Békésmegyei közlöny, 1903 (30. évfolyam) július-december • 53-103. szám

1903-10-11 / 82. szám

XXX. évfolyam. Békéscsaba 1903. Vasárnap október hó 11-én 82. szám. BEEESMEGTEI EOZLONT POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellerrft' részét il'etö közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szam 16 fillé" Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Segédszerkesztő: BELENCÉRESI DEZSŐ Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Rendszeres közigazgatás. - okt. 10. A magyarországi községi és körjegyzők országos központi egyesülete a napokban gyűlésezett. Ezzol amenynyire a mostani zűrzavaros viszonyok megengedik, a komoly állami feladatok iránt érzékkel biró közönség figyelme ráterelődött egy napra a közigazgatás ügyére. Pedig nem ártana olykor beletekinteni abba a tükörbe, amit köz igazgatásnak nevezünk. Mély megdöbbenéssel vegyes okulást meríthetne abból a képből és a kép ama benyomásából, mely teléje tárulna S hátha még ez a falu jegyzőjének szemüvegén keresztül történnék! Akkor volna még csak meglepő s lesújtó az a kép. Mint valami gyűjtőlencsében a nap sugarai, ugy összpontosulnak a közigazgatás évtizedes bűnei a falu jegyzőjének mivoltában. A közigazgatás szervében a legfontosabbak egyike, talán azt is mondhatjuk, hogy a legfontosabb, a rárótt munka csak a nyakába varrt felelősséggel vetekedhetik, de azért elismerés, anyagi javadalmazás és a hivatallal járó hatalom tekintetében a legutolsó helyen áll. Munkájának eredménye nem az ő dicsérete és dicsősége, ellenben mindenek botlásának ő lesz a legutolsó fokon az áldozata. Amolyan „Prügelknabe " De mi ez a jellemzés a szomorú valósághoz képest! Képzelje el mindenki a legtökéletesebb összevisszaságot, mely a végső ponton tör ki elementáris erővel: ez a falu jegyzőjének a szerepe. Ezt a szerepet tette szóvá, mint évek hosszú sora óta rendesen, az idei jegyzőkongresszus is. Ezt a szerepet panaszolja fel abban a memorandumban is, amelyet a kongresszus eredményeként az egyesület a kormány elé fog terjeszteni. Vájjon lesz e lehet e foganatja? Maga a Kongresszus sem hiszi el. Mert ami az anyagiason kivül, ami nem tartozik szorosan a a közigazgatás ügyéhez, az első lépés volna, tudniillik a községi törvény módositása, illetve a közigazgatás teljes reformja, azt a távoli jövő előre nem is sejthető reményének tartja maga az egyesület is. Igy hát kénytelen a máról holnapra való segítés kuruzsló szereit kikunyorálni a jó közigazgatás orvossága helyett. S még azt sem kapja meg. Valóban csodálatos valami, hogy nálunk irtóznak az emberek a rendszerességtől. Temérdek az úgynevezett közigazgatási szakfórfiai ík száma, ellenben a közigazgatási politikusoknak, akiknek ideájuk volna ós akik magasabb szempontból szólnának hozzá a kérdéshez, még csak lámpással sem találjuk meg a nyomát. Pedig ilyenre volna szükségünk nem csupán a rendszerességért, nem csupán magáírt a közigazgatásért ós annak jóságáért, hanem a legfenyegetőbb nemzeti érdekből is. Szerves egésznek sehol semmi nyoma. A teljes felelőtlenség a legkisebb hatáskörrel és a legnagyobb hatalmi pozíció a felelőtlenség teljes hiányával találkozik. Innen van a közigazgatás veszett hire és az irtózat, mely a közönségben megnyilatkozik minden iránt, ami csak a legkisebb vonatkozásban van a közigazgatással. Tul menne e cikk keretén annak a tárgyalása és részleteiben való ismertetése, miben kellene állania a jó közigazgatás reformjának. Itt csak óriási vonásaiban rajzolhatjuk meg amaz irányelveket, amiknek a közigaz gatás reformjában érvényesülniük kellene. A fő irányelv nem lehet más, minthogy véget kell vetni a mai kétlelkű irányzatnak, amely szjrint a közigazgatás nem autonomikus, holott névleg az volna, és nem állami, holott tényleg az. A közigazgatást egységesíteni és rendszeresíteni kell az államosítással, de oly módon, hogy az a történelmi fejlődésnek megfelelőleg történjék. Az utonomiában rejlő nemzeti ellentállás jura rezervátáit fenn kell tartani, azontúl azonban minden egyebet meg kell szüntetni. Csakhogy ehhez a közférfxu önzetlenségének oly mértéke szükséges, amit nem igen találhatunk fel. Ellenben találkozunk irányzatokkal, amelyek az eutonomia utolsó bástyáit is le akarnák rombolni, anélkül azonban, hogy helyébe másat, ujab, modernet építenének. Ezt évtizedekre visszamenőleg konstatálhatjuk, attól az időtől, mikor a kormányhatalmon -mindenáron való érvényesülése érdekében szüksége volt Tisza Kálmánnak arra, hogy megnyomorítsa az auíonomiát Félig sikerült is, a mü azonban befejezetlen ós sem jobbra, sem balra nem dőlhetvén el, a márólholnapra való tengődés kétes értékű injekciójával igyekeztek lelket önteni bele. Ezeket a tarthatatlan állapotokat a maga teljes ridegségében juttatta kifejezésre a „falu jegyzői"-nek lefolyt országos kongreszusa. A nemzeti lelkiismeret hangja szól ki abból a panaszból, mely a jobb auyagi helyzet mellet a jó közigazgatást is áhitozza. De vájjon ki érti meg nálunk a lelkiismeret szótalan szavát, amikor a kiáltó szó is ugy hangozik el, akárcsak a pusztában ? A „falu jegyzői" megtették kötelességüket ! Többet tettek, mint amennyit tőlük bárki is várhatott volna. A politikai helyzet. — Fővárosi munkatársunktól. — Budapest, okt. 10. Visszajött tehát Széli Kálmán Bécsből és nagyon csalódtak benne azok, akik őt hitték a válság megoldójának. Pedig egy rés e a politikusoknak erősen bizott benne, hogy Széli paktáló tehetségével némelyes eredményt tud létrehozni. Tehát újra semmi. Újra a régi helyzet, amely semmi biztatót nem igór, mert Tisza István miniszterelnöksége nem igen lehet hiztató a nemzetre. Most megint ugy látszik, hogy az osztrák lapok sokkal jobban értik a helyzetet, mint a magyar újságok. Legutóbb a N. F. Presse irta, hogy az összes mértékadó körök és politikusok vezető gondolata az, hogy egy felelős kormány kinevezése már abszolút szükséggé vált, ha már más okokból nem, osak azért, hogy egy felelős bizalmi férfiú vegye át a közvetítő szerepet a korona és a kilences bizottság és esetleg a parlament között. Általánosan beszélnek arról, hogy legközelebb talán An drássy Gyula gróf kerül sorra ós ép oly sürün és ép oly nyomatékBékésmegyeí Közlöny tárcája. Népdalok i. Ha a szívem búbánatát Le lehetne írni, A világnak minden lánya Elkezdene sírni. A világnak minden lánya Zokogva fakadna, A szemükben, szép szemükben Könnyű nem maradna. Ha a szivem búbánatát Le lehetne írni, Segítne a fülemile A lányoknak sírni ; Sohse lenne világosság, Csak örökös éjjel, Amit még a napsugár se Zavarhatna széjjel. II. Nem kérdem már, hogy szeretsz-e Csalfa kis lány, csapodár. Csalfaságod, hűtlenséged Megsúgta a kis madár Vállamra szállt, azt súgta a fülembe, Hogy te többet nem ülsz az én ölembe. Nem is hiszek többet én a Csalogató szavadnak, Itt e széles nagy világon Hű lányok is akadnak. Ha te nem is, majd ül más az ölembe, Mást súg majd a kis madár a fülembe! Belenoéresi Dezső. Rákóezi emlékezete. Beszéd, a békéscsabai ev. Rudolf-főgimn. Rákócziünnepén. Elmondotta : Rell Lajos dr. Vannak nevek, amelyek úgy hatnak reánk, mint a hajdankor varázsigéi: említésükre egy egész világ éled föl lelkünk előtt . . . Égy egész világ éled föl, ha terólad szólunk, Rákóczi, dicső fejedelmünk; pusztuló várromok közt fényes élet támad, Tisza-Duna sikján büszke tábor torpad, zöld erdő lombjai között megharsan a tárogató . . . s mikor lelkűnkről eloszlik a varázslat, megilletődve kérdjük a bujdosókkal : Hejh Rákóczi, Bercsényi, Szegény magyarok vezéri, Hová lettek magyar népnek Elő tüköri . ..?! A népdal egyszerű énekese két szóval : élő tüköri valóban híven jellemezte a bujdosó fejedelem nemes lelkületét. Miként a tükör megérzi az előtte álló tárgynak minden változását s képe azon pillanatban hasonlóvá válik az eredetihez : úgy illették meg a Rákóczi lelkét a nemzet szenvedései, fájdalma, vágya a szabadság és önállóság után, majd hervadó reménye, hitének megtört lilioma'. . . S míg pályája kezdetén egy nemzet igóretföldének minden bűbáj át hordozta, végén népe kétségbeesésének égető poklát vitte keolóben a számkivetésbe. De élő tüköré Rákóczi ma is a magyarnak s addig nem verte meg az Isten e nemzetet, amíg e tükröt a megtagadás és elalkuvás szennyes fátyolával el nem fedi. Jertek ifjú barátaim, nézzetek e pillanatban ti is ez élő tükörbe, gyönge kezem megkísérli elűzni róla két század lehelletónek homályosító ködét. Lássátok mi tette képessé e nagy embert arra, hogy nemzetének élére álljon s népe vágyainak és törekvéseinek élete végéig védelmezője, hü megőrzője maradjon s átszázmartatója lehessen. A felvetettem kérdésre általánosságban kettős a íelelet: 1. mert belé tudott olvadni nemzetébe, 2. mert az alkalmas pillanatban ki tudott válani nemzetéből. 1. Nézzetek a gyermek-ifju Rákóczit! Undok gyűlölet, önző órdekhaihászat már ekkor teszi rá kezót, hogy gyönge hajtásukban elfojthassa benne a sziv természetes virágait . . . Letépik édesanyja kebléről, kiszakítják a nemzeti élet közösségéből s nemzettagadó szerzet hideg karjai köz« dobják a messze idegenbe, hogy kegyetlenül kiszámitott céljukat: a magyar szabadsághősök nemesen fejlő unokájának a nemzettől való elidegenedését elérhessék Azonban őseink nemes vérét, „dicső anyja" imádott képét s a gyermekkor kedves, kitörülhetetlen emlékeit meg nem semmisíthették; ellenkezőleg : bűvös szövőszékké váltak azok s rajtuk szövődött az az Ariadne-fonál, mely őt ármányok és csábitások tömkelegéből mihozzánk vezette, nemzete szivéhez, hogy fölfakasztván e gazdag forrást, irányitójává legyen hullámainak, a melyek a vihar hevében annyi bűn szennyétől tisztították meg e boldogtalan hazát. E szál, a hazaszeretet, vezette őt tehát haza, s minden akadály ellenére is össze kapcsolta nemzete szivével. S Rákóczi megértette annak dobbanását; átérezte, hogy neki mint egyénnek föl kell olvadnia a nemzetben, vele együtt éreznie és gondolkodnia. Maga irja Emlékirataiban: „Én hazám nyomorúságait fájó szívvel szemlélvén, fölötte elszomorodám" . . ; majd: ... „fölötte terhes volt Bécsben laknom, mert távollétemben szegény jobbágyaimat a német katonaság végképp megrontotta." íme, a beolvadás következtében előállott közösségérzet alapján ugy ébred a részvét Rákócziban a nemzet irtóztató állapota iránt. De e közösségnél fogva meg kellett éreznie azt is, hogy a hatalomnak s végrehajtóinak örült kapzsisába és kegyetlensége gazdag táplálókot nyujtandanak a nemzet égő gyűlöletének s lappangó természetes ösztönének a szabadulás után. Valóban ott állott a nemzet, hogy csak vezetőre várt. 2. És Rákóczi az alkalmas pillanatban ki tudott válni nemzetéből, hogy vezérévé lehessen. A pillanat, midőn a fölkelés élére áll, rendkívül jellemző a Rákóczi nemes egyéniségére. Őseitől öröklött neve, származása, összeköttetései, tudása, műveltsége egytől-egyig kiválasztották már s feljogosíthatták arra, hogy a szabadság zászlaját kezébe ragadja. Rákóczi azonban várt: óvatos volt, anélkül hogy bátortalan lett volna. Óvatos volt a maga, de kivált nemzete szempontjából. Tudta, hogy „utolsó nagy harcra" kell felszólítania a magyart s azért fősúlyt fektetett arra, hogy e harc szükséges volta áthassa a nemzet minden rétegét; tudta, hogy a vágyaknak, indulatoknak sokáig kell forrniok, amig feszítő erejükre számithatni. Mert ő nemzeti kényszerűségből s nem hírnevének öregbítéséért vagy egyéni érdekeinek előmozdításáért lépett ki a síkra s elmondhatni róla, hogy Rákóczi szereplése történelmünkben az egyéni áldozatkészség felülmúlhatatlan példája . . . Nézzétek, hiszen óriási, szinte elképzelhetetlen kiterjedésű birtokoknak volt ura; fényben, pompában, kényelemben élhetett volna; — származása, őseinek dicső neve amúgy is fényt' árasztottak volna délceg alakjára. Ő azonban magasabb szempontból tekintette az ember szerepót; érezte, hogy az emberi élet nem az egvéni érdekek felállításában ós megvédésében határolódik, hanem e szük korlátokon túl a haza, a nemzet érdekeinek szolgálatában. S egyéni érdekeinek mellőzésével, nemzete javáért, lemond az élet kényelméről, feldúlta boldog családi nyugalmát, kockára tette minden vagyonát, kincseit.. . „Rettenetes kardját" nem azért villogtatta, hogy a magáét védje, hanem hogy a másokét megtartsa; nem azért, hogy kényelemben élhessen, hanem hogy véreit, a szegény népet megmentse a kínzásoktól és meggyalazásoktól; nem azért, hogy biztonságban uralkodhasson, hanem hogy nemzetét megszabadítsa sehonnai, jött ment rablók jármától.' Vállalkozott rá, hogy nemzete sérelmeinek, szenvedéseinek, de egyszersmind vágyainak, reményeinek ós bosszújának is legyen élő tüköré . . . S amire vállalkozott, bár tövises volt a pálya, tőle többé mi sem vonta el. A mély folyam, ha egyszer ágyat mosott hullámainak, kicsiny patak módjára meg nem változtatja futását: a mély meggyőződésű, elvéhez hü s bátor férfiú, ha egy-