Békésmegyei közlöny, 1907 (34. évfolyam) január-június • 1-50. szám

1907-04-07 / 27. szám

BÉKESMEGYEI KÖZLÖNY Békéscsaba, 1907. április 4. gyarországon. Nem akarunk prejudikálni, de hisszük, hogy református híveink a legmegfelelőbb eredménynyel ejtik meg a választást. Kálvinistáinkat érdeklő dologról számolunk be végül, amikor hirül adjuk, hogy O m a z t a Gyula királyi közjegyző a felépítendő református templom céljára ingyen telket adományozott az egyháznak. Ez a tény rávall a mi derék közjegyzőnk lelkületére s a református hívek bizonyára megtalálják a módját hálájuknak és köszönetüknek kifejezésére is. A békésmegyei községi jegyzők egyletének egy esztendője. Kiadott elnöki jelentés A Békésvármegyei - Községi-jegyzők Egyletének 1905. év szeptember havától 1906. évi szeptember hóig terjedő eseményeiről Petneházy Ferenc egyleti elnök most jelentette meg nyomtátásban elnöki jelentését. A jelentés semmi nevezetesebb eseményt nem örökit meg s miután fontosabb mozzanat nem történt az egyesület életében, ezért sem a választmányt, sem rendkívüli gyűlést összehívni nem kelletett. Értesiti az elnök a tagokat, hogy az 1905. évi szeptember hó 30-án Budapesten tartott központi gyűlésen a békésmegyei jegyzők részéről T ó l h László jelent meg. A következőkben™ megemlékezik a jelentés a jegyzői kar halottjairól, továbbá Fábry Sándor dr. főispánná történt kinevezéséről és Ambrus Sándor alispánnak megválasztásáról. Végül örömmel tesz említést arról is, hogy a Wekerle-kormány vette át az ország sorsának intézését. Kifejti az elnöki jelentés, hogy a kormányra váró sürgős feladatok sorában bizonyára ott találják majd a községi közigazgatás és a községi jegyzők személyes érdekeinek alapos rendezésére vonatkozó törvényjavaslatokat is. És ezt nemcsak remélik, hanem az állam, a nép és a közigazgatási élet harcosai érdekében feltétlenül s mielőbb megalkotandónak vélik. Ennek elmulasztását, halogatását pedig óriási veszteségnek, sőt tovább menve, politikai bűnnek és helytelen kormányzásnak tartanák. Azonban, — folytatja a jelentés — ha a jegyzők azt várják az illetékes tényezőktől, hogy az ő érdekeiknek megfelelő intézkedéseket megtegyék, bárki elvárhatja tőlük is, hogy érdekeik javára ők is mindent megtegyenek. Az elnök okvetlenül üdvösnek és elmulaszthatatlan kötelességnek tartja, hogy az egyesület aktiv részt vegyen abban a munkában, mely a nagyközségek autonómiája érdekében megindult. Végül kötelességszerű teendőnek véli az elnöki jelentés, hogy a belügyi reformokra nézve memorandumot készítsen az egyesület s ezen memorandumban a községjegyzői karnak a közigazgatási tisztviselőktől való oly gyakori megkülönböztetését is felpanaszolják. Ez a megkülönböztetés — mondja a jelentés — első sorban abban leli magyarázatát, hogy a községi jegyzői kvalifikációt kevesebb iskolai tanulmány után lehet megszerezni, mint a többi közigazgatási tisztségeket. S ha az, hogy őket sokan csak ezüstgallérosoknak tartják, sérti egyéni hiuságukat, az meg anyagi érdekeiket sérti mélyen, hogy egy-egy jegyzői állással bezárul előt tük a világ kapuja s lettlégyen bár szorgalmuk, közéleti tapasztalatuk, helyes judiciumuk, tehetségük dicséretreméltó vagy példaszerű, azért még csak korpótlékban sem részesülnek már abban az esetben, ha a minimumnál egy-két garassal több jövedelmük jutott osztályrészül. A jelentést ezek a szavak zárják le : „Kérésünk ós kezdeményezésünkre ugyan a vármegye törvényhatósági bizottsága már megálkotta a jegyzők temetkezési járulékaira vonatkozó szabályrendeletet, amelyért ugy a nevezett bizottságnak, mint annak akkor vezére, dr. Fábry Sándor főispán urnák a legmélyebb' hálával tartozunk. Mindazonáltal felvetem most azt a kérdést, ha vájjon nem lenne-e helyes, hasznos ós keresztülvihető, hogy egyesületünk keretében egy nyugdijpótló intézetet, vagy egy általános szövetkezetet, esetleg takarékpénztárt létesítenénk?! Nem uj ez eszmeM van vármegye, hol a körülményekhez képest egyik-másik intézmény már létesült s azt hiszem, hogy közös erővel és erős akarattal ezt nálunk is meglehetne valósítani. S hogy ez mit jelent egyesületünk jövőjére nézve, azt hiszem, felesleges magyarázni, mert általánosan tudott dolog, hogy ahol pénz van, minden van. Ha mi összerakjuk felesleges filléreinket s ha kell adóznunk esetleg kamatokban, magunk ós társaink javára adózunk s igy egy közös tőkét gyűjtünk. Remélem, el fog jönni az az idő, amidőn egyesületünk nagyobb életjelt több üdvös alkotást tud felmutatni a mi népünk és hazánk javára, mint a múltban ós jelenben." Az apró, sercegő tollak tanyáján nagy a szomorúság. Kitűztük mi is a gyászlobogót ... És felirtuk reá, hogy meghalt a legjobb asszony, a legjobb anya, aki a mi köztársaságunkban a jónak és nemesnek őrangyala volt. Csak Ő halt meg, csak egy halt meg közülünk s mi mélységes bánattal, kisirt szemekkel álljuk körül ennek az egyetlennek, ennek a pótolhatatlannak a ravatalát és siratjuk őt és siratni fogjuk őt örökké... * Mintha nehézkesebben folynának a gondolatok is a máskor annyira vígan, serényen szántogató acélpenna alól, amikor Szihelszky Józsefné elhunytáról adunk hirt. Az agyra valami nehézkes kábultság ül ... A fájdalom végzi most az Ész munkáját... Ez a fájdalom sokkal mélységesebb, semhogy szógyöngyökben felhozhatnók panaszos hangjait. És" mégis . . . Beszédesebbek most a mi szemeink, beszédesebbek arcvonásaink és beszédesebbek azok a néma gondolatok, melyek a búbánatban egygyéforeasztják most is ezt a máskor életvidám, pajkos, gondtalan sereget... * Mi is történt tulajdonképpen ? . . . Semmi, éppen semmi . . . Valaki hűte| len lett hozzánk. Valaki eltávozott közüj lünk. Búcsúzatlanul, biztatás nélkül... És ahogy körülálljuk azt a sötét ravatalt és ránézünk arra a viaszos szép arcra, amely még most is a jóságnak, a szelídségnek ós az életküzdelemre bátorító kifejezésnek glóriájától fényes — tengernyi panaszos szót csal ki lelkünkből a fájdalom ... A halott nem értené ... A körülállók nem hallgatnák ... De miért is osztanók meg valaki»vel azt a mélységes panaszt, mely a mi gyászunknak, a mi fájdalmunknak, egyesegyedül a mienknek klenodiumába fűzi a lélek gyöngyszemeit. S ha ránk bámuvalamilyen bárgyú tekintete az utcának, ha majd céltalanul, vezető nélkül űzzük, hajtjuk a vásári zsivajt — odaemeljük kendőnk csücskét a nedves szempárhoz s önmagunknak suttogjuk el a hazug, ámitó Igét: — Nem történt semmi, — éppen semmi! . . . * Nem törtónt semmi' . . . Csak a mi világunknak csöndes, meghitt békéjén sivított keresztül az a hívatlan szellő, amely előbb-utóbb előre küldi hírnökeit minden családhoz . . . Megbomlott egy kissé mindennapos életünknek rendes folyása. Panaszkodunk, sirunk egy kissé . . . Aztán a közös, elkerülhetetlen sorsba vetett tudatból igyekezünk erőt meríteni fájdalmunknak elviselésére . . . *. De azért mintha mégis igaztalannak tartanók a mi gyászunkat, a mi esetünket . . . Az, aki másfélévtized óta részt vett örömünkben, bánatunkban, az, aki másfélóvtized óta példás elszántsággal járt előttünk mindig, hogy serkenteni, buzdítani tudjon, az, ki az asszonyi erőnek csodás erejével vezette a mi lelke

s csapatunkat — most megbotlott egy szalmaszálban és elesett . . . Az életküzdelemnek elkeseredett harcai nem győzedelmeskedtek erején . . . Kitartással, bátran szállt szembe férje oldalán és a mi oldalunkon azokkal a nehézségekkel, amelyek sírt ásnak sok erős férfiember számára ... És most, hogy vezetése mellett győzedelmesen kerültünk volna már ki a harcból, útjába akadt egy apró, kicsi szalmaszál : a betegség. Ez aztán erősebb volt, mint az ő ereje és mint a mi erőnk... Erősebb volt, mint a mi szeretetünk, mint a mi elszántságunk, mint az emberi tudásnak egyeteme. Erősebb volt ez a szalmaszál, mint maga az Élet! ... És aztán ? . . . — Nem történt semmi, — éppen semmi! . . . * Eltemettük a drága halottat . . . Ott a sírnál pedig észrevettük az emberi erő nyomorúságos kicsiségét . . . Ez az erő nem mórheti össze magát az Istenséggel. . . Csöndes, néma megadással hallgattuk a göröngyök kopogását . . . egy-kettő! . . . S csak éreztük, hogy ebben a sorsban van valami tragikus igazságtalanság, valami kegyetlenség és éreztük, hogy itt elhibáztak valamit az Istenek . . . Aztán utolsó Istenhozzádot intettünk a frissen hantolt sír felé és kiléptünk a fehér keresztek gyászos birodalmából . . . Egyedül, egyedül ! . . . * Szihelszky Józsefné majdnem másfél év óta betegeskedett már. Súlyos baj kínozta. Ráknak nevezték el ezt az orvosok. Az elmúlt őszszel operációt végzett a betegen egy európai hírű nősebész. A műtét után jobban lett, de javulása nem volt állandó. Mult évi nov. hóban megint ágybadöntötte a súlyos baj. Önfeláldozó férje semmi áldozattól nem riadt vissza, csakkogy visszaadja a gondos anya és hü feleség egészségét. Nem használt semmi. Pénteken reggel minden haláltusa nélkül örökre elaludt Szihelszky Jósefné, hogy megsirassuk, elsirassuk, két árvájával és hü férjével együtt mindannyian, akik ismertük őt. Az elhalálozásnak híre után a kondolleálók egész csapata kereste föl a családot. A ravat a koszorúk egész serege halmoztael. Ott van köztük a nyomdaszemélyzeté és a szerkesztőségé, a hűséges munkatársak koszorúja is . . . A békéscsabai nőegylet küldöttségileg helyezte koszorúját a ravatalra. A küldöttség élén özv. U r s z i n y i Jánosné tolmácsolta a nőegylet részvétót a gyászoló családnak. A felejthetetlsn halott elhunytáról ezt a gyászjelentést adta ki a család: vehetően. A szu bántotta füzgaly hegyén még ott mozgatja a tél az élettelen, de a legszebb rózsával is alig összehasonlítható — füzrózsát. Sokan kérdezhetik magokban, mi is az a rózsa ? Megadom reá a választ. Korán tavaszszal a szu megszr^ja a fűzfa rügyót, a rügy nem bocsájt egy, illetve három levelet, hanem sokat s nyár folyamán a beteg rügy leveleiből alakul a füzrózsa. Télen át sem esik le, mint a többi lomb, ott marad az ág hegyén s a tél fagya egészen feketére festi s oly gyönyörű rózsa-alakot mutat ez a fekete rózsa, hogy nincs a thearózsák között egy sem, amely csak megközelítené is. Sürün nem fordul elő, csak nagyritkán. A fagyai s.más bogyárokon a bogyónak se hire, se hamva — elvitte a megbecsülhetlen cinke s más madár, no meg a tél kacagó primadonnája — a fekete rigó. Most még minden csendes, még a veréb is, amely itt mentül kevesebb. A cserjésből már távolról kiugrott nyul óriási ugrással akarja elkerülni a gát északi oldalához hordott havat, de az ugrást elvéti s estében eltűnik a magas hóban, hamar kiássa magát s fut-fut eszeveszetten. A madárvilág leghitványabbja, a szarka, mint a hajó a nagy hullámokon, repül a közeli tanya felé, madárfiók még nincs s jó lesz a szemét is. '' Tovább megtaláljuk az iker topolyfát. Két vén topolyfa, ki tudja mily behatás következtében, két méter távolról egy hatalmas ággal összenőtt. Ritka ez a faalakulás. Ugy néz ki, mint egy hatalmas kapu. A veszei hídhoz közeledve, már élet látszik, a műúton kocsik zörögnek, emberek jönnek-mennek. Oda a csönd, oda a béke. Mintha egy más világból csöppent volna az ember egy hétköznapi, pxózaibb, zajosabb világba . . . A harisnyakötő. Irta: Benda Jenő. 1. Szép volt, mint egy bájos, hangulatos, izgató költemény. Rózsaszínű selyem szalag, tündöklő fényes, simu- | lékony pnha. Ezen — mintha kiterjesz- 1 tett szárnyakkal pihenő lenge pille volna — egy könnyű kis csokor. S a csokor közepén elrejtve egy tündöklő ezüst csatt. Ilyen volt az a harisnyakötő. Egy szép, finom úrinő harisnyakötője. 2. László imádta a szép finom urinőt. Esengett utána, előbb tiszteletteljes távolból, azután tiszteletlen közelségből. A finom úrinő kacérkodott vele, ugratta, azután kikacagta — végül azonban mégis meghallgatta. Rendszerint igy cselekednek a finom urinők. egy szép napon László végre is megitta a suhogó selyem szoknyák rejtegetett^ bájos rabját, a tinóm költői, lenge harisnyakötőt. Gyönyörű szép nap volt ez. Szenvedélyes, tobzódó, szerelmi ünnep. Egy hideg és ködös, kellemetlen téli délután jó melegre fűtötték a kedves kis garzon lakást, szigorúan berumozott forró teát ittak és sokat csókolóztak. László mámoros volt a nagy örömtől és elragadtatástól, hogy ime, végre is övé lett a szép finom úrinő. És mint a jó gazda, amikor uj birtokot szerez, külön megcsodált, külön értékelt mindent, ami erre való. A nő szemét, a nő alakját, a nő haját, a csipkés fodrokat, a gyönyörű selyem ruhát, s mindenek felett a bájos, hangulatos harisnyakötöt. Reszkető kézzel megsimogatta s forróságtól kicserepesedett ajakkal megcsókolgatta. És mondta mosolyogva, kedvese, a a finom úrinő: — Ha annyira tetszik, tudod mit? az egyik felét neked adom! Az egyik felét te viseled, ennek az órának az emlékére a másikat én. Nesze ! És gyürü helyett szenvedélyes szerelemre' igy jegyez el bennünket egy pár megosztott harisnyakötő . . . 4. Igy lett Lászlóé a finom költői és lenge harisnyakötőnek az egyik fele. És különös bizsergő gondolatokat ébresztett benne a kis frivól, mihaszna jószág. Mintha saját előkelő, bájos egyéniségéből ajándékozott volna neki egy darabot kedvese, a finom úrinő. Arra a másik harisnyakötöre gondolt, amelyik régi helyén van, a legszebb asszony lábán, csipkék, fodrok, suhogó selyemnemüek édes börtönében.S ilyenkor mindig egy melegedett, erősebb áramlásba fogott a vére s gőgös önérzet töltötte el szivét: — Enyém az én kedvesem, a finom . úrinő! 5. És büszkén ment az utcán és önhitt lett és krakéler. Ezt tette vele a frivól kicsinyke, mihaszna harisnyakötő. Ugy vélte, joga van hozzá, mert sok millió férfi közül éppen csak őt a karcsú, a vállas, az erőteljes barna fiút választotta kedveséül a finom és szép úrinő. Egyedül csak őt és senki mást. Ugyanazért mélyen lenézte az össz emberiséget, s különösen lenézte barátját, Simont, a penészes, szeplős, vöröshaju ifjút. Hajh! van-e asszony, nemlátó és rossz izlésü, aki ennek ajándékozna egy harisnyakötőt? 6, László büszke volt, de jószívű, ugyanazért nem szakított meg Simonnal minden összeköttetést. Sőt barátkozott véle, s társul szegődött hozzá egy nagy lumpolásban, egy vágyakkal sorvasztó, forró éjszakán.' Ekkor már tizenkét napja volt az övé a gyönyörű, lenge, hangulatos harisnyakötő. Lumpoltak, ittak, becsíptek, sírtak, rosszul lettek, megvirradtak. S kábultan zúgott, fájt fejük, az álmatlan koponya. Ekkor tanácsolta Simon a szőke hajú penészember: — Menjünk a gőzfürdőbe. 7. Mentek. Egy üres kabinban, hozzá fogtak a vetkezéshez. És amint ott áltak egymással szemben félig öltözötten, félig vetkezetten, Lászlóval egyszerre újra forogni kezdett az egész világ. Mert ime a szőkehajú, penészember egyik pipaszárlábán kacéran, szemtelenül i ott'pihent az a bizonyos másik lenge, finom és költői harisnya kötő!. . .