Békésmegyei közlöny, 1904 (31. évfolyam) július-december • 54-104. szám
1904-11-24 / 95. szám
XXXI. évfolvam. Békéscsaba, 1904. Csütörök, november hó 24 én 95. szám. BEKESMEBYEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség : Főtér, 876. száinu ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők Kéziratok nem adatnak vissza. IDegjelcnfk hetenként kétszer : vasárnap és csütörtökön. ElrOFIZETÉSI DI3 : Egész évre 12 kor. Félévre ö kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillér. Előfizetni bármikor lehet évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő : MAR OS GYÖRGY Segédszerkesztő : PALATÍNUS JÓZSEF. Lap tulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF Kiadóhivatal : Telefon-szám Főtér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helybenifizetendő. nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fillér. Takarékoskodjunk ! Békéscsaba, nov. 23. Valahányszor a magyar birtokos osztályra gondolok, önkéntelenül is Petőfi szatirikus jellemversének kihivó, elbizakodott refrai n j e, a » Magyar nemes vagyok" jut eszembe. Az a magyar nemes, aki Pató Pál nembánomságával éli át napjait, merengve a multak dicsőségein, henyélve az életet napnap után. Hát napjainkban eltűnt ez a fajta nemes. A villanykorszak kiforgatta az ósdi kúriák kényelmes támlás székéből a birtokost és rákényszeritette a munkára. De azért senki ne gondolja, hogy kiveszett a régi nemes teljesen. Petőfi kigúnyolt nemesei elpusztultak ugyan, de nem minden szokásaik, amelyek közül egyik-másik már nem is szokás, de határozottan bűn. Erről néhány szót. Ha igaz a bibliának a szava, hogy | amelyik gyermekét legjobban szereti az apa, azt fenyíti meg legtöbbször,! akkor a magyarok Istene ugyancsak szeretheti népét. A sorscsapásoktól nem igen kiméli a nemzetet, mely ki sem ! heveri az egyik baját, már is nyakába zudul a másik. A nyomorúság ugy látszik nem kívánkozik el hazánkból, ahol, hogy egyszer felütötte tanyáját, otthonosan érzi magát. Előbb a gazdasági válság fogott romboló munkájához, melyet máig is kíméletlenül végez. Kiszipolyozza ezt a szegény törekvő népet, mely ernyedetlenül dolgozik, hogy fentarthassa magát. Azaz, hogy nem is mindenki dolgozhat, mert a munka nincs oly bőven, mint a munkáskéz. Azt hittük, hogy a gazdasági bajoknál nagyobb válságok alig érhetnek. S ime, mig a gazdasági válság fentartja rémes uralmát, még nagyobb baj szakadt ránk. Az időjárás szeszélyessége nem engedte fejlődni a vetéseket ; a tejjel-mézzel folyó Kánaánnak nevezett édes anyaföld megtagadta tőlünk áldásait; a nap elsorvasztotta az élelemhez szükséges termékeket; az életnedvet adó felhők összeesküdtek ellenünk; sztrájkoltak, és se vágyakozás, se remény, se könyörgés nem használt semmit. A silány termés következtében elmaradt élelmezési cikkek pedig nem pótolhatók. A nép dolgát irányító körök sokat foglalkoztak mentő intézkedések lervezgetésével, sőt dicséretreméltó, hogy vármegyénkben sietséggel foganatosították és foganatosítják az inség enyhítésére irányuló rendszabályokat, noha utóbb kiderült, hogy nálunk, — hála a gondviselésnek, Ínségről szó sincs. Ami azonban ma még nincs, az holnap bekövetkezhet. És erre az eshetőségre készen kell lennünk. Mivel pedig az illetékes hatóságok megtették az esetleges . veszedelem elhárítására szükséges óvintézkedéseket, a népre is háramlik az a kötelesség, hogy nyomorát előrelátással csökkentse. És itt el kell mondanunk népünkről az igazságot, mert csak igy lehet remélni, hogy felösmervén a veszély nagyságát, letesz azokról a hibákról, vagy mondjuk bűnökről, melyek bő termés idején is sokat ártanak neki, de ebben a szűk esztendőben egyenesen végzetesekké válhatnak reá nézve. A magyar birtokososztálynak, sőt magának a népnek a legnagyobb hibája : a mértékletlenség, mondhatni bőséges pazarlás. A magyar nép nem gondolja meg, hogy az istenáldás, mit betakarít Mihálynapkor, az egész évre való; rendesen már a téli hónapokban föltorkoskodja a java táplálékot ; elfogyasztja húsvétig a borát, s mire elkövetkeznék az igen erős munka, akkor már kenyéren, kölcsönbe vett, drága kamatú kenyéren élősködik és vizet iszik. Ha takarékosan bánik a kevés meglévővel, ugy szűkölködve bár, mégis kibírja addig, mig jobb termést ad a természet. A takarékosság legyen tehát a birtokos osztály egyik főelve ! Alea jacta est Politika és egyebek. - Levél fővárosi munkatársunktól. — Budapest, nov. 23. A kocka el van vetve. Nemzeti politikánk egét sűrű, sötét fellegek borítják. Szemben áll egymással az elnapolt képviselőház nagy többsége és az ellenzék minden árnyalata, a szövetkezett ellenzék, hogy megvívja a harcot. Maga a nemzet nem minden aggodalom nélkül nézi a harcra kész feleket, mert kétségtelen, hogy az évek óta nem szünetelő ádáz politikai tusák, az egyre megujuló parlamenti zavarok, sok egészséges nemzeti erőt megbénítanak és nem kis mértékben csonkítják oly üdvös, áldásos mozgalmak hatását, melyeknek tevékenysége és tevékenységük teljes sikere*általános, nagy nemzeti érdek. Ale jacta est. A többség és szövetkezett ellenzék tovább küzdenek igazukért. Az utca demonstrál, a kormány népgyűlésezik ós konferencia után konferenciát tart az ellenzék. Az egyik fél jóleső megnyugvással fogadja Tisza munkáját, a másik pedig veszedelmet rejt benne. Az egyik fél a jelenlegi kormány bukásán álmodik s azonközben tippel a jövendő kabinetjére: a másik meggyőződése az, hogy gróf Tisza győzelemmel hajtja keresztül terveit, annál inkább, mert a politikai világban híresztelik, a király óhajtja a békés kibontakozást, azonban csakis aképen, ha a békefeltételek között lesz a házszabályok végleges revíziója. Hogy azonban lesz-e békés megoldás, s egyáltalán milyen módozatok, feltételek mellett, az még a jövő kérdése. Egyelőre csak tervekről lehet szó, amelyek közül politikai körökben leginkább hangoztatják ezt: A miniszterelnök december tizedékére hivatja össze újra a képviselőházat az uj ülésszakra. Az üléseken nem Percei Dezső fog elnökölni, hanem az elnöki teendőket az alelnökök végzik. Az uj ülésszakra rendes szabály szerint újra kell válaszaz alelnököket, de ezek mindaddig hivatalukba maradnak, amig uj választásra kerül a sor, tehát nem lesz rá szükség, hogy a mindenesetre viharos napokon vezesse a tanácskozásokat. Az uj ülésszak első ülésein megkísérli Tisza a klotür alkalmazását, illetőleg az erőszakos intézkedések érvényesítését. A renitens képviselőkkel szemben egyelőre csak a régi házszabályok paragrafusait akarja alkalmazni. De ha ezzel nem ér célt, a tumultusok külső erőberendezésével fogja lehetetlenné tenni. Legfőbb törekvése az, hogy eképpen hat hónapra terjedő indemnitást kapjon. Ha ez december közepéig nem sikerül, akkor karácsonyi szünetet ad, s aztán a vakáció után ismét megkísérli az indemnitás megszerzését, de már ekkor minden eszközzel. Mihelyt az indemnitást megkapja, felfüggeszti a képviselőház tanácskozásait, s ez a szünet már a jövő év február haváig fog tartani. Akkor újra összeül a képviselőház, de csak azért, hogy meghallgassa a király kéziratát, melylyel az országgyűlést feloszlatja s uj választásokat rendel el. Ezen Békésmegyei Köziony tarcája. Csó k- ame ,v <>i sem csattant. Törpe lelkek ... Törpe lelkek, korcs utódok, Léha fattyak kora ez; Az erénynek, becsületnek Sora ritkul, nyoma vesz, A porondon pálmaágért Lándsát-törni nem d'vat: Pénzért veszik a borostyánt, Bolond, ki maga arat. Igaz érdem a szerényseg, Kuckójában meglapul, Mig a hitvány a piacon Ordit irgalmatlanul. Üres fejek táborával A fórum benépesül, S a bölcsesség elkotródva Gyökeret rág egyedül. A szorgalom kérges kezét üyakran éhség marja meg, Mig a herét bőségölén Hordozzák az istenek. A milliók porbahajló Hátán a kény lovagol; Mészárosát pásztorának Nézi a bolond akol. Füleli a szabadságot A szolgaság vérebe, S a hóhérhoz kéznyalásra Jár a martir gyermeke . . . Törpe lelkek, korcs utódok, Léha fattyak kora ez ; Az erénynek, becsületnek Sora ritkul, nyoma vesz . . . Farkas Antal. Irta: l üzesérl István. Mindenki beteg volt itt, a fák, a füvek, az emberek, minden, csak ő nem, a leány. Piros ruhájában ugy vált ki a fakózöld környezetből, mint egy nagy, friss szamóca. A beteg anyjával jött ide, a halál előszobájába, ahol minden éjszaka akadt egy-egy sápadt valaki, akit át kellett csempészni a temetőbe. Csendben, észrevétlenül, mint a dugárut. Rejtegették az élők elől azt a sok elsorvadt utast, akik azt hitték, hogy az élet felé haladnak, s annyi jóleső reményen, annyi virágos életkedven keresztülgázolva, belebotlottak egy sírgödörbe. Ide kisérte el anyját a leány. Itt találkozott a fiúval. Annak az arcát is belepte az a különös zöldesszürke szin, amely a halál gárdájának az uniformisa. Az ő szeme alatt is ott feketéllett a halál jegygyűrűje. Az ő arcára is ki-kiültek azok a skarlátszínű lázrózsák, amelyeknek a virulása hervadásról mesél. És megszerették egymást. A leány szánta a beteg fiút. Hogy olyan gyenge, olyan színtelen, mint egy csenevész fácska. És örült, hogy ugy ragaszkodik hozzá, ugy elpanaszkodik előtte, mintha az anyja, a kis mamája volna. És lassankint megszerette. A nagybeteg fiu pedig beleszeretett abba a nagy, pirosruhás egészségbe, aki ott anyáskodott mindig körülötte. Aki vigasztalta, ha elfogta a kétségbeesés. Aki megsimogatta a sajgó homlokát, ha gyötörte a láz. És aki el tudta hitetni vele, hogy van még innen visszatérés, hogy van még élet a szezonon tul is. Igen, az életbe, a boldogságba vezet az az ut, amelyen ő jár, — gondolta sok forró, álmatlan éjszakán a fiu — s én elmegyek oda vele és élni fogok ott, pirosan, egészségesen, mint ő. — Ő eljön velem oda — gondolta sok forró, álmatlan éjszakán a leány — és boldog lesz, egészséges. Én fogom gyógyítani. És mintha a leány életereje átömlött volna a fiúba, mikor együtt voltak, piros volt, egészséges és boldog. Piros volt, egészséges és boldog reggeltől késő délutánig, amig a hűvösödő levegő rá nem ült a fiu mellére. Akkor aztán mosolyogva váltak el s mindegyik mondta: — Holnap. A szemeik ilyenkor édesen, ártatlanul csókolóztak, a kezük alig ért össze, csak éppen hogy kettejük egyező gondolatát vitte meg agyukba az átfolyó delejesség: Holnap. S mikor nagynehezen ma lett a holnapból, akkor ott várták egymást azon az árnyas, kis padon, amelyiken most is ott ül a leány és tenyeréből ernyőt formálva, kutató pillantással méri végig az utat. Mikor a kopár, sziklacsucsos hegytető mögül előbukkanó nap — ugy tíz óra tájt aranyos lángokba borítja a legmagasabb fenyősudarat, az a találka ideje. Jaj volt annak, aki elkésett. Most pedig már jóval lejebb jár; világossárga sugárkévék már a lankáson hömpölyögnek tova és a fiu még most sem jön. Istenem, talán beteg gondolja a leány s arcán keresztülfut az aggodalom. Nyugtalanul nézdegél körül . . . De hiszen tegnap semmi baja nem volt még. Biztosan elaludt teszi hozzá és mosolygó gondtalansággal tép le egy csomó virágot. Bokrétát köt neki dalolva, dúdolva, a fakó, betegszinü vadvirágokból. A bokréta is kész, és ő csak nem jön. A kis harang egymásután veri a negyedeket. A fák között bujkáló napvüág, mint egy incselkedő, pajkos kobold, egyre alacsonyabban bukkan elő. Már egy fél, már egész órával késett el. A leány félni kezd. Furcsa, bántó gondolatai támadnak. Nagy a csend. És olyan egyedül van. Senki sincs itt a közelében. Feláll s idegesen szemhéjait összehúzva körülnéz. Megrezzen. Ott egy erdei uton jön valaki. A fiu jön . . . Most aztán durcásan ül vissza a pacira és hátat fordit neki. A fiu lassan, fáradtan, lihegve érkezik oda ós szinte leroskad a leány mellé. És nézi fájón, szomorúan a karcsú, erős, remegő termetet. Sötéten alágyürüzött, láztól ragyogó szeméből pedig egy nehéz könnycsepp harmatozik alá beesett, színtelen arcára. Csendes szellőcske rezzen át a fákon. Nyomában két-három elsárgult levél szállingózik lefelé. Szól a fiu : Jó éjszakát, Olga! A leány dürcásan húzódik messzebb, a pad széle felé. Nem felel. Szól a fiu csendesen, szomorúan : Jó éjszakát, Olga! A leány még most sem fordult meg, csak ugy panaszkodott a bokrétájának: Igen ? Ő azt mondja : jó éjszakát. De én már reggel itt voltam. És kötöttem neki virágot ... De ő azt nem fogja megkapni, mert . . . mert ő már . . . engem . . . nem szeret . . . Szól a fiu remegő, elfúló hangon : Jó éjszakát, Olga ! A leány hirtelen, kacagva megfordul
