Békésmegyei közlöny, 1902 (29. évfolyam) január-június • 1-52. szám

1902-02-23 / 16. szám

XXIX. évfolyam. Békéscsaba, 1902. Vasárnap, február hó 23-án. 16. szám BEKESME&Y KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Telefür-szám 7. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét il'ető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ : Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. Negyedévre 3 kor. Egyes szam 16 fillé Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Felelős szerkesztő : MAROS GYÖRGY. Laptulajdonos: SZIHELSZKY JÓZSEF. Kiadóhivatal: Telefon-szám 7. Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. A klerikalizmus. - febr. 22. A tizenkilencedik század a klerikálizmusra a legszomorúbb századok egyike volt. A pápa világi hatalma megszűnt. Az egyházi intézményeket mindenütt elválasztották az állami intézményektől. Magyarországot kivéve, majd mindenütt végrehajtották az egyházi javak szekulárizációját. Legsúlyosabb csapás volt azonban a klerikálizmusra nézve a vallás- és lelkiismereti szabadság törvénybe iktatása, mely a klerikálizmus hatalmát teljesen megdöntötte Minden vallásfelekezet, melyet az állam elismer, teljesen egyenjogú lett. Innét van minden országban a klerikálizmusnak erős ellenszegülése minden oly szabadságjogok törvénybe iktatása ellen, mely a „cultus disparitas" eltörlésére, a vallási- és lelkiismereti szabadság biztosítékaira, az egyházi joghatóságnak a világi joghatóságtól való elválasztására vonatkozik. A klerikálizmusnak az a végső erőlködése, mely az egyházi hatalomnak minden világi hatalom fölé helyezésére irányult és főként a vatikáni zsinaton nyilatkozott meg, teljesen hatástalan maradt az állami jogrend tovább fejlődésére nézve. A pápa auktoritását csupán a katholikus hitvallás cikkelyeinek értelmezésére vonatkozólag ismerik el, de ezen hitcikkely és auktoritás legfeljebb a katholikusokra és azokra is lelkiismeretben kötelező. Ha tehát az egyház parancsait valaki önkényt megtartja, ezzel elismeri a pápa felsőbbségét, de különben erre erőszakkal nem kényszeríthető. A papuralom nak különben végrehajtó hatalma nincs, ha csak az államhatalommal, vagy más hatalommal nem szövetkezik Ebből magyarázható a papi uralom abbeli természete, hogy majd a fejedelemmel szövetkezik a nép ellen, majd a fejedelem ellen a néppel. A papi uralom ezt a természetét soha meg nem tagadja. Ez a tünet nálunk is többször ismétlődött, ismétlődik napjainkban is. Midőn a király ő Felsége hozzájárult a polgári házassághoz, Zichy Nándor grófban egyszerre feltámadt az öntudat, hogy ő is a néphez tartozik. Emlékezhetünk, midőn Székesfehérvár piacán verte a mellét, hogy grófsága, aranygyapjassága dacára senki sem tilthatja meg neki azt, hogy ő ne legyen a népé, ne tartozzék a néphez. Ebből kii aduivá aztán megalakította az egyházpolitikai néppártot, mely a legalsóbb néposztálylyal szövetkezett, az állami hatalom ellen a papi hatalom érdekeinek védelme, illetőleg visszavivása végett. A polgári házassággal az állam szabad rendelkezési jogát visszanyerte a magánjogok egész vonalán. Ellenben a papi uralom elvesztette az utolsó talpalatnyi földet, mely neki az államjogi funkcióból még fönn maradt. Időközben azonban bizonyos politikai fordulatok állottak be. A bécsi udvar, főként az ausztriai Katolikusellenes mozgalmak hatása alatt, melyek a „Los von Rom" jelszava alatt megdöbbentő sikereket értek el, határozottan a katholikus párt mellé állott és a klerikálisok törekvéseit mozdította elő minden eszközzel. Ezzel a néppárt egyszerre hatalmas szövetségest talált a bécsi udvarban. Persze a népparti színezet, ez a bizonyos népies vonás nem igen egyeztethető össze a fényes udvar finom légkörével. A plebejus koturnusokat iparkodott tehát levetni a néppárt, hogy udvarképes legyen. Arról van szó ugyanis, hogy a néppárt átalakul konzervatív párttá és a népies jelzőt egyszerűen leteszi. Hisz a népies kapcsolat tisztán fogás volt! A klerikális reakciónak Magyarországon igenis bőséges talaja van. Midőn a középkor megszűnt és ezzel együtt csődöt mondott az egyházi hatalomnak azon roppant nagy kiterjedésű rendszere, m lylyel behálózta az egész állami és társadalmi életet, ezen időtől fogva fejlőd itt ki az állam hatalom rendszere, mely a tizenkilencedik században végcélját érte el. A többi európai államok zavartalanul fejlődhettek ki, lerázván nyakukról az egyházi hatalom középkori gyámkodását. Minálunk is nagyon szépen megindult ez az irányzat; főként a hires Mátyás király alatt, még a hatalmas pápai udvarral szemben is érvényt tudnak szerezni a magyar állam függetlenségének. Ámde ezt a fejlődési processzust megzavarta a török invázió és a reformáció behozatala. A kihalt Jagelló család helyébe a katolikus párt a világhírű katolikus hitvédő Habsburgcsaládot hivta meg a trónra. Valószínűleg abból az okból, -- amiként ezt a feltevést a későbbi történelmi folyományok igazolják, — hogy a reformáció terjedését megakadályozzák. Viszont a reformáció pártja a nemzeti érdekeket vette fel programmjába és ezen nemzeti érdekek és a nemzeti állami hatalom védelme végett, intézett időnkint támadásokat a bécsi klerikális politikusok ellen. Hazánk legutóbbi háromszázeves történetének lapjai tele vannak véres* tusakodások emlékével, a melyeket a nemzet állami függetlensége, polgári és politikai szabadsága kivívása végett folytatott a bécsi udvar politikusaival. Es csak 1867 ben értünk oda, hogy a dinasztiával kibékülvén, a magyar államhatalom kiépítésének müvét újból megkezdhettük és folytathattuk. És csakugyan az úgynevezett szabadelvű iránynak intézményei foglalták el az egész állami és társadalmi életet. Ennek a szabadelvű iránynak köszönhetjük, hogy eljutottunk állami fejlődésünknek arra a magas fokára, a melyen most vagyunk. Éppen ezért megdöbbentő, hogy a bécsi udvarban ismét annak a politikának képviselői kezdenek szóhoz jutni, akiknek elődeit 1867-ben onnét kiűzni Andrássy Gyula grófnak és Deák Ferenc bölcsességének sikerült. A Habsburg-országok közötti kapcsolatot a dualizmus alapjára fektetvén, a kettős államrendszer mellett biztosították, sőt megerősítették a dinasztia nagyhatalmi állását és ebben a kapcsolatban főként Magyarország, mely visszanyervén önrendelkezési jogát, rohamosan fejlődhetett. Lehetet len, hogy a bécsi udvar irányadó politikusai be ne lássák ennek a rendszernek helyességét A kegyes udvarhölgyek és gyóntató páterek bejuttathat hatják ugyan egyes kegyenceiket némely főherceg urak kegyeibe, de mikor ezen urak valamit komolyan tenni akarnak, amely ellenkezik az állam függetlenségével s a magyar nemzet érdekeivel, valamint az eddigi szabadelvű rendszerrel, egyszerre legyőzhetetlen akadályokba ütköznek. És meg kell győződniök arról, hogy itt klerikálizmusnak és reakciónak talaja nincs. Törekvóseikbó'l csak a rpapi hatalom képviselőit érnék súlyos veszteségek; ebből a harcból csak a klerikálizmus kerülne ki vesztesként. Békésmegyei Közlöny tárcája. Dal a pusztán. - „Magyar nóta" ciklus. Irta: Belencéresi Dezső. A nap lement. Utolsó bíboros sugára Rátűz a fáknak sudarára . . . A néma csend A messze pusztán és a rónatájon Uralkodik ... A kezdődő homályon Kigyúl a csillagoknak fénye . . . A pásztorember fűzvessző-cserénye Az éj árnyában csöndbe' meghúzódik, S ahogy az esti szellő szárnya lendűl, És a tücsök ciripelése zendűl, Kigyúl a fény. A pásztortűz világa . . . S bokor, virág s a fák imbolygó ága Sötéten húzza árnyékát a földre. És ég a tűz. A füstje száll az égbe. Szellő se rezdül már az esti légbe'; Lobog a tűz és pattog, száll a szikra, Felnyúl a láng a pattogásaikra. — De megszakítva most a csendet, A pásztorember lassan dalba kezd. Előbb csak csendbe' száll a nóta hangja, Mint messzeségből falu kis harangja, Ha kondúl s elkapkodja gyönge szél, De szíve majd erősebb dalra kél. . . . S csengőn, erősen száll az ének árja, A messze pusztát csendülőn bejárja, S fa, fű, bokor, virág figyel . . . A dalban ott a puszta és a nádas, A gémes kút, a détibáb . . . Az árvalányhaj, puszta vadvirága, S dalol, dalol tovább. Arany kalász, mit röpke szellő ringat, Mellette ott a kékszemű virág . . . A nádtetős csárdába' szép menyecske, — De most tüzesebb, csengőbb dalba vág A szó ajkáról, mint vihar fakad : Dalolja azt, dalolja, hogy szabad ! S ahogy a pásztortűz parázsa hamvad, A dal is lassúbb, egyre csöndesebb . . . Az ember hallgat, csak a szíve érez, S tovább álmodni le a szűrre dűl. S a leboruló, fátyolos homályban Pihen nyugodtan, egyedül . . . A esők. — A Békésmegyei Közlöny eredeti tárcája. — Irta : Zalay Masa. Leszállt az alkony ; a falevelek reszkettek valami kóbor szellő hűvös ölelésétől és fázósan összeborzongott a leány is, de azért ott maradt az elevensövény kerítés mellett. Nagy, világoskék szeme a felhöjárást nézte, kezével szórakozottan simogatta a hozzáhajló galyakat ós piros ajka szóra nyillott . . . Ebben a pillanatban egy elkésett árva kis madár repült el a feje fölött; a leány minden gondolata ' után a szállt és a várvavárt szó sóhaíba fulladt. xi. térti csalódottan lehajtotta fejét, idegesen, öntudatlanul balálra tépte az elevenzöld leveleket, melyeket a leány olyan lágyan simogatott az elébb. Várt, az elhallgatott szóra ós ugy érezte, hogy az a magános madárka elrabolt tőle valamit, amiért soha többé nem lehet kárpótolni. Aztán újra a leányra nézett hosszú, delejes tekintettel ós nem tudta visszafojtani a szív szavát: — Istenem ! De szeretném magát egyjszer megcsókolni ! mondta sóváran ragyogó szemmel, mint egy gyermek, amelyik valami tiltott játék után eseng. A leány megrezzent, mint mikor az elkalandozott képzelet hirtelen visszaszáll, kissé elmosolyodott és hosszan, talán nagyon is hosszan merült bele a hűséges barna szemekbe Nézte a nyílt ajkat, a gyönyörű fogsort, — a meleg lehelletet is érezte, ami kiáradt belőle olyan tiszta, üde volt, mint azoké, a kik nem dohányoznak, és aztán rágondolt arra az óhajra, amit még mindig hallucinált lágy, kedves hangon, ettől egy kissé átpirult halavány arca. — Gyerekség! —szólt elgondolkodva, de a tekintete még ott pihent a férfi félig nyilt ajkán, a kedves kis fekete bajuszon, aztán odatévedt megint a könyörgő szemek közé ós hirtelen ijedten elfordította fejét. Amaz pedig csak állt mozdulatlanul, várta, míg a leány újra felé fordul, valami sajátságosan elégedett mosoly derítette fel vonásait, mintha már teljesedésbe ment volna kórelme. Igen ! Ebben a feledhetlen pillanatban csakugyan megtörtént a csók, de csupán gondolatban ! A két ajk összeforrott, hoszszan, szerelmesen, a két arc kipirult és a karok is megmozdultak, forró vágygyal ölelve át egymást. A leány büszke feje alázatosan odahajolt a széles férfi vállra, a szemét szódülve lezárta ós olyan édes érzés járta át szivét, mintha rászakadt volna a másvilág megígért üdvössége. Ez a különös leány, aki annyi vallomást hallgatott már vég g, ilyennek képzelte a csókot. Elképzelte, mert bármily különösnek is tetszett, ebben még suhasem volt része. Aztán e hosszú, néma perc után összenéztek, — és boldogan mosolyogtak. — Miért szeretne megcsókolni ? Kórdte a leány naivan, ami sehogysem illett az átélt tavaszok számához, csak a tapasztalatlanságához. — Jó ég ! hogy miért ? fohászkodott fel türelmetlenül a férfi, tudom is én ? Csak erős a vágyam, és nem hágy nyugodni ! Ha magától innen hazamegyek, — odavetem magamat a pamlagra, valami kimagyarázhatlan keserűség csaknem könynyekre indít, gyötrődöm mintha lázbeteg volnék, ós kimondhatlanul szenvedek! Aztán ilyenkor rendesen meglátogat az édes anyám szelleme, olyan, mint a legszebb Mária-kép ! A szivem lecsillapodik, a lázongásom megszűnik, feléje nyújtom a kezemet, az ajkammal keresem az övét, aztán ah ! a maga ajka mosolyog rám, a maga szeme kacag a szemem közé. Kimerülve visszahanyatlok és — kijózanodom ! De ez a kijózanodás még rettenetesebb a legsorvasztóbb vágynál is! A leány meg volt döbbenve, szótlanul mag i elé nézett ós a megindulás ,áruló könnye végigfutott halavány arcán. Észrevétlenül letörölte. Köröttük már egészen leszállt az est, csak fehéres holdfény vetett reájuk világot és ők csak álltak szótalanul, mozdulatlanul ós egymást nézték. — Ha egyszer megcsókolhatnám ! sóhajtotta újra a térti, mielőtt elbúcsúzott, kissé közelebb hajolt, a lány összeborzongott a gyönyörtől — de visszalépett. — Nem lehet édes ! — rebegte szomorún. A kiskert ajtajában kezük még egyszer összeért. Felettük kigyulladt a káprázatos csilhigtábor, oly szép, poétikus est volt, hogy alig tudtak elválni. Ezen az éjszakán mindketten tágranyilt szemmel virrasztottak, a komoly leány gyermekké lett ós a gyerekifju komoly férfivé — és gondolkodtak elszorult szívvel a titokzatos jövőről. — Szerelmes vagyok-e ? En ? Tűnődött a leány, kétkedve önmagában ós igaz órzelem-e, a miről ő beszól '< Nem szabad