Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1902-09-21 / 76. szám

iskolák, a testületek, egyesületek külön csoportban zászlók alatt. A Reisz és Porjesz gyár munkásai külön zászlójuk alatt vonultak fel. Fenn a díszteremben pedig emberember mellett volt A díszterembe elhelyezve lévő Kossuth képet az elöljáróság • zöld virág girlanddal s nemzetiszínű drapériákkal gyönyörűen felékesítette. A testületek, tanintézetek, hatóságok, hivatalok kiküldöttei foglalták el az első sorokat, mig a többi helyeken az érdeklődő nagy közönség állott. A díszközgyűlést Zsíros András biró nyitotta meg a következő talpraeset kis beszéddel: Mélyen tisztelt ünneplő közgyűlés ! Nemzeti ünnepet ül ma széles Magyarország ! Öröm ünnepet annak dicső emlékére, hogy a Mindenható gondviselő kegyelme száz esztendővel ezelőtt nemzetünket oly férfiúval ajándékozta meg, akinek világra szóló dicső munkássága, lelkes honszerelme ujjá teremtette édes magyar hazánkat. Kossuth Lajos születésének századik évfordulóján ünnepi közgyűlésre sereglett egybe Békéscsaba képviselőtestüle is, hogy a nagy férfiú soha el nem muió emlékének a hazafiúi kegyelet szent érzelmeivel áldozzon, hálákat adván a gondviselés kegyel méórt, melylyel választottjai közül őt a magyar nemzeti állami élet boldogságára nekünk elküldötte. A midőn ez érzelmektől áthatva a mai ünnepi közgyűlést megnyitni van szerencsém, hazafiúi tisztelettel kérem Haan Béla községi képviselő urat, hogy ünnepi beszédjét elmondani szíveskedjék. A biró szavai után felállott Haan Béla s alábbi tömör s eszmegazdag beszédet mondta el: Tisztelt képviselőtestület! Ebben a testületben és teremben községi életünknek napi gondjai nyűgözik le rendszerint az elméket, úgyszólván mindennapi kenyerünk apró harcait folytatjuk — sokszor anélkül, hogy valamely magasabb, valamely nemesebb eszmény irányitana bennünket. Emelkedjünk most az emberiség legnagyobb eszményeihez, emelkedjünk fel azok egyik megtestesítőjéhez, emelkedjünk fel Kossuth emlékéig! Ki volt Kossuth ? Erre a kérdésre a feleletet egy nagy magyar államférfiú szavai szerint egy másik kérdésben kell keresnünk. Mi volt Magyarország 48 előtt? Ennek a képviselőtestületnek tagjai nagyobb részben azok, a kiknek elei jobbágyok voltak, a kik túrták a tőidet a nélkül, hogy az övék lett volna, viselték az országos terheket a nélkül, hogy az ország dolgába beleszóllásuk lett volna, a kik felett ítéltek meghallgatásuk nélkül. Az ország lakosságának tulnyomá része még hatványozottabb mértékben osztozott sorsukban. Nem volt jobb sorsa a többi osztályoknak sem. A nemes ember szava az országos ós megyei gyűléseken — puszta szó maradt, a városok lakossága tengóletet élt, — Magyarország jogai törvényekben megírva jain, miként a csillag, mely ősködéből még nem vált ki; s nékik nem adatott meg, hogy Téged lássanak. Mennyivel boldogabbak, kik szemlélői s részesei voltak munkádnak ós mennyivel boldogabbak vagyunk mi, kik, ha bár szemünk nem is láthatott, érezzük lényed fényét, ós melegét. Mert Téged mindenki isiner e hazában s miként a nap képe mindenütt ott ragyog, ahol csak egy vizcsep összegyűlt: ugy írtad be Te is képedet e hon minden fiának szivébe ... A gyermek dajka-dalába vegyül már az „azt üzente" ódes-bus dallama; az ifjú jövendőjének merész álmaival együtt susogja nevedet; a nő, midőn férfit nevel, a férfi, midőn eszméket keres a küzdelemre, ragyogó lényed sugarai után indul tova; az agg éltének utolsó napjait emléked aranyozza be s az a kicsiny virág, melyet sírodról szakított, — nézd, mosolyogva mondja, megédesíti siri álmait. És nemcsak sziveink, hanem áldott vidékeink is, „Kárpátoktól le az Al-Dunáig" a hol csak megszólal a magyar dal tündére, tudják, érzik: Kije vagy Te e nemzetnek. És mégis, Magyarok, lobbantsuk lángra az emlékezett fáklyáját e napon: az ő ünnepe van ma. Olvaszszuk le lelkűnkről mindennapi küzdelmeink gondjainak, vágyainknak, hiúságunknak, egykedvűségüuknek rozsda-rétegét, hogy tisztán láthassuk az ő ragyogó alakját s azokat a lángsugarú betűket, a melyekkel nevét beírta a magyar nemzet történetébe . . . Ünneplő Közönség ! Száz esztendő telt el azóta, hogy Kossuth Lajos született. Es száz esztendő eredményeiben és hatásaiban fölér egy ezredév munkájával, mert az elmutt század illesztette be uemzetünket a modern, szabad népek sorába, alkototta magyar népből magyar nemzetet, s igy megvetette alapját további fenmaradásunkkor mennyköveit az emberi jogokért vívott véres csatákon . , . S a mit a magyar ez .dő alatt nyert, kivívott s a jövendőnek ,Italadott, annak legjava azon férfiú érdeme, kit szive sugallatát követve megható harróniában ma ünnepel nemzetünk. voltak ugyan, de az életben, a valóságban nem léteztek. Sem állam, sem nemzet nem voltunk — tartomány voltunk. Ma nemzet is vagyunk, állam is vagyunk, ma szabadok ós egyenlő állampolgárok vagyunk mindnyájan. Hogy ez igy van, abban annak az óriásnak, a kinek emlékét ma, születésének 100-dik évfordulója alkalmából ünnepeljük, — a legnehezebb, a legmagasztosabb ós a legszerencsétlenebb feladat jutott. A szabadság éltető levegője, mellyel az ő harsonájának szava egy csapásra megtelitette Magyarországot: az ércek patinájával vonta be törvénykönyvünk minden betűjét, felrázta a nemzet minden fiát nyomasztó álmából s a honpolgár öntudatára ébresztette. Az ő harsonájának hivó szavára „félistenek" támadtak, a kik a világ minden tájéka felé véres betűkkel írták be a történelem lapjaira ezeket a szavakat: ne bántsd a magyart! Az ő harsonájának gyászindulójára az egész világ megindulva tisztelni tanulta ezt a nemzetet, mely szabadságáért meg tud halni — önszabadságá val élni is tud. Hogy szabadságunkkal élni tudunk — sok igaz hazafinak érdeme, sok magyarnak vére hullásából és fáradságának verejtékéből van igy. De nem lenne igy ós nem lehetne igy Kossuth Lajos nélkül! Az ő lángesze ós szinte félelmetes hatalma nélkül, mellyel kortársai szivén ós szenvedélyén uralkodni tudott! Amint a világegyetem rendje nem formálódhatott ki rettentő elemi háborgások nélkül, a mint tenger és szárazföld csak nagy vajúdások után helyezkedhettek el: ugy az emberi társadalom bármely formájában sem billen egyensúlyba nagymértékű forrongások nélkül. Mindenkor harc volt a béke előfeltétele. Azt a harcot Magyarországon Kossuth harcolta meg, —ezt a bókét, a mit mi élvezünk, az a harc szerezte meg! Kossuth Lajos immár a történelemé . . . . . . Sírja fölött, mely elvégre is honi földben ásatott — mindenki a maga értelmi foka, tanultsága, sőt Ízlése szerint gondolkodhatik róla, mint történelmünk egyik nagy alakjáról . . . Ki ne tudná élete folyását ? Ki ne tudná, hogy egyszerű ügyvédként kezdt9 azt a ragyogó pályát, melyet meteorként megfutott, hogy mint száműzött — egy törpe kornak gyarló törvénye szerint — idegenben hunyja le szemeit. Ki ne tudná, hogy hazátlanul, minden hatalom nélkül, nemzetek sorsának intézésébe folyt be lángesze Ki ne tudná, hogy soha magyarnak neve a nép ajkán nem hangzott annyit és nem hangzott ugy — mint az övé? És ki ne tudná, hogy politikai gondolatai még soká bele fognak játszani a magyar közélet koncertjébe. De mindezek lehetnek bírálat, lehetnek vita tárgyai. A mi felett nem lehet vitáznunk, a mit minden magyar keblébe zárva legszentebbje gyanánt tartogat, az azon eszmény, a mely Kossuth nevével kapcsolatos. Mert van valami nemesebb tárgya is az embernek — mondja Carlyl, — mint az összes szavazatok megnyerése a földön ós az egész Kalifornia minden bányájának kincse . . . Az, a mi őt mindenki szemében felmagasztalja — az, hogy mindenkor eszményekért küzdött, az, hogy azokat soha cserbe nem hagyta . . Sötét felhők tornyosulnak Magyarország felett. . . Nem harcot, háborút jelentők — de nehéz, küzdelmes munkát viselők... Nehéz munkát kinek-kinek saját körében, küzdelmeket, melyekben épen olyan névtelen félistenekre lesz szükség, mint amilyenek honvódeink ama harcban voltak. Ehhez a nehéz, (ehhez a kitartó, ehhez a hirnóvnólküli munkához csak az eszmények győzedelmóben való erős hit vezethet ós tarthat meg bennünket. Emelkedjünk fel tehát ezekhez az eszményekhez, emelkedjünk fel ezen eszmények megtestesítőihez és amint Kossuth teite a nemzet színe előtt — mi most boruljunk le itz ő nagysága előtt! Zajos éljen és taps hangzott fel a teremben a beszéd végeztével. Haan Béla után K o r o s s y László emelkedett szólásra s indítványozta, hogy Haan Béla beszéde teljes egészében vétessék be a közgyűlési jegyzőkönyvbe. Az indítványt egyhangúlag határozattá emelték, mely után a biró a közgyűlést berekesztette. A községházáról most csoportokban vonult a közönség az ünnepi istentiszteletekre a különböző hitfelekezetek templomaiba. Az ág. ev. egyház istenitisztelete a nagy templomban volt; s az óriási templomot egészen betöltött a közönség Az egyházi beszédet C s e p r e g i György esperes mondotta vallásos és hazafias lelkesedéssel. Az alapigóket Dávid 45-ik zsoltárának utolsó szakából vette: „Megemlékezem a te nevedről nemzetségről nemzetségre." A dalárda a kórusról a Himnuszt énekelte el, a hivők S á n t h a Károly alkalmi énekét, melynek végső stróf áj a igy hangzik : Millióknak egy imáját Halld meg népek Istene: Áldd meg magyarok hazáját, Csendben, vészben légy vele ! Parancsolja szent szavad : Legyen boldog, nagy, szabad S késő unokáink vére Buzduljon Kossuth nevére! A róm. kat. templomban tartott istentiszteleten szintén nagy közönség vett részt. A neolog izr. templomban Kohn. E. H. főrabbi, az orfc. te nplomban S i ng e r Manó tanitó mondott a nap emlékéhez méltó beszédet. Igen szép ós magasztos befolyású volt a g. kel. templomban tartott isteuitisztelet, amelyet a közönség különösen nagy számban hallgatott végig. A misét Popovics Viktor lelkész celebrálta s tartalmas hazafias beszédben áldozott Kossuth dicső emlékének ; a nagyszámú közönség a Himnusz eléneklése után lelkes hangulatban oszlott széjjel. Üon epély a Kossuth-téren. Délután 3 órakor a Kossuth-teret betöltötte a zsibongó tömeg. A nagytemplommal szemben felállított emelvény körül a testületek tömörültek, mögöttük a nagyközönség. A hölgy hallgatóság a nagytemplom oldalán elhelyezett padokat foglalta el. Az emelvényen a szereplők ós a rendezőség foglalt helyet. A dalárda Himnusza után dr. R e 1 1 Lajos tanár mondotta el emelkedett szellemű, költői nyelven megirott beszédét, melyet lapunk tárca-rovatában közlünk. Utána M a k a y István szavalt el hazafias tűzzel ismeretlen szerzőtől egy Kossuth ódát. Majd Áchim János beszéde következett, ki Kossuthnak különösen az iparosság érdekében való munkásságát ismertette nagy tudással. Ifj. H o r v á h Mihály állott fel ezután. Elszavalta lángoló"" érzéssel a fiatal poétának, Belencóresi Dezsőnek, lapunk s. szerkesztőjének „Kossuth születése napján" cimü lendületes költeményét, melyet tárcarovatunkban adunk. A közönség a költő nevének emlitósónól óljenekban tört ki, mely a szavalat köbben is megujult, végül tapsviharral hívták a szerzőt. Ezután Áchim F. Tamás beszéde következett, melyben a jobbágyság felszabadításáról emlékezett meg. Utolsó pont a dalárda éneke volt. A közvacsora. Este nyolc órakor a Vigadó nagytermében adott egymásnak találkozót a közönség. Minden terítéknek akadt gazdája a földszinten, mig a karzaton csabai szépek hallgatták a szónoklatokat. Ezek között első volt Beliczey Géza beszéde. Megemlékezve Kossuth La jósról, kit ma az egész ország ünnepel s aki célt tűzött a m igyar nemzet elé ós a szabadság apostola, — Magyarország jövőjére, boldogságára üriti poharát. Sztraka György a Kossuth-kultuszról beszól. A magyar nép Kossuth iránt való érzelmeit legszebben e szóval fejezi ki : Kossuth apánk. Aki tudja, hogy micsoda a szülői szeretet, az megérti e kifejezés nagyságát. Kossuth a kerepesi-temetőben volna eltemetve, de hát nem órezzük-e azt, hogy Kossuth itt van közöttünk ? Kívánja, hogy neve és emléke örökké megmaradjon a nemzet szivében. P á n d y István az elsők között szólalt fel, de szeretett volna utolsó maradni. Ugy érzi, hogy neki mindene Kossuth, ezzel a tudattal született a világra. Kedvesebb a hazánál, a szülő anyánál. Csabi polgárainak hálás köszönetet mond a fényes ünneplésért E napon egy volt Csabi nemzetiségi és felekezeti különbség nélkül. Adja Isten, hogy sorakozzék is a Kossuth zászló alá Dr. K e 1 e t i Igná'3 arra emel poharat, hogy az isteni gondviselés forrassza össze a Magyarországb in lakókat egységes nemzetté. Ezután Áchim János a Kossuth nótáról beszélt, megemlékezve a névtelen félistenekről, éltette a még életben levőket, különösen Sztraka György főszolgabírót. Igen szép beHa Szt. Istvánt tekintik e haza végleges megalapítójának, mert a keresztyén vallás s vele a szelídebb erkölcsök elterjesztésével helyet biztosított a magyarnak e világrészben : méltó és igazságos, hogy Kossuth Lajost is e névvel illessük, az ő müve sem kisebb: ő alkotott e népből nemzetet s e nemzetet egy roskatag épületből átvezette a szabad népek sorába. S igy fenmaradásik biztosította Szt. István korában a keresztyénség : az emberszeretet volt a népek evangólioma, mely a féktelen erőtől duzzadó népek dunz erkölcseit megmegszeliditeni, egymás mellett való tartózkodásukat lehetővé tenni egyedül volt képes, a mult század az emberi jogok evangóliomát hirdette s egy uj világrendnek alapköveit rakta le : helyet adott nemcsak a munkában, hanem a munka élvezetében s társadalmában is azoknak a névteleneknek, kiket hosszú idők eddig rabigában tartottak. S mi lett volna ez időben a Kossuth utmutató keze nélkül belőlünk'? Vagy elvérzett volna nemzetünk tulajdon vére : a leigázva tartott s immár öntudatr i ébredő népnek kezétől, vagy beolvasztatott volna az ármány kohójában Ausztriába, hisz jól tudjátok: e törekvés százados makacssággal pusztította életerejét. Mig igy számban is megerősödve, emelt fővel kérhetett helyet ott, hol a régi bálványok helyén az emberi jog és méltóság temploma emelkedett. S mit a szent király királyi parancscsal, királyi erővel, sőt erőszakkal teremtett meg ott, itt egy egyszerű polgár szavának lelket rázó, eget ostromló hatalmával tett nagyszerű alkotássá. Hogy nincs különbség ember ós ember köaött e hazában, hogy az egyén sorsát és pályáját nem születése perce, hanem esztendők munkájával szerzett lelki tar talma határozza meg, hogy önálló, szabad nemzet lehetünk, azt első sorban neki köszönhetjük s igy méltán nevezhetjük őt a szabad, modern Magyarország megalapítójának. Nem akarjuk mi ezzel azt mondani, hogy Kossuthnak nincsenek munkatársai, tettre kész kora, nemzedéke. Tudjuk jól, J hogy nagy időkre van szükségük a nagy embereknek s a leghatalmasxbb cser, is a Szaharába dobva elcsenevészik. De viszont az is ép oly igaz, hogy lángelmék irányt adhatnak koruknak s azt bizonyos fokig a maguk képére formálhatják, mert fokozottabb mértékben bírják koruk vezéreszméit áttekinteni, megragadni, leghívebben kifejezésre juttatni s értük legsziyósabban és legeredményesebben küzdeni. Olyanok ők, mint a villamossággal telt test csúcsai: a nemzet energiája bennük s általuk válik ki legjobban. És lehet-e a nemzeti átalakulás munkásai közül ily értelemben valakit igazabban illetni a „megalapító" nevével, mint Kossuth Lajost? Széchenyit talán? E nagy férfiúnak voltak kiváló társadalmi sikerei, de sem származása, sem az ezzel kapcsolatos élet- és világnézete, sem egyéni dispositiója, nem jelölhették őt ami nagy nemzeti munka elvégzésére. Avagy Dják Ferencet kell-e igy ueveznünk ? Deák szereplése akkor kezdődik, a mikor egy véres zivatar kitépte az ópités mérő ónját, a nemzeti energia legkiválóbb alakjának, Kossuth Lijosnak kezéből. Az épület kósz volt, midőn számüzöttó lőn a mester. Deák müvónez, 67-hos nemesik a természetes számsor törvényei nélkül, hanem 48. alkotásai nélkül sem juthatott volna. Ő maga, a jogfolytonosságnak oly erős hangsúlyozója, mondotta ki, hogy a 48-as vívmányok, tehát az alap, a melyen 67 fölépült, örökre a Kossuth nevéhez fűződtek. Tehát nemzeti létünk épületének Kossuth a tervezője, megalkotója, Daák a változott viszonyok szerinti átalakítója e műnek ; Kossuth, miként az ősi hitrege dalnoka, varázsszavával összegyűjtötte segybeillesztette a holt anyagot, Deák a készen álló s fallá szilárdult kövekből egy másikat alkotott; 67. olyan, mint Róma uj palotái, melyeknek márványát a klasszikus ókor épületeiből hordották össze. De azért kérdós-e, melyik épület volt erősebb s nagyszerűbb ? Mondhatná azonban valaki, hogy a mit Kossuth 48-ban megalkotott, az később, alkalmasabb időben, másnak is sikerül. En épen ez „alkalmas időt" vonom kétségbe. Említettem már a lángelmék sajátját : bennük a nemzet energiája lüktet, ők tudják koruk vezéreszmóit áttekinteni s jósszemmel kipillantják, mire van nemzetüknek szüksége s mire képes annak ereje. Kérdem már most, nem az alkalmas időben lép-e fel Kossuth : Európa népei forrongnak, trónok inognak, a szábadság eszméjének átórzóse ós átórtóse órettkoruvá tette az emhert; a magyar neojzet társadalmi utakon előkószitve a politikai változások befogadására, duzzadó karja készen áll a munkára, a küzdelemre s Petőfi egész zemzete nevében kiáltja : „Itt az idő : most vagy soha . . . !" Csalódnék azonban, a ki Kossuth La jos érdemeit csupán eddigiekben keresné : ő nemcsak előkészítette a nemzet jövőjót, hanem annak tartalmat is adott. A

z ő érdeme, ünneplő Közönség, az ébredő nem zeti öntudat ós önbizalom felfokozása, ób rentartása, kifejezése ós a nemzettel való kifejeztetóse az uralkodóházzal ós Ausz triával szemben. Századok bilkeze úgyszólván teljesen elnémította a migyar nép öntudatát ós önbizalmát. Olyan volt az, mint ma a Lehel kürtje: hangtalan.. Kossuth belefujt e hangtalan kürtbe, s mi csodálatos volt annak zengése. Éles szeme felismerte a viszonyok kényszerítő hataU mát s azt, hogy szárnyát kezdi bontogatni immár a nemzet lelkesedése ós áldozatkészsége s miként a sas, messzire felreppent a készülő zivatarban és migával csábította nemzetét. Szerepe azonban ezzel nem ér véget : ott fönn a magasban nem volt szabad elnémulni engednie a fölébredt nemzeti öntudat ós önbizalom hangját, mert jól tudta, hogy e kettő fólerő már bátoritója a küzdőnek, miként a sasnak vijjogása. Virrasztója lesz hát e kettőnek. Szavára, mintha a tündórkirály varázsvesszejét bírná, megszólal a nemzeti öntudat ós önbizalom, bujdosó tündére, hadseregek nőnek a földből s a félé nkek