az a tündéri termet, ölelésre puha karok . . . — Nézzétek csak, súgja egy, az orgona­bokor levelén levő harmatcsepp társai­nak, ez a mi emberünk, fiatal és sze­relmes. — Azám ! — csodálkozik a másik — én ismerem őt. — Ismered ? — kérdik egyszerre többen is — Igen, — felelte a kérdezett. Most egy éve, óp^en igy tavaszszal, egy mé­hes előtt lövő rózsatőn pihentem az ut fáradalmait, midőn látom őt ós egy lány­kát közeledni felém. A leányka tündéri szép volt. Gyönyörű dús szőke haját a gyönge reggeli szél lengette jobbra­balra, arcán az ártatlanság rózsaszín himpora még érintetlen. Áz ifjú ko­moly ós hallgatag volt. Szeméből az örökké tartó szerelem sugárzott vissza. Kóz-kézbe téve, jártak a puha pázsiton. Egyszerre a leány pajkosan kivoná kezét az ifjú ujjai közül ós egyenesen felém tartott, le akarván tépni azt a feslő rózsabimbót, amelyben akkor én voltam elrejtőzködve. De az ifjú meg­előzte és saját ujjait tette ki annak a támadásnak, melyet a rózsa tüskéi in­téztek volna a leány kezei ellen. A ró­zsát letépte ós átnynjtotta velem együtt a leánynak. Ő a keblére tűzött és ón hallgattam azt a szívdobogást, mely egy ilyen tün­déri szívben leletkezik. Az ifjú egyre ostromolta szerelmes szavaival, de á leány, mintha mindegyi­et csak egy-egy rózsának n ózte volna, melyet átadnak, hogy szagolja s aztán el hajítsa, oly könnyedén bujt ki a sze­relmes szavak fogai elől. Pedig mi volt akkor a szivében? Szerelem, annak is a legédesebbje. De kedve tellett benne. Én láttam, hogy mennyire szeretik egymást. Ugy szerettem volna a sze­mébe kiáltani annak az ifjúnak : szeret, csak nem tudja kimondani. Ne tétovázz ! Ne ostromold! Mórt ? Hiszen tied a vár és vele a tulajdonosa! Halkan susogva kérdeztem: — Ki mondta ezt? Megrezzentek az orgona-bokrok levelein levő harmatcseppek és az el­beszélő a levél szólére húzódott, hogy j magát onnan mutogassa. — Én mondtam, mert éreztem, minő vihar dúl annak a leánykának a szivé­ben, amikor te ostromoltad őt, ifju. Én jelen voltam, mindent tudok ! Mindent hallottam s azóta semmit sem felejtet­tem. Jól emlékszem, szeretett, szeret és szeretni fog tóged örökre. — Honnan tudod ezt? — kérdez­tem csodálkozó hangon. — Hallgass ide. A mult télen mint hópehely, a házak előtt levő körtefa egyik ágára estem, mely közvetlen az ő ablaka elé nyúlik Én azonnal meg­ismertem őt és azt hittem, hogy téged is viszontláthatlak, mint az ő férjét. Várok. Nem jössz. Ő egyedül van szo­bájában ós néz ki reám, nűntha meg­ismert volna. Néztünk merően egymás szemébe, mígnem az övé könynyel gyűlt tele. Nem tudtam, mire vóini. Egyszerre az a gondolat lepett meg, hogy te galádul visszaéltél szűzies sze­relmével. Azt gondoltam, hogy meg­csaltad őt, mert azóta veletek nem ta­lálkoztam. Már szinte átkozni akartalak, midőn a leány végre nem birta magába fojtani bánatát, kitörtek belőle a köny­nyek és szivből jövő zokogása közben a következő szavakat hallottam: — Ne haragudj reám, édesem ...

Next

/
Oldalképek
Tartalom