Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1902-07-10 / 55. szám

XXIX. évfolyam. Békéscsaba, 1902. Csütörtök, julius hó 10 én. sl 55. szám BEKESME&YEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefon-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. A művelődési erők tömörítése Budapest, julius 9. A negyvenes évek nagy magyarjai prófétai ihlettel megérezték, hogy Magyarország megerősödése csak az erők összpontosítása által érhető el. Eötvös Csengery, Szalay, Trefort, Kemény Zzigmond és társaik, tisztában voltak az iránt hogy csak az állami hatalom és a társadalmi tevékenység egységes alapon és közös irányban való kifejtésével biztosithatjuk a nemzet és az álladalom létét, jövőjét. A 67-iki kiegyezés nyomán feléledt magyar uralom ugyancsak az összpontosítás ösvényén kezdett haladni s jóllehet a közigazgatás államosítása, mely pedig legjellemzőbb kifejezője az összpontosító irányzatnak, még ma Sincsen még fele részben sem keresz tülvive, mégis nyilvánvaló, hogy a magyar állam állandóan az összes erőknek egy irányba való vezetésére törekszik. Sajnos, hogy az Ausztriához való viszonyunk nem egy tekintetben zsibbasztólag hat erre a törekvésre. Itt van mindenekelőtt külügyi képviseletünk, mely a legjobb akarat mellett sem szolgálhatja Magyarország összpontosító törekvéseit. Külügyi képviseletünk kétségtelenül elkövet mindent, i hogy tőle tehetőleg megvédje a mo narkia közös érdekeit, de arra nem | igen tudunk esetet, hogy a kifelé oly hatalmas állami szerv a magyar -illám belső megerősödésének az érdekeit is szolgálta volna. S mit szóljunk a hadseregről ? Hála Istennek, rég elmultak azok az idők amikor a közös hadsereg nyilt ellenMegjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szám 16 fillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. sége volt mindannak, ami magyar. De ha el is mult az az idő s habár a javulás kétségtelen ezen a téren is, mégsem állítható, még a legjobb akarattal sem, hogy a közös hadsereg egyenesen szolgálatában állana a nemzeti eszmének. Vagy tán a gazdasági élet szolgálja-e a nemzeti eszmét ? A közös vámterület már az elnevezésével is el'entmond ennek a föltevésnek. A vámterület közössége lehet gazdasági okokból jó vagy rossz, lehet előnyös vagy hátrányos, sőt politikai okokkal is meg leheí indokolni a célszerűségét, de hogy tisztán a nemzeti konszolidálás szompontjából nem szolgálja a magyar nemzet és a magyar államiság érdekeit, az is bizonyos. Azonban gazdasági életünk szervezete, vagy legalább is a szervezetnek legfőbb ágazatai még befelé való nyilvánulá-j saikbin sem szolgálják a nemzeti eszmét. Ép ugy vagyunk az egyházakkal és az iskolákkal. Örülnénk annak, ha egyik-másik egyházban nem kellene nyilt ellenségét látni a magyar állami és nemzeti tömörülésnek. S mily boldogok lennénk, ha száz meg száz iskolában nem kellene államellenes izgatások melengető ágyát látnunk Vagy tán a társadalom az, mely a helyzet magaslatára emelkedve, céltudatos irányban és lankadatlan erővel szolgálja a nemzeti egybeolvadás nagy eszméjét ? Kétségtelen, hogy a gyenge magyar társadalom sokat tesz a nagy eszme megvalósítása érdekében. Ámde még a részben csonka állami hatalom mellett is nagyon gyenge tényező ez a mi társadalmunk, bár kétségtelen, hogy művelődési, a közjótékonysági intézmények megteremtésében a széttagolt, erőtlen magyar társadalom nagy sikereket képes felmutatni. Nem tesz ez a társadalom annyit, amennyit tenni kellene s aminek a megvetése elodázhatlan szükségnek látszik; de igaztalan, aki el nem akarja vagy nem tudja elismerni a magyar társadalom által az utolsó három évtizedben elvégzett nagy és nemes munkát. Valóiában azt kell hinnünk, főleg ha tekintetbe veszszük népünk nyo moruságos gazdasági helyzetét, hogy a társadalom nemcsak hogy nem tér ki feladatai és költségei elől, hanem ellenkezőleg erejét felülmúló terheket vesz vállaira. A magyar társadalom eleget dolgozik és eleget áldoz, csakhogy nagy munkájának és áldozatkészségének nincs meg a kellő eredménye Aminek okát első sorban abban keressük, hogy a társadalmi munkában hiányzik a kellő céltudatosság, egyöntetűség s a helyes irányítás. Az egyik oldalon talán nagyon is nekifekszünk a munkának, a másikon meg csak immel-ámmal dolgozunk; egyideig az eget meg akarnók ostromolni, kevésre rá már lelohadt a nemrég még lángoló szalmatüz. Ámde nekünk nem az erők elfor gácsolásira, hanem ellenkezőleg azok tömörülésére van szükségünk. Ezért legyünk hát óvatosak az uj művelődési és e nberbaráti intézmények létesítésében Előbb hadd erősödjenek meg Kiadóhivatal: Telefon-szám 7 Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. a már meglevők s csak azután léte sitsünk ujakat, ha lehet. Az erők tömörítése legyen jelszavunk ugy az állami, mint a társadalmi élet minden nyilvánulásában. A munka becsülése. a. nemzet életrevalóságának, a társadalmi élet tevékenységének s általában a közszellem produktív munkásságának bizonyítékai azon közintézmények, melyeket maguknak az állampolgároknak érdeklődése és áldozatkészsége hoz létre mindeu kényszer, minden felsőbb beavatkozás nélkül, egyedül a szellemi és erkölcsi érzeten alapuló nemesebb törekvés ösztönéből. Ha a szerzett ismeretek ebbeli nemesebb célok iránt való törekvésekkel nem állanak összhangzásban, a tanítás egyoldalúságának bizonyítéka nyer benne kifejezést és azon helytelen irány túltengése lesz igazolva, mely kizárólag az anyagi embert tartja szem előtt, az erkölcsi ember elhanyagolásával. Igaz, hogy az érzelmi fogékonyságon kivül az anyagi eszközökkel való rendelkezés is szükséges ahhoz, mert mindenki első sorban a maga egyéni jólétének biztosítására törekszik és csak azután hajlandó a másokéval is törődni és az is bizonyos, hogy csak a fölösleget, vagy legalább is a könnyen nélkülözhetőt hajlandó az ember közcélra fordítani. De a mi sajátságos berendezkedésünk, életmódunk, öröklött szokásaink és hajlamaink mellett soha sem tudunk ahhoz a határhoz jutni, a hol az egyéni vágyak kielégítése után a közszüksóglet igényeire is gondolhatnánk. Soha sem vagyunk elég szegények arra, Békésmegyei Közlöny tárca ja. A kötél. Irta: Zboray Aladár, I. Zenész volt. Szenvedélyes, igazi, csupa tüz, csupa dallam, csupa tudás — csak éppen boldogulni nem tudott sehogy sem. Nem volt életrevaló. Csodaszép melódiák kavarodtak az elméjében, nagy tervek fe szitettek a szivét, de onnan, ahol a kenyeret osztották, mindig lekésett, oda pedig, ahol a dicsőség születik, soha se érkezett el. Pedig másról sem ábrándozott soha. Azaz, hogy nem igaz. Ugyan mire lett volna jó neki maga a világhír, ha azzal nem övezhette volna azt, aki mindeneknél kiválóbb, kedvesebb, kívánatosabb volt. Nem mai történet, talán elmondani sem érdemes. Kit érdekelnek manap mesék, amelyek nem végződnek heje-hujával, lakodalommal ? Együtt jártak az akadémiára. A leány nagy, karcsú, őzszemü, a fiu lompos, ábrándozó, akinek mindensége a kotta volt. A leány szép, mint egy pompás liliom, kábulat vett erőt a férfiakon, akik a közelébe jutottak s ő maga hideg maradt, Nagyon is öntudatos volt Csupa erő, csupa akarat, csupa rideg okosság. Gyűlölte a szegénységet, amelyből nagyon is nagy rész jutott neüi. Borzadt attól a kis piszkos szobától, amelyben együtt lakott az egész család, s amely azonfelül, hogy kvártélyt adott, még mühelyül is szolgált. Aranyműves-segéd volt az édesapja, jó munkás, szorgalmas ember, aki láncszemeket forrasztott össze egész nap, egész éjszaka ott a 'sarokban. A halvány fonnyadt arca valamely kísérteties fényben égett, amint a kékes borszeszláng rávetette sápadt világosságát s ő fújta az olvasztó-tégelybe a tüzet. Egy sereg gyerek hemzsegett a szobában s köztük a legidősebb a hatalmas, szép, parancsolni született Kata, a család büszke reménysége, akiben a jövő nagy, világhíres énekesnőjét látta mindenki. Ez a lány vette meg a fiu szivét. Az igénytelen, lenhaju, kékes-zöld szemű legényke alig merte a leányra emelni a szemeit eleinte, de mert nagy tekintélynek ismerték el Farkas Balázst maguk közt a növendékek, a leány is meglátta, sőt határozottan ő közelitett a legénykéhez. Farkas Balázs azután délutánonkint haza kisérte a leányt s oda ült a régi, iromba nagy zongora mellé, amelyen éjszakánkint az egyik kis fiu a'udt, s ott gyakorolta a leánynyal a napi leckét. Egész művészi lelkét, csodásan gyöngéd hangérzékét átömlesztette a Jeány lelkébe. Megtanította azokra a sóhajszerüen könnyű pianókra, amelyeket inkább sejt. mint hall az ember; beleszuggerálta az ő muzsikus lelkének minden finom árnyalatát, s mig a leány aj káró i ömlött a dal, az ő dala, szegény Farkars Balázs megtanult álmodni a boldogságról, bizni a jövőben epedni a hírnévért, dicsőségért, földi csillo gásért. Mert a leány lelke is visszasugározta a maga vágyait, reménységét, s amint ez ugyszokott lenni, a két fiatal kedély lassankint átvette a másik minden tulajdonságát ésszrevétlenül is zenerajongóvá vált a leány, aki pedig csak kenyérre akarta váltani a torkában rejlő ércet, s nagyravágyó a fiu, akinek nem volt más vágya, mint felolvadni a zenében. Hanem az iskolaévek is csak oly mulandók, mint maga az ifjúság poézise, s amint vége szakadt a tanulásnak ós Hollós Kata az iskola padjairól az opera lámpái elé lépett, vége szakadt a Farkas Balázs idilljének is Egyideig még találkoztak, az első szerepeit még Farkas Balázszsal tanulta be a szép leány, de a dicsőség, a hírnév hamar odaszegődött a lányhoz, a megélhetés gondja pedig hamar más utakra terelte a fiut. Mi tagadás, nagyralátó lett Farkas Balázs. Amikor kínálták neki a szerény, de biztos kenyeret, nem fogadta el. Mig a lelke tele volt a dicsőség után való sóvárgással, a szive az alkotás vágyától dobogott. Mérhetetlen erőt, eget vivó tehetséget érzett magában s a biztos holnapért, a holnap nagy dicsőségeért, szívesen áldozta fel a mindennapi kenyeret. Nem akarta lekötni magát, nem akarta egész napját oda áldozni a zenekarnak, s mert igényei szerények voltak, néhány zeneórát vállalt s minden szabad idejét múzsájának szentelte. Ejet napot egybevetve dolgozott nagy munkáján, egy háromfelvonásos operán. Valami csodásat, ujat alkotott s abban egy enekpartit Hollós Katának, amely lyel a leány meghódítsa az egész világot s amelylyel ő magához láncolja a leány szivét. Éhezett, fázott, de a nagy eszméből nem engedett. Leírhatatlan, elképzelhetetlen nehézségeket halmozott fel maga előtt, hogy gyönyörűsége teljék a küzdelemben, hogy érezze a győzelem kábitó mámorátNem volt türelmetlen, nem volt kicsinyhitű, lángoló lelkesedéssel, törhetetlen szorgalommal dolgozott, s bizton várta a nagy, a világra szóló sikert. Évek multak s ő már nem csak lompos, de rongyos is volt. A jó házaktól kimaradt s a külvárosi gyerekeknek törte az ujjába a kromatikus skálát, de alig vette észre ezt a változást. Nem hallott, nem látott, nem vett észre mást, csak ami Lady Macbethre, az ő csodaoperájára vonatkozott. Abban élt, abból élt. Es elkészült a nagy mű. Ott harsogott, tombolt a szivében a partitura minden hangjegye Mintha a tenger zúgna, zúgott fel lelkében a tetszés zaja, hallotta, látta mint elevenednek meg a dalmű alakjai s mint éneklik az ő lelkéből sarjadt melódiákat, mint viharzik fel a zenekar s önti ki háborgó lelkének gigászi erejét . . . És megcsendült a Kata hangja. Törékenyem suttogva kezdődött a nagy ária, majd remegő staccatok gyöngyözése hallatszott s azután egyszerre tört ki a fékevesztett, tüzes dallam. Behunyta a szemét s mig látatlanban forgatta a vezérkönyv lapjait, zengeni, sírni, sikoltozni hallotta a zenekar minden egyes hangszerét . . . Kocsordult a szemeiből a kőny. A boldogság, az öröm könynye, s összeszorult a jövő üdvének előérzetétől. H. Lady Macbethet visszautasították A rongyos ember nem akarta semmiképen megérteni ezt a dolgot. — Nem lehet . . . Nem lehet — mormolta, s színtelen szemeiből sűrűn peregtek ki a fényes könycseppek. Az irodában nem sokat törődtek vele. Gyorsan kituszkolták, s Farkas Balázs botorkálva ment le a lépcsőkön. Nem hitte, 1 hogy ébren van. Ugy érezte, valamely észvesztő, őrületes álom gyötri. Ismerte minden szabályát, tudja minden titkos szépségét a zenének, s tudta, nincs egyetlen értéktelen üteme sem az ő operájának. Tudta, korszakot alkotó, örökbecsű dolgot dobtak vissza, amikor Lady Macbethet nem togadtás el s éppen ezért nem birta fölfogni. Az egyik próbaterem mellett botorkált. Az ajtón át zongorahang szűrődött ki s egy félhangu dalolás. Megrázkódott. — Ez a Kata hangja — sóhajtotta, szinte hangtalan ós fölvillant a szeme. — Kata meg fogja érteni. — Kata el fogja Játszani — tördelte . . . És hirtelen kimondhatlan keserűség ömlött el a szivén s felkiáltott: — Nem fogja, nem fogja eljátszani Kata. — Visszadobták. Megcsúfolták, — megcsúfolták az ő szemében ... az ő izemében. Mintha valami mágnes vonzaná, közeledni kezdett a próbaterem ajtajához. Vonzotta a hang, az a kristálytiszta, szivbe csengő női hang . . . Az égjük színházi szolga észrevette az őgyelgő rongyos embert. — Ne ólálkodjék itt, menjen a dol-