Békésmegyei közlöny, 1901 (28. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1901-08-18 / 66. szám

XXV111. évfolyam. Békéscsaba, 1901 Vasárnap, augusztus hó 18-án 66 szám. BEEESHECrTEI KÖZLÖNY POLITIKAI LAP. Szerkesztőség: Fő-tér, 876. számú ház, hova a lap szellemi részét illető közlemények küldendők. Kéziratok nem adatnak vissza. Megjelenik hetenként kétszer: vasárnap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI DIJ: Egész évre 12 kor. Félévre 6 kor. — Negyedévre 3 kor. — Egyes szám ára 16 fillér. Előfizetni bármikor lehet, évnegyeden belül is. Kiadóhivatal: Fő-tér, 876. számú ház, hova a hirdetések és az előfizetési pénzek küldendők. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő. Nyilttér-ben egy sor közlési dija 50 fii. Ha a publikum sztrájkol. Békéscsaba, aug. 17. A. munkás, a gyáros és a publikum együtt tesznek ki egy egészet. Közös harmóniájuk nagy társadalmi boldogság. Diszharmóniájuk zavarra, forrongásm vezet. De nehéz meghatározni az arányt, mely szerint mindegyiknek érdeke figyelembe veendő, hogy ez a harmónia bekövetkezzék. Mert bár mindegyik fél szereti a másik kettőt, elsőbben is saját boldogulását nézi. A munkás azt mondja: Szeretem a gyárost, mert Ő ad munkát, szeretem a publikumot, mert ha az nem vásárol, a gyáros nem dolgoztat; kívánom is, boldoguljanak, de ugy, hogy nekem nagyobb fizetség jusson. A gyáros azt mondja: Szeretem a munkást, mert nélküle nem tudok termelni, szeretem a publikumot, mert nélküle batkát sem ér, a mit termeltem; kívánatos is, hogy boldoguljanak, de ugy, hogy én becsületes nyereséget tegyek zsebembe. A publikum azt mondja:Szeretem a munkást, mert nekem dolgozik, szeretem a gyárost, mert ő elégíti ki, a mire szükségem van; kívánom is, hogy boldoguljanak, de ugy, hogy olcsón jussak a portékához. A munkásnak tehát nagyobb bér és kevesebb munkaidő kell; mind a kettő a gyáros vagy a publikum rovására megy. A gyárosnak nagyobb eladó ár es olcsóbb termelő költség kell; mind a kettő a munkást és a publikumot érdekli. A publikumnak olcsóbb vételár kell, a mi a munkást és a gyárost rövidíti meg. Nehéz itt igazságot tenni. A gyárosok ugy tesznek igazságot, hogy védekeznek a publikum és a munkás hatalmával szemben. Kartelleket kötnek az ócska Európában, trösztöket az uj Amerikában. Uralkodnak a piacon tetszés szerint dirigálják az árakat; olcsóbban termelnek: nyomván a munkást, drágábban áru sitanak: nyomván a publikumot. De nem hagyják magukat a munkások sem: sztrájkolnak. Beszüntetik a munkát. Előbb megkezdték a kőszénbánya munkások. Sorra buktak a gyárak. Kénytelenek voltak a munkabéreket emelni. Fölhajtották aszón árát. Nyögött a publikum. Azután jött a szövőés fonó gyárak munkásainak sztrájkja. Sorra buktak ezek is. Végre megadták magukat; emelték a munkabért s e czélból hajtották az árakat. Nyögött a publikum. Majd következtek a mezőgazdasági munkások és most Amerikában az acélmunkások. Százezrekről beszélnek, a kik az ezermilliós acél-trösztöt meg akarják törni és a gyárosok milliókra menő tőkéjének hatalmival szembeállítják az ő száz és százezer munkás-karjaiknak eleven erejét. Egyenlő ellenfelek; ki fognak egyezni: nyögni fog a publikum, mert föl fognak szökni az árak. Eddig jól mennek a dolgok. Vigan dörzsölhetnék kezeiket a munkások is, a gyárosok is. Csakhogy beleszól a publikum. És ígyen szónokol: Mélyen tisztelt gyárosok, milliomos és munkás koldus urak! Addig civakodtatok egymással, addig hánytátok egymás szemére, hogy melyik zsarolja közöttetek a másikat, a míg a mi bőrünkre szépen kiegyeztetek. De a mi bőrünknek is van határa, nem nyújtható tetszés szerint. Többet fizetünk a szénért, többet fizetünk a lakásért, többet a ruházatért, többet az élelmicikkekért, többet a fényűzési és élvezési szerekért. De csak addig a migbirjuk; ha nem birjuk, akkor kezdődik a mi sztrájkunk; tönkre megyünk. Először tönkre mennek a kis exisztenciák, azután megrokkannak a nagyok. Beadjuk a kulcsot. Ha drága a szén, kevesebbet fűtünk, le is szokunk róla. Ha drága a lakás, behuzódunk két szobába vagy egybe. Nem győzvén a ruházat árát, visszatérünk a házi szőtteshez, vagy kettő helyett veszünk egyet; fehér liszt helyett eszünk barnát, kocsi helyett járunk gyalog és a kényszerűség és a nyomorúság majd vissza visz a régi puritán erkölcsökhöz, a mértékletességhez és a takarékossághoz. De tisztelt munkások és gyárosok nem vagytok ti is publikum ? A mig egy félét termeltek, ezer másfélét fogyaszttok. A mig harcoltok, hogy az egyféle produktum ára felszökjön, nem érzitek-e, hogy a többi ezerféle prodoktum ára, a mely szintén felszökkent, titeket is nyom? És nem veszitek észre azt a sajátságos dolgot, hogy minden tröszt és bérharc a ti bőrötökre megy és az őrült licitáció feneketlen tavába hull bele minden kicsikart hasznotok? Igy a publikum; a gyáros és a munkás. Egy-két évszázadig fog tartani egymásnak ez a megtáncoltatása. Akkor aztán pihegve, halálra fáradtan bekövetkezik a kényszerű nyugalom. És egy újkori társadalmi filozófius föl fogja vetni a kérdést, hogy nem jobb lett volna-e egymásnak a bőrét oltalmazni, mint oktalanul lenyúzni ? A békési ev. egyházmegye közgyűlése. Szarvas, aug. 15. augusztus 14-én Szarvason egybegyűlt a békési evang. egyházmegye képviselősége, hogy megtartsák a f. évben későre maradt közgyűlést. Értekezletek. Kedden délután az iskolaszék tartotta ülését Veres József esperes ós Haviár Dániel felügyelő elnöklete alatt, hol a négy körlelkósz megtette szokásos jelentését s hol javaslatok történtek a körlelkészek részéről a tanügy fejlesztés érdekében. Ugyanaz nap délután lelkészi értekezlet volt. Tárgyaltatott a „Cura pastorális"-ra vonatkozó szabályrendelet tervezet, melyet a lelkészi értekezlet indokolva visszautasít, miután lelkészi gondozás tárgyát képező teendők paragrafusokba nem foglalhatók. Ugyancsak a lelkészi értekezlet tárgyalta a kerület azon javaslatát, hogy a vallási oktatás ellenőrzésére egy kerületi felügyelői állás létesíttessék. Minthogy alig vezethet célra, ezt sem fogadja el az értekezlet ilyen alakban, de azt óhajtja, hogy egyházmegyénként választassák az idegen iskolák ev. tanuló ifjúságának vallási oktatása ellenőrzésére egy közeg. A protestáns irodalmi társaság felhivását lelkészi könyvtárak szervezéséről pártolólag fogadja az értekezlet. Ugyancsak e napon este tí órakor előértekezlet volt a tornacsarnokban, melyen a Közgyűlés programja véglegesen megállapittatott s hol már előre vetó árnyát a közgyűlés legfontosabb tárgya körül kifejtendő vita. Közgyűlés. A közgyűlést megelőzőleg gyámintózeti istenitisztelet volt az ó-templomban, hol fiédei Károly pusztaföldvári lelkész tartott szép buzditó beszédet. Az istenitisztelet végeztével kezdetét vette a közgyűlés. Haviár Dani egyházmegyei felügyelő tartalmas, lelkes beszédben üdvözli a kiküldötteket, vázolva a jövő teendők sorát, a küzdelmet, mely hullámzásban tartja a protestáns közéletet s ez az 18^8-iki oalBékésmegyei Közlöny tárcája. K ö d. Irta: Tutsek Anna. Két ember állott szembe egymással a csöndes, hallgató viz partján. Egy nő ós egy férfi. Őszi köd borult a tájra. Szürke párázatok szálltak föl a vizből s mint valami szürkés, nedves fátyol telepedtek rá a parti •fűzfák kopaszodó, lehajló ágaira. Ők ketten is csak ugy látták egymást a ködön át, a melyen nem tudott keresztül hatolni a napsugár. Valaha régen látták egymást a tavaszi napsugárban is. Egy pillanatig megálltak és szembenéztek egymással, mosolygó, boldog gyermekarccal egymásra nevettek a ragyogó, virágfakasztó, rózsás tavasíi reggelen, — de aztán elmentek egymás mellett és vissza sem nézve többé, elindultak a forró, biborsugaras nyár felé, hogy találkozzanak a boldogsággal . . . De nem találkoztak csak a csalódással, a hűtlenséggel, a kétségbeeséssel és a halállal,. . . És most, az őszi alkony ködében valahogy összekerült ismét. — Emlékszik-e ? — kérdezte a férfi. — Emlékszem ! — A táncórákra is ? — Azokra is . .,. — Azc hiszem, Ágnes, maga volt az én legelső ideálom. Maga nyolö éves volt, én tizenkettő. Feleségül akartam venni és igen-igen megvoltam sértve, mikor édes apámék kinevettek és azt mondták : még várjak egy pár esztendőt. Én iazt hittem, már elég nagy vagyok és igen szerettem magát. Es maga Ágnes? — Én azt hiszem, már akkor is Dobó Miklóst szerettem. — suttogta magában a lány. De nem szólt semmit. Ahelyet azt kérdezte, álmodozva : — Hát arra emlókszik-e, mikor Robinsont játszottunk a kert végében ? Maga volt Robinson, én voltam Péntek s a mama bolyhos fekete kendőjét elloptuk medvebőrnek, ón abba öltöztem föl ós maga faágakból kunyhót ópitett? — Bár maradtunk volna ott, abban a 1 kunyhóban mindaketten . . . Lássa, Ágnes, azután építettem egy más kunyhót, nem faágakból, hanem sima, nagy kövekből, be is rendeztem, nem állatbőrökkel, hanem puha,szőnyegekkel, ezer drága, szép holmival. És aztán az asszonyt, akit oda bevit1 tem kis kunyhómba, a világszép, édes aszszonyt, megtettem szivem bálványának, akit j térdenállva imádtam. És rövid idő múlva az az asszony, akit jobban szerettem az életemnél, sárba tiporta szerelmemet, becsületemet. A kunyhó összeomlott és a kövek mind ráhullottak szivemre, véresre, sebez tók ós kiöltek belőle mindent, hitet, reménységet, szerelmet, boldogságot ... A faágból épült kis kunyhóban mindez nem történt volna ugy-e, Ágnes ? . . . ügnes csak fejével intett ós részvéttel nézett a férfira, kinek ismerte egész bus történetét, az ő szivének is volt története, vérzett az is, egy örökké nyílt sebből, de rászorította kezét, hogy ne jajduljon föl s összeharapta ajakát, hogyne kiáltson. Ő nem panaszolhatott senkinek, csak az Istennek. — Boldogtalan vagyok, - folytatta tovább a férfi — magánosan, egyedül állok a világban ós borzadva látom a közelgő őszt. Elvesztettem minden illúziómat, minden hitemet, minden reménységemet . . . — Én is, — gondolta inkább, mint sóhajtotta a leány. — Csak egy halvány csillag, egy reszkető fény dereng még előttem. Babonás félelemmel nézem . . . Istenem, ha megtudnám ragadni ha utána tudnók indulni, talán még kivezetne ebből a sűrű szürke ködből. Maga az a fény, ^.gnes. Akar-e kivezetni engem ? . . . A leány megriadva, ijedten nézett reá. Már napok óta sejtette, érezte, hogy ez fog következni és még sem tudott rá előkészülni. Most mi lesz ? . . . Összetört szivének minden megmaradt érzésével vágyott odaborulni elejébe, vágyott megfogni a kezét ós fölkiáltani: — menjünk, menjünk együtt! Jogunk van a boldogsághoz . . . Keressük meg, merre van? . . . De a tilalomfa ott állt előtte ós ő lehajtotta fejét és szomorúan suttogta: — Gábor, én nem lehetek a maga felesége . . . — Miért? — Mert én . . . Nem birta tovább folytatni; fölnézett reá ós Gábor kiolvashatta találóan szomorú szeméből egész történetét, megcsalt, összezúzott szivének porbatiport, leányálmainak, tönkretett ifjúságának egész kínszenvedését. Mindent megértett. Égy pillanatig hallgatott. — Most is szereti ? — kérdezte aztán halkan. — Gyűlölöm! — kiáltott a leány fölcsattanó hangon. — Gyűlölöm még a nevét is ! Oh Gábor hiszen maga nem is sejti, nem is képzeli, hogy kivolt az ! A maga golyója ölte meg őt . . . Oh, hogy c^ak egyszer ölhette meg, pedig száz halált érdemelt volna ! . . . Dobó Miklós volt, az én vőlegényem, a maga feleségének a szeretője!.. . Gábor hátratántorodott, s behunyta a szemét. Vérvörös karikák tánczoltak előtte. Fölemelte öklét, mint ha le akarna sújtani valakit. Kit? Egy láthatatlan fantomot, aki még igy holtan is kiszáll a sírból s hetyke, daliás mosolygással ismét rabolni akart tőle, most ezt a halvány, csöndes szomorú szemű leányt, miután előbb már elrabolta világszép, nevető szemű asszonyát ! . . . — Hol vagy hát Dobó Miklós ? — Allj ki hát még egyszer a küzdőtérre, férfi-férfi ellen, pisztoly-pisztoly ellen ós tegyen igazságot ismét köztünk a menyben lakó mindenható Isten ! Fölkapja fejét ós körülnéz. Csak a köd gomolyog körülötte, a fehér alaktalan köd s a halvány arcú leány van előtte, aki búcsúzásra nyújtja a kezét. — Isten vele, Gábor! — szól halkan. — Mi ne találkozzunk többet . . . Gábor megragadja a kezét ós aztán nem is bocsátja el többé. — Maga többet szenvedett, mint én, Ágnes, — szól, meghajolva előtte és mintha ebben benne volna minden : mult és jövő, kérelem, beleegyezés, feledós ós reménység, halkan hozzá .teszi: — Mi ne hagyjuk el egymást soha többet . . . Es kézen fogva egymást, megindulnak a gomolygó, sűrű, [szürke ködben, a hallgató, csöndes viz mentén. És a köd, mint az árnyék nyúlik, nyúlik, elborítja a nyírfaerdőt mögöttük ós a folyam vizét s a meginduló szellő csapása mintha rég elhalt zokogás haragjait hordaná szárnyain. És ők mennek előre, az élet két szegény vándora, s a mint lialadnak együtt, a köd mintha foszladozni kezdene előttük. Halvány napsugár hatol át rajta s a kék égből egy picike rész látszik fölöttük, csak akkora mint egy gyermek mosolygó, kék szeme . . . És akkor egy forró, éltető napsugár lövel ki abból a darabka kék égből, a