Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1902-11-30 / 96. szám

XXIX. évfolyam. Békéscsaba, 1902. Vasárnap, november hó 30-án 96. szám BB BEKESME6YEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden tielu! is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Iparosok és a társadalom. A ki a társadalom jellegét abban a nemes értelemben fogja fel s tudja mérlegelni, ahogy a tudomány azt meghatározza, t. i: hogy az egyesek egyesülése terjedelmesebb csoportosulásban közösen valósítandó anyagi és szellemi feladataik megvalósítása cél jából: az rögtön tisztában^ van azzal, hogy a társadalomnak széttagoltnak, széthuzónak lenni nem szabad s hogy ennélfogva abban minden osztálynak egyöntetűen, egybesimulóan kell összefolynia, együtt működnie. Iparosnak együtt kell dolgoznia a magasabb elméleti képzettségű tiszt viselővel, — a szerszám épen olyan becses, mint a diploma. Földművesnek együvé tartozónak kell éreznie magát a tanárral, tanítóval, mert aki a rögöt megműveli, épen olyan hasznos szolgálatot tesz, mint az, aki azt megbecsülni, szeretni tanítja. Igy kellene lenni s akkor erős vérkeringés lenne a társadalomban, mely ellenállhatatlanná tenné azt külső veszélyek, belső szétmarcangolások ellen s hazafiasságban egygyé olvasztaná még a különböző pártfelfogáso'í dacára is. Világító példa erre a hatalmas világbirodalom: Anglia, mely megbonthatlan erejét éppen társadalma egységének köszönheti, — mely fővárosának első hivatalába: a lordmayori székbe nem egyszer ültet iparost, bármely iparághoz s bármely felekezethez tartozó légyen is. Társadalma egységének köszöni Anglia ama mérhetetlen kincseket, melyekkel tárházai, gyárai és bányái telvék, — igen, mert a magvetővel kezet fogott a tudós a földek okszerű művelésére; az iparossal parolázott a miniszter, hogy a külföldi szállításokra minél több megrendelést adhasson — s bizony-bizony egyikök keze sem lett piszkosabb. A társadalom hatalmas egységének leghívebb kifejezői, legerősebb szervei: a különböző önsegélyző és jótékonysági egyesületek halom számra működnek Angliában, az összetartás érzetét élénken és hatékonyan munkálván és fölsegítvén az abb m lankadókat. Meg is látszik a*hatása ennek a társadalmi szervezetnek, mely mintha a legnagyobb angol vasgyárban: a sollingeniben öntött vas-váz lenne, az angol társadalom testét örök idŐKre biztosítja. És nálunk? . . . Az irigység ugyan nem kenyerünk, do mégis irigykedve pillantunk át a mi társadalmi viszonyaink talajáról Anglia felé. A régi magyar nemesség, melynek, fájdalom, a vagyona nagyrészben elveszett, csupán gőgje maradt meg még ma is, (habár szerencsére egyre fogyó mértékben) a 48 előtti idők visszalógö foszlányaiba burkolózik s a rendiség likas zászlóival takarózik. Kezd fujdogá'ni nyugat felől az igazi civilizáció szele s naponta lefujdogál egynehány porszemet azokról a válaszfalakról, mik az egyes társadalmi osztályok között fönnállanak, de édes Istenem, a keleti urhatnámság s az osztálygőg penészes vakolata még mindig erősebb ama szélnél. Hogy ez nem jól van így, az kétségtelen. De ha belátjuk társadalmi életünk e fonákságát, gondolkozni kell az eszközökön, melyek a petyhüdt ziláltságba élesztő fuvalomként lenghetnek bele. A latin közmondás azt tartja, hogy peccatur intra muros et extra; az egyes osztályokat s itt különösen az iparost és az értelmiség osz tályát értjük, bizonyos idegenkedés választja el egymástól, ami az egybe, eforradás szükségességét úgyszólván lehűti. Szálljon tehát le az értelmiség a maga magasnak képzelt polcáról az iparos műhelyébe mindig, amikor csak ideje van, közölje vele könyveiből meritett tudásának magvait, életbölcseletéből kiforrott szeretetét, lelkesítse, buzdítsa, élessze benne azon rejtett erőforrásokat, mik bizonnyal csak szunyadoznak lelkületében s helyes irányítás mellett egy megdönthetlen bástyájává válhatnak a társadalom közös tevékenységének. Politika és egyebek. - Fővárosi munkatársunktól. (Nessi Pál. A Qotterhalte. Széli bukása. Az uj pártalakulás. A ház bajai. A vidéki közönség s az uj ház. A régi képviselőház: szinház. Budapii, nov. 28. A Nessi-ügy tehát véget ért. A függetlenségi párti temperamentumos honatya | életének nem utolsó részlete lesz az a par lamenti tárgyalás-sorozat, melynek ő volt a hőse. Most már azonban vége mindennek. Az ügy eldőlt, bár nem ugy, ahogy sokan szerették volna, de eldőlt. A G-otterhaltét talán sohasem emlegették ennyit a magyar képviselőházban, mint most. Előszedték az eredetét, szövegét, tartalmát, célját, kutatva ós magyarázva. Pedig az ilyen nótával talán foglalkozni sem kellene. Aki akar, tüntessen is ellene. Barabás Béla például, — aki otthagyta a gyomaiakat, de azt hiszem, hogy jövőre szivesen visszamenne — a király előtt is tüntetni fog ellene. De legjobban tüntet ellene mégis az, aki említésre móltónak se tartja. De hát legalább Nessi Pál nagy ember lett s Budapesten őt is ismerik már, akár mint Makkait,csak a nevét nem tudják, hogy „Nessi e, vagy „Nesszi!" A Nessi-ügyből kifolyólag móg miniszter ós elnökválságról is beszéltek. Fejórváry ugyanis, emlékezhetünk rá, azt mondta, hogy előzékenységből hajlik meg a ház határozata előtt, Apponyi pedig mint házelnök dezavuálta a honvédelmi minisztert. A pénteki ülésen Fejórváry már is nem volt jelen: elutazott Bécsbe, ebből magyarázták ki, hogy le akar mondani. Mások pedig éppen azt magyarázták, hogy Apponyi mond le az elnöki tisztségről. Mindezen vészes kombinációkat azonban lefújta a félhivatalos Bud. Tud. Itt említem meg, hogy az ellenzéki vezórférfiak állítólag kijelentették volna Széli Kálmánnak, hogyha Fejérváryt lemondatja, a katonai javaslatok elé nem görditenek akadályokat. Ettől eltekintve pedig, a parlamenti helyzet a régi. a hir, hogy Széli okvetlen bukik, kedvenc témája a politikusok minden rendű ós rangú rétegeinek. Sőt már az egyik Buffet Mariska megemlítette nekem egész bizalmasan, mintha hálára í kötelezne az értesítéssel: Békésmegyei Közlöny tárcája. Dankó Pista. Irta: Székely Sándor. »Hajh ! sürii gyász van a cigánysoron !* A nótaköltő Dankó nagy beteg. . . Kisértő aggódás az arcokon, • Szerettei szeméből könny pereg! — Egygyé bogoznak nappalt, éjszakát, Úgy virrasztják a költő álmait, Kinek neve bejárta a hazát, Amely becsülve lánglelkü fiát Fejére fonta zöld babérait. Az őszi égbolt szürke, felleges, Az este is vigasztalan, setét, Vágyó szemünk egy csillagot keres, Mely beragyogja lelkünk éjjelét ! Amelytől hangos volt mező, határ, Az ének elnémult a húrokon, Elhallgatott egy csattogó madár . . . „Hajh ! sűrű gyász van a cigánysoron ! Fakóra hervadt rónaság felett Az elmúlás sötét hollója száll . . . Csak emlék már az enyhe kikelet, És nemsokára - emlék lesz a nyár ! . . Szövődik már a sárga szemfedél, Fehér dér ül a rózsaszirmokon, És hull a fáról sápadt, bús levél . . . „Hejh ! sűrű gyász van a cigánysoron !" S mi nézzük, látjuk szinte tétlenül A rombolás e vad diadalát, Hogy az a szív is nem soká kihűl, Mety nékünk adta annyi szép dalát ! Attól a daltól gazdag és szegény Lobogó lángra gyulladt egykoron, Virágzó májushónap idején . . . „Hajh ! sürü gyász van a cigánysoron !" A rózsafából készült hegedűt Ki veszi majd föl, ha a porba hul ? Ki hozza vissza azt a szép derűt Ha futni hagyjuk tétlen, szótlanul ? ! . . Hiszen mienk még, érezzük hevét! Rózsája itt ég még arcunkon, Állítjuk meg a pusztítás kezét! „Hajh ! sűrű gyász van a cigánysoron !" Magyar zenénk múzsája gyászosan, Szegény koldusruhában jő elénk, Ne forduljunk el tőle gúnyosan Ha esdekelő kézzel int felénk ! A hála jótékony filléreit Adjátok össze e sötét napon, Hadd lássa meg a dél vidékeit, Kiért gyászolnak a cigánysoron ! . . . Hadd menjen el gyógyulni a beteg, Nótás szivében nőjjőn uj virág ! . . . A hervadó fán rózsa még lehet, Ha déli naptól újra hajt az ág! . . Az új termés talán még szívesebb, Talán még dúsabb lesz egykoron ! . . . Áldozzatok! . . Az Isten megfizet! . . „Hajh ! sűrű gyász van a cigánysoron !' Samu bácsi betyárságaEpizód egy vén cseléd életéből.— Irta : Karaszy Ödön. Csöndes, nagyon csöndes föld volt Mügyarország akkor Olyan htlálos némaság borult a nemzetre szemfödö gyanánt, hogy azokra a puskalövésekre, melyek az Újépület mögött, meg az aradi vár sán cában dördültek el, szinte holtra iszonyodva borzadt össze minden sziv szóles e hazában. Mindenki azon aggódott, nem-e az apjának, a testvérének, a férjének szivét fúrta át a golyó, nem-e ő lett apátlan árva, nem-e ő lett özvegy ? Minden magyar családnak volt egy tagja vagy a temetőben, vagy móg rosz szabb helyen, a kuffsteini várban. Hogy irigyelték azt, kinek fia, férje vagy az édesapja úttalan utakon bujdosott; rengeteg erdőkben tövis megszaggadta, duvad riasztotta ; iromba sziklának éle fáradt lábát sebezte, vérezte ; délibábos pusztán, hüs reggeli harmat, sürü jeges zápor megeste, verdeste; zugó nádasokban hideg vízi tóreg vérét szipolyozta : de mégis szabad volt. Jólelkű pásztornép fűzfából összerótt gulyibálya alatt húzódott meg akkor testit pihentetni, fájdalmat altatni. Ezer jő füvével, ezer jófüvónek gyönge levelével sebet gyógyítgatni, otthon maradtakért, otthon aggódókórt aggódva zokogni. Amilyen jó nótás ország volt azelőtt, olyan csöndes lett most. Ha ugy néhanéha össze is verődik egynehány szomorú hazafi itt-amott bánatát feledni, csak egy nóta járta, az a nóta, amely ma is szóig igaz, amely sohse volt uj, amely ugy kezdődik : jaj, de . . . Nemzetes osébrági Csaby Pál hitvese is talpig feketében, hófehér hajával hosszan aláomló fekete fátyolban, tenger sok szenvedést eláruló arccal ült az Izsékről Kecskemétre vivő uton könnyű hintajában. A kelő nap teregette szárnyát a felhőtlen égen, mintha egy nagy ragyogó arany póra terítené széjjel legyezőjét; a porlepett csenevész akácok lombját aligalig lebbentette meg az Isten lehelete, holmi gyengécske szellő. A hintó ingása álmot lopott a nagyasszony pilláira s a hintópárnára visszadőlve szendergett. Móg akkor egy darab volt a Sziksa meg Bugac, egy darab mórhetlen pusztaság, ahol a szem látását alig fogta el itt-amott egy csenevész ákác pagony, egy-egy düledező csárda. Csak a csikósok, gnlyások, meg szegénylegények járták, hire sem volt még a most rajtálló fehér tanyáknak, szőlőknek, gyümölcsösöknek. Ha neki neki kerekedett a» alszól, felkapta a futóhomokot a siványokról s vitte a hetedik határig. Rendes utja sem volt. A hintó felküllőig érő homokon gördül tova, alig hallható kelepeléssel s a négy szakasztott egyforma vasderes ugyancsak neki rugaszkodik helyenkint, ahol a gyér fű nem verte ki a kerékvágást. Legkivált az ostorhegyesnek nincs ínyére az ut. Megmegrántja a szárat s horkantva vág fel, mikor a négyes suhogó selyem csapója pattan egyet-egyet a füle fölött. Látszik rajta, hogy nem a kecskeméti vagy szabadszálási ménesen nevelődött, hanem valamelyik bácskai uraság istállójából került ide negyediknek. A jobb úthoz szokott tüzesvórü paripa, mintha csak az utakat szidná, megujra felhorkant. — A teremtésit az ilyen vármegyének, móg az utait sem tartja jókarban, — hanem megembereli magát s újra hámba fekszik. Szebelédi Gyurka, a kocsis, maga alá gyűri panyókára vetett zsinóros dolmányát, lobogó ingujját felhajtja kissé izmos barna karján s loppal hátra pillant a szunnyadó nagyasszonyra. No csak hadd nyugodjék ! — mondja a bajusza alatt s aztán csak a lovakra, meg a kátyúkra ügyel, nehogy a zökkenós megakassza a nagyasszony szendergésót. Mert G-yurka móg a régi cselédek gárdájából való, akik jobban vigyáztak a gazdájukra ha aludt, mintha ébren volt. Megereszti kissé a hajtószárat s rábízza a párolgó lovakra, hogy lassan poroszkáljanak. Arra felé, aholt most Kerekegyháza — csúfondáros néven Kukália — fekszik (most annyi féle nemzetségből verődött össze a lakossága, tót, rác, sváb, oláh, magyar vegyest, hogy eleivel egymást nem értették, csak ugy jelekkel beszéltek, a mi nagyon jó volt, mert a szomszédasszonyok egymás nyelvin nem értvén, nem tartották érdemesnek veszekedni, igy hát türhetős volt a csöndesség) akkor tájt csak egy kis ákác pagony, vagy 10—15 fa állt, meg a Nyakaló csárda, özvegy Portörő Trézsi rezidenciája. Hogy özvegy volt e igazán, azt voltakópen nem lehotett tudni, de ö annak vallotta magát, hát ugy is tisztöltók : ifjuasszonynak. Gyereke nem volt egy csöpp sem, de ugy hírlett, hogy szeretője sincs — egy Szóval olyan tisztességes, szemrevaló, piros pozsgás csordásné volt, mint a többi, főzött pandúrnak, betyárnak egyformán; a csóktól sem idegenkedett gondolom, de azt már nem merem egész