Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1902-10-12 / 82. szám

XXIX. évfolyam. Békéscsaba, 1902. Vasárnap, október hó 12 én. 82. szám BEEESMEGTEI EOZLONT POLITIKAI LAP. Telefor-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét ii'ető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 tillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő: MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. — » A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. írás a gazdákról Békéscsaba, okt. 11. (bd.) Senki sem tagadhatja, hogy a magyar gazdában van szorgalom, van munkaképesság és van foglalkozásához szükséges tudás Megírták ezt már száz és száz formában s a gazdák büszkék is lehetnek arra, hogy ilyen kedvező és kellemes róluk e tekintetben az általános vélemény. Szükséges is, hogy azok az emberek, akik szorosan a földből élnek, értsenek munkájukhoz, mert hiszen az ország legnagyobb része a földből él. A gazdák adják az életet a hazának, mert Magyarországnak a mezőgazdaság még eddig és Isten tudja még meddig, az éltető eleme A magyar nép millióinak élete azon az apró buzaszemen fordul meg, mely a gazda munkája s a természet áldó napfényének, termékenyítő esőjének nyomán kerül a sárga kalász fejére. Ez a kis buzaszem dönti el mindig egy évre a sorsunkat, ad jólétet, vagy visszahozza a terméketlen esztendők keservesei. Az a picike mag bejárja az országot, megfordul mindenütt; ez életre kelti az ipart, a kereskedelmet. Keserves igazság ez, melynek részbeni elmúlása kedvező volna a magyar hazára. Ha nem kellene függeni a buzaszemtől, ha éppen olyan ereje lenne a magyar iparnak, kereskedelemnek is, mint ennek a kis magnak: akkor nem volna egy évi jólétünk a munkán kivül függővé téve az időjárástól, melynek kellemetlenkedése tönkre tehet egy esztendőt. Nagy a feladata tehát a gazdának, az egész ország szeme figyeli éberen a munkájukat. Vigyáznak ar. a, hogy teljesitik-e kötelességüket ugy ahogy kell. És látjuk azt, hogy meg van bennük a szorgalom, a munkaképesség, a tudás. De a kutató szem meg tudja látni azt is, ami nincs meg bennük. A gazdákat korholó Írásnak nem kell éppen merkantilista táborból erednie. Legátkosabb működést fejt ki a haza nyomorúság'ra, aki az agrárt és merkantilt össze akarja még jobban veszíteni, aki az úgyis éles ellentéteket még jobban kifeni. Lehet a gazdát — nem dicsérni is, anélkül, hogy az ember merkantilista volna. Bár ők mindent, ami kissé ellenük szól, csakis azoktól eredőnek vélnek. De hát nem igy van. Senki sincs a földön hiba nélkül; régi nóta már ez, amit a világ elmúlásáig fújni fognak s talán vonatkozhatik a gazdákra is. Meg van a szorgalom, meg van a munkaképesség, de nincs meg ezeknek méltó társa: a haladás vágya. Mert a világ mozog s mozgásában rejlik a fejlődés és haladás; de erről a magyar gazdák jó része — legalább itt körülöttünk — ázsiai nemtörődömséggel nem vesz tudomást. Feleslegesnek tartják azt, hogy ők is mozduljanak a többivel az ujabb elvek szerint Megmaradnak egy helyben csoJálatos dőre következetességgel, reájuk^nézve fejlődés nem létezik. U^fcukra ült a maradiság ördöge. Bár már roskadoznak a suly alatt, még sem vetik le, mert anélkül szerintök, ki tudja milyen lenne a világ. Megszokták már a terhet anynyira, hogy az még kedves is nekik. Aztán hogy váljon meg olyan valamitől az ember, ami neki kedves, amiben gyönyörűsége telik ? Pedig már régen erezik a terhet. Egyebet sem hallunk, mint a gazdák panaszait melyeknek ocait azonban nem magukban keresik. Magukban keresni sem akarják. Igaz, vannak rajtuk kivül fekvő okok is, de az öntudatos ember mindig saját tetteit is vizsgálni szokta, ha már belejutott a kellemetlen körülmények közé és nemcsak mást tesz felelőssé, és vétkessé a saját bajai miatt. De a gazda nem igy gondolkozik, neki meg van a saját „antik," muzeumbavaló meggyőződése s ahelyett hogy azt spirituszba tenné örök nyugalomra, mint a kétfejű birkát szokták, — még ápolja ezt az ázsiai valamit és védi, növeszti, mint Allah a próféta szakálát. A panasz pedig szól; de ha a menybéli angyalok könyörögnének is nekik térdenállva, mégis búzát, kukoricát vetnének és nem egyebet. Mert hát ez szokás, mégpedig Ősi szokás. Igy cselekedett a gazda nagyapjának az apja., meg ennek az apjának a nagyapja és még feljebb. Bizonnyal külön tüzesitett villámokat sújtana le az égből a magyarok Istene, ha elhagynák ezt a drágalátos ősi szokást. Pedig sutba dobtunk már sok egyebet, ami még Árpád vitézeinek jó volt, de nekünk már nem Aki pedig e soroknak igazságát nem akarná elhinni, annak mutatható eleven példa, amely közel is van és világos is: a békéscsabai tejszövetkezet. Én Istenem, de hányszor olvashatta minden gazda, számtalan felolvasást hallgathatott végig a tejszövetkezetekről, mely — szinte állitható — hogy mentő eszköze lehet a gazdának. Dehát minek törődni azzal, amiről ezren és ezren bizonyították be, hogy hasznos és érdemes dolog. Szomorúan lehet nézni a csabai tejszövetkezetet, hogy nem képes virágzásra jutni olyan nagy s túlnyomóan gazda-lakosu városban, mint Csaba. Ott van pedig a gyulai, a békési szövetkezet, mindakettő gyönyörűen fejlődik s a gazdák érzik is már a hasznát. De hát itt is le kellene dobni a nyakukról a maradiság terhét, bele egyenesen a sárba. Hejh, ha a maradiság nem volna, de kiegyenesedhetne a gazdák dereka, elmúlna fele a panaszoknak. Mert miért kellene rossznak lonni annak, ami uj ? Miért húzódnak a modern gazdasági elvektől. miért hagyják erre a kis buzaszemre támaszkodni az országot ? Legyen az még oly acélos, megroppan néhányszor az óriási teher alatt. Mert ha nem tetszik is, de ugy van, hogy az ne panaszkodjék, aki nem akar magán segíteni Kénye'mes foglalkozás: várni a sült galambot, — de üdvösebb ha magunk sütjük rreg. Regi bajok. Minden nemzedék a maga kcrában és a maga kortársaiban talál legtöbb gáncsolni valót, mert a messze idők homálya eltakarja a letűnt kor és emberei hibáit s ha a történelem világításában tekintjük is, a nagy látkörben elmosódnak a fogyatkozások, mig a jelen nyomorúságait érezzük s a szereplő személyeket úgyszólván hálóköntösükben látjuk. Szidjuk a jelent és áhítozva nagy csodálattal tekintjük a multat. De hiszen ez idáig nem is olyan nagy baj. A jelennel való elégedetlenség, a jobb után, a tökéletesedós után való törekvés is egyik rugója az emberi haladásnak. De azért nem árt mórtéket tartani e kedvtelésben sem, mely korunknak és korunk szereplő személyeinek leszólásában annyira elfoglal bennünket, midőn a mai nemzedék gondolat- és érzelemvilága, a Békésmegyei Közlöny tárcaja. Még nem tudom . . . Sietve elsuhansz előttem, Eltűnő árnyék az uton . . . Kerülsz-e, futsz-e félve tőlem ? Még nem tudom. Sohsem nézel, mint más, szemembe, Ha szembe jősz a fordulón . . . Pirulnál tán tekintetemre ? Még nem tudom. És megszólitni még se merlek, Csak nézek rád titkon, futón, De hogy szeretsz, de hogy szeretlek Tudom, tudom ! . . Áchim Géza. Weér Tamás halála. Irta: Belencéresi Dezső. I. Mikor feltörték az ajtót, a szörnyű sejtés valóra váltan tárult a betódulok elé. Ugy, hogy szinte meredten álltak meg a tárt ajtó küszöbén: nyitott ajakkal, ijedt szemekkel ós senki sem merészkedett beljebb lépni. A teljesen idegen lakatos végre megmozdult. Kezében megcsörrent a kulcscsomag és belépett a szobába. Utána a többi és némán állták körül Weér Tamás testét A hatalmas, deli termetű ember, kinek karján, mellén szinte repedni látszott a ruha s szinte hallotta az ember, mozdulása közben izmainak rándulását: hanyatt feküdt kabát nélkül a szoba padozatán. Egyik keze hatalmas mellére volt hajtva; másik keze egyenesen nyúlt ki. Behajtott ujjai mellett közel hevert egy forgópisztoly. Weér Tamás arca nyugodt volt; szemei félig lehunyva, mintha mégis széjjel akarna nézni ezen a világon, ahonnan eltávozott. Csak az élet pirossága nem ragyogott rajta. Telt piros ajkai egészen elhalványodtak s össze voltak szorítva, mint annak, aki dacosan hallgatni akar. Csak a homlokán volt egy kis piros szélű kerek nyilás, — ezen röppent el a lélek. A doktor hajolt hozzá le először, mig a többinek könny ragyogott a szemében. Lesték az orvos szavát, bár mindenki érezte, hogy késő minden segítség. A doktor megfogta Weér kezét. Hideg volt. Eleresztette s az megkoppant a pado zaton. — Halott! Nagyobb bizonyság okáért kibontotta az atléta mellén a mellényt, szótnyitotta az inget s Weér szivére tette a kezét. — Hét-nyolc órája, hogy halott I Lassan felegyenesedett a doktor s erősen megrázta a fejét és egész durván szólt: — Bolond, bolond volt. Ilyen test... Az Úristen minden ötven esztendőben küld egy ilyet a földre. .. Nézzétek ezt a kart, — mondta s újból lehajolt és felgyűrte Weér jobb karján az inget, — ezeket az izmokat . . . Többen megszorították még nedves szemekkel a jó barát hideg kezét s erről átcsapott a hidegség a szivükbe is. Fájdalmas volt a hatalmas embert élettelenül látni. És szinte észvesztő volt a titokszerüsóg, mely hirtelen halálát körűivette s hogy saját kezótől jött az elmúlás. Nem órcette senki a sötét tettet s halvány sejtésekkel sem tudtak világító sugárt küldeni a homályba. Szétnéztek a szobában, hátha volna valami jel. Az asztalon égett a lámpa. Kabátja az egyik szók hátára volt terítve; ágya vetetlenül ós érintetlenül állott. Látszott, hogy Weér nem hunyta le szemét addig, mig az örök álom rá nem borúit. A lámpa sárga fénye alig látszott az ablakon beözönlő reggeli világosságban. Éjszaka volt tehát még, mikor eldördült a fegyver Weér kezében. Kikérdezték a szolgát. Nem hallotta a lövést. Levél nem volt sehol s igy még nagyobb titokzatosság borult az öngyilkosságra. A temetésen ott volt az egész város. A kedves daliát elsiratta mindenki. Hulló könnyekkel kisérték a temetőbe s számtalan lány ajakról hangzott csukló zo kogás, mikor a koszorúboritotta koporsón tompán dübörögtek a hantok. Egy szem sem maradt szárazon, csak Aghy Magda nem sirt, aki a párja lett volna a föld alá költözöttnek. Büszkén emelte fel fejét, arca dacos volt s egy könnyű sem hullott ki szeméből. Fal sem vette a bámuló tekinteteket s akkor is alig hajlott meg, mikor egy rögöt dobott Weér koporsójára. Mikor visszamentek a temetőből, még akkor is hideg ós merev volt Aghy Magda. A többi lány, kinek senkije se volt, csak jó táncosa, jó ismerőse a halott: vörösre sirt szemekkel, szinte haraggal nézett reá... — Keményszívű . . . — Soha sem szerette . . . Szállott a suttogás körülte s midőn a füléhez ért Magdának, a hideg leány idegesen rázkódott meg. H. A kavicsos kerti ut teleszóródott a vöröses levelekkel. Az őszi levegőben suhogtatta a szól a száraz galyakat s a ködben a csillagok fénye ós a hold sugára mintha fátyolon keresztül jutott volna a földre. Weér Tamás toppantása alatt csikorgott a kavics, midőn visszatartott indulattal felelt a lánynak, ki a kert rácsos kerítése mögött a szomszédos kertben állott. — Hiába beszól Tamás, hogy nem tűnik fel. Mindenütt beszélik — ha nem hallom is, — hogy maga nem olyan hozzám, mint aaelött. Maga megváltozott. Azt is merném mondani, hogy nem szeret már ugy, mint régen. Hogy nem vagyok már egészen a szive királynője — amint mondani szokta! Erre már nem felelt a férfi, csak nézett szótlanul Magdára. A lány erősen állta a tekintetét s kihívó büszkeséggel várta a feleletet. Olyan volt, mint a királynő, ki alattvalója hódolatát várja. Lassan megszólalt : — Ne beszéljen erről Magda, majd magyarázatot adok később. — Ne beszéljek, csattant fel a lány, mikor az eljegyzés napját is halogatja. En akarom tudni az okát, akarom ! Érti Tamás! Én nem vagyok olyan, mint a többi lány, hogy Ígéretekkel takarják előttem a valót. — Nem Magda, most nem ! — De most. Én nem tűröm tovább. Nagy oknak kell lennie, hogy megváltozott. Követelem, hogy beszéljen. Weér Tamás a parancsoló hangra kihúzta magát. Megszólalt ós tele volt a hangja komorsággal. — Megváltoztam Magda, mert megváltozott a szivem is. A nőben most már mást is keresek a merev, hideg büszkeségnél ós . . . — Azt akarja mondani, hogy már nem szeret, — lihegett a lány. Weér lehajtotta a fejét s szilárdan mondta: — Ne haragudjon rám Magda. De egyszer meg kell lennie .... Ne mondja, hogy kíméletlen, durva vagyok, de máinem szeretem !