Békésmegyei közlöny, 1901 (28. évfolyam) július-december • 53-104. szám

1901-08-18 / 66. szám

Iásügyi toroények végrehajtása. Ezen törvényt fenntartani igyekezik minden törvényhozó, ámde a törvényhozás mindenkor ezek megkerülésére alkotja törvényeitsminden alkotásnál egy-egy darabját töri le az önkormányzatnak. A tartalmas megnyitó után Veres József esperes olvasta fel minden részletekre kiterjedő esperesi jelentését az egyházmegye évi eseményeiről s a teendőkről. Ugy a felügyelői megnyitót, mint az esperes jelentését jegyzőkönyvbe iktatták. A közgyűlés megalakulása után kifejlett a magas színvonalon álló, sokáig tartó vita az orosházi lelkészi bioány megváltoztatása tárgyában. A közgyűlés szavazással, 21 szóval 14 ellenében, Orosháza kórelmét teljesiti s az első hiványt 5200 korona fizetéssel, káplán tartási kötelezettséggel jóváhagyja. A hitoktató-lelkészi fizetést pedig 1600 korona fizetéssel és lakás, vagy lakbér (300 kor,) dijazással szintén megerősíti. Szabadszenttornya leányegyház anyaegyházzá alakul s kéri a jóváhagyást; a közgyűlés örömmel üdvözli s kérelmét teljesiti, megbízván az elnökséget a további eljárás foganatosításával. A tót omlósi tanítói állások fizetés rendezését, minthogy leszállitásról van szó, az egyházmegyei közgyűlés "nem hagyja jóvá. A bizottságok jelentéseit a közgyűlés tudomásul veszi. A közelgő tisztújító előkészíti, a szavazatok benyújtásainak határidejét november l-re tűzi. A bizottság elnÖKévó Veres Józsefet s Havi ár Dánielt választja, Csermák Kálmán, Gajdács Pál, dr. Nagy Elemér ós dr. Bikádi Antal tagokkal. A lelkószfiakat segitő egyesületbe 400 koronával lép az egyházmegye. A kerületi gyűlésre kiküldi: fiúdéi Károly, Scholtz Gyula, ökályi Adolf, Mendől Lajos lelkészeket, Haoiár Lajos, Sulyok Ede, dr. Haoiár Gyula, dr. Nagy Elemér, dr. Bikádi Antal, Povázsay Mihály felügyelőket. Jövő gyűlés helyéül 7 ót komlós lett kitűzve. Délben közebéd volt az Arpád-szállóban, hol számos felköszüntő hangzott fél. Levelek egy anyához. A bonnokról. Mélyen tisztelt asszonyom ! Szives készséggel teszek eleget megtisztelő kívánságának : e levéllel kezdem meg elmondani véleményemet azon kérdések felett, melyeket, mólyen tisztelt asszonyom a családi ós társadalmi nevelés köréből hozzám esetről-esetre intéz. Igen alkalomszerű az első kérdése, mely a „házi nevelőnőkről" szól. Valóban oly téma,, a mely nagy körültekintést és moggondolást igényel a megoldásában és a mely — sajnos — eddigelé nagyon kevés, ugy szólván semmi figyelemben nem részesült. Pedig de nagy fontosságú dolog az, hogy ki a gyermek első ós közvetlen nevelője ? A plebs-anya a mindennapinak megkeresésére van utalva, tehát legjobb akarata dacára sem fordíthat nagyobb gondott gyermekének nevelésére mint a táplálkozásra és ugy ahogy a ruházatára. 0 tehát csak testileg lehet anyja a magzatjának, szellemileg nem. Testileg sem egészen, mert már az ő nevelés-gondja az óvásra sem terjedhet ki kellő mórtékben, íme: a bölcsődék, a gyermek-menhelyek ós a kisded-óvodai intézetek létjogosultsága. Az emancipáltabb anyának is vannak társadalmi ós egyéb kötelességei (köztük a kenyérkeresetnek számosnál számosabb módjai). Érthető tehát itt is az az épen nem kecsegtető állapot, hogy az anya csak másodsorban anya. íme: a bonnok, a házi nevelők alkalmazásának az indító oka. Harmadik eset is van. Az t. i. amikor az anya nagyzási hóbortból és mert alacsonyitónak tartja az anyai kötelezetséggel járó bibelődést, anyahetyettest: „bonne"-t, nevelőnőt fogad a gyermek mellé. Tény-valóság, hogy legtermészetesebb ós legkívánatosabb, hogy a gyermek ápolója, gondozója, szóval testi lelki nevelője az anya legyen, ámde számitnunk kell megváltozhatatlan körülményekkel is: társadalmunk olyan a milyen, azt egyszerre — „szóla ós lett" —megmásítani lehetetlenség Ep azért alkudoznunk kell a változhatatlannal. Es az emberiség alkudozott is. Eme állításunkat igazolják az anyákat — mondjuk szülőket, szülői házat — helyettesítő nevelő intézetek: bölcsődók, gyermekkertek, gyermekmenhelyek, kisdedóvodák és népiskolák, továbbá : dajkák, bonnok, házi nevelők és neveiönők. Őszintén megvallva, felette csudálkozom azon, hogy kormányunk, törvényhozásunk megállapította ugyan a minket helyettesítő intézetek és az ezeket vezető helyetteseink minősítését, nevelő eljárását, az ezek feletti felügyeletet ós ellenőrzést, de nem terjesztette ki ezen ellenőrzést ós felügyeletet intenzivebb alakban azokra is, akik benn-ok, nevelőnők név alatt elnyerik tőlünk a legszebb hivatást, a közvetlen nevelését gyermekeinknek. Eme csudálkozásomat némileg gyengíti azon elfogadható szándóka az intéző köröknek, hogy a szülői jogokba ennyire nem óhajt beleavatkozni. Csakhogy mit látunk ? Ep ott, ahol legfóltókenyebbek a szülői jogokra, ráférne a beavatkozás. Tisztelet a nagyon kevés, de annál értékesebb kivételnek, ép ily helyeken látjuk ós tapasztaljuk, hogy a dolog elhibázott. Oly kezekbe kerül a gyermekek házi nevelése, amelyek arra képtelenek, sok esetben pedig nemzeti, de még egyéb szempontokból is veszedelmesek. Legtöbb esetben minden képesítés és képesség nélküli külföldi személyekre bízzuk a gyermekek anyai nevelését. Gyermekeink egész napon át ezen személyek gondozása, szellemi és erkölcsi befolyása és hatása alatt állanak. És ha megfigyeljük eljárásukat és eljárásuk eredményét, azt tapasztaljuk, hogy az ily nevelők túlterhelik a gyenge elméket „szemre való" ismeretekkel, meg mételyezik a gyermekek erkölcsi világát ós „nevelnek" egy eltompított elméjű, akaratnélküli „korán érett" emberkét. íme, mélyen tisztelt asszonyom, ezek az én aggályaim, melyeket, hogy még jobban megvilágítsak, felemlítek egy néhány megfigyelést. Mentsen föl az alól, hogy neveket említsek, hisz ez lényegtelen. A lényeges a baj felismerése és gyógyítása. Már nem emlékszem, hogy hol és mikor, de tény, hogy egy családban egy francia bonnt fogadtak, akinek hivatása lett volna, hogy a család három kis gyermekét nevelje ós francia beszédre szoktassa. Es a bonn igyekezett tőle telhetőleg eleget tenni kötelességének, a. szülők jelenlétében mindig franciául kínozta a gyermekeket, amihez persze a szülők nem értettek, ha pedig sétára indult növendékeivel, kisebb gondja is több és nagyobb volt annál, hogy a gyermekekkel foglalkozzék. Az utcán a gyermekek elől mentek, mint a katonák „vigyázzban", amikor se jobbra se balra, sem pedig hátra nézni nem szabad. O pedig egy fess lajtinánt udvarlását fogadta és csak a kard csörgetóse sejtette a gyermekekkel, hogy katona bácsi is kullog utánuk, de nem érettük. A parkban a gyermekek minden felügyelet ós irányítás nólsül ugráltak, tördeltek virágokat, bemocskolták cipőjüket, püfölték egymást és elsejátitották a szebbnól-szebb és cifrábbnál-cifrább káromkodásokat a hasonló nevelésben részesülő gyermekektől, amíg a kisasszony olvasta a legérdekesebb regényeket, vagy pedig az udvarlót boldogította egy édes igen-nel. Persze a szülők minderről és az ilyenekhez hasonló más ferdeségről tudomást sem szerelhettek, mert amikor a gyermekek haza kerültek, a szülők még nem voltak otthon (az apa kávéházban, az anyja pedig délutáni kávóuzsonán), amikor pedig haza kerültek, a gyermekek már aludtak és a nevelőnő mindent a legszebb világításban referált. Persze a nagyságos asszony nem győzte dicsérni férje-ura elölt a korrekt nevelőnőt és a férjem-uram sem győzte helyben hagyni az asszony dicséretót : csakhogy meg vagy vele elégedve ! (Magában : jó magam is). Igen ám, de vacsora után színházba vagy sétálni is el kell menni. Mehettek is, hisz itt van Henriette, a derék nevelőnő, majd vigyáz a gyermekekre. A szülők nyugodtan élvezik a vidám társaságot, a nevelőnő a szakácsnóval paktumot kötve, élvezik rang szerint a katonai udvarlók szórakoztatásait. Marcsát, a szakácsnét a szakaszvezető ur ölelgeti a cselédszobában, mig az előszobában a lajtinánt ur mond szépeket Henriettenek, a nevelőnőnek. Azalatt kibukik a kis gyermek a gyermekágyból, megsérül a kis homloka, — de hát semmi. A kisaszony beoson a szobába, lecsendesíti és minden rendben van. Udvarlók búcsúznak, nemsokára érkeznek a szülők. Henriette sírva mondja el, hogy a másik fiúnak forrósága volt, azért kiment a szakácsnéhoz hideg borogatásért, mialatt Palika kiesett az ágyból ós megsérült. A szakácsné pártját fogja, az anya vigasztalja: — Ne sírjon drága Henriette, hisz nincs komolyabb baj. Nézze csak mily édesen alszik a kis Palika. 0 maga — majd mit mondtam . . . Az atyus, amint maga után zárja a háló szoba ajtaját, igy szól az anyához : — Mégis nagyon jó vagy te a nevelőnővel szemben. Miért nem vigyázott jobban? — Hadd el — vág közbe az asszony — Henriette nagyon lelkiismeretes asszony ! Erre az apa ismétli mindenkori refrenjét: — Csakhogy meg vagy vele elégedve. (Magában : én is !) És igy tovább. Két vagy három óv múlva válóper lett, melyben mint tanú szerepelt a két udvarló is és Henriette a maga gyermekének lőn természetes nevelője, mig a „nagyságos asszony" három neveletlen gyermeknek anyja - apa nélkül. Lám, igen tisztelt asszonyom, ez csak egy eset a sok 1 őzül. De hányat tudnánk még felhozni. Olyat is, amikor kitűnt, hogy a nevelő kisasszony előtanulmányait az X-hez címzett kávéház pénztáránál szerezte kiviradtos-kiviradtig tartott tanulással. Ezért mondom ón, hogy a házi nevelöket ós nevelőnőket szakfelügyelet ós ellenőrzés alá kell venni ós csak az olyan legyen ilyenül alkalmazható, aki erre oklevelet mutat fél és mint nevelő vagy nevelőnő fegyelmi hatóság alá tartozzék. Addig is pedig nyissák ki jobban a szemüket az „anyák." Gramma Döme. Halálos ítélet. Öt forint - tiz korona. A. hivatalos lapban halálos ítélet jelent meg. Halálra ítélte a törvényhozás és a kormány az ötforintos bankót, ezt a kedves zöld papírpénzt, amely selymes suhogásával oly nagy népszerűségnek örvendett. Most aztán a siralomházba kerül s később végrehajtják rajta a halálos ítéletet, amely kegyetlen máglyahalálról szól. Az ötforintos bankó kiirtása a föld színéről persze nem lesz könnyű munka. Elvégre százhatvan millió értékű ilyen papírpénzt kell megsemmisíteni, azért is teljes harmadfél esztendőre tették határidejét, melyen túl az ötforintos immár elavult fogalom lesz s értéke elvész. Azaz hogy nem egészen, mert az Osztrák-Magyar Bank beváltja még hat évig, 1907. augusztus 31-ig. Csak a forgalomban szűnik meg szereplése az 1903. év február 28-án tul, illetőleg 1903. augusztus 31-én tul, ameddig tudniillik az állampónztárak kötelesek elfogadni ezt a pénzt is. Laikusok kérdezik talán: mórt kell pusztulnia, mi a bűne ? Neki semmi, de bűnnek volt takarója ő, ha ugyan lehet manapság, az adósságok virágkorában bűnnek nevezni az adósságot. Az ötforintos I ugyanis része a mi nagy függőadósságunkmosolygó gyermekszemből, a mely előtt a szegény vándorok szinte félve borulnak le — a kérlelhetetlen, kegyetlen, de örökké igazságos, mindent kiegyenlítő természet hatalma előtt. Az álom ós a karperec. Irta: Montjoyeux. Egy hónap óta Dulaure Renó festőnek a szép Irén volt a kedvese. Dacára szerelmének, Irén nem volt ostoba ós nagyon hamar észrevette, milyen üres életmódot folytat a kedvese. Éjjel a korcsmákat járta vele, akkor feküdt le, mikor mások felkelnek, a nap egy részét- átaludta. Mennyi idő marad akkor neki a dologra? Megértette, hogy Renó elzüllik, tönkreteszi a jövőjét. Az pedig, hogy eddig nem szakított vele, csak egy okkal több volt rá nézve. Aztán a büszkeségnek valami szép érzése fogta el, ha rágondolt, hogy Renó talán neki fogja köszönni sikereit, vagyonát, dicsőségét és ezért később, mikor egy nap, jobban mondva szép reggel Dulaure nagyon jókedvű volt, felhasználta az alkalmat és nagy óvatossággal közölte vele tervét. Ha ezzel a lusta bohómóletmóddal, a melynek ostobaságát beláthatná, felhagyna? Ha megpróbálná tűzhelyt, otthont alapítani, a mely érdekelné ós körül venné olyan dolgokkal, a miket szeret Ott élnének mindketten szerelmesen. 0 gondozná, kó; nyeztetnó, a háztartással foglalkoznék. 0 is, Irén is vágyódik a rendre, a nyugalomra. Irtózik az örökös mulatozás és dáridó világától és főleg a régi barátnőitől. A művész meglepetéssel és lelkesedéssel fogadta a tervet. Ettől fogva, mint a gyermek, a kinek valami süteményt ígértek, nem nyugodott addig, a mig tervük meg nem valósult. Egy hót alatt kész volt a fészek. Mert ilyenkor mindig fészek szokott lenni. A beszentelésre csak egy pajtást hivtak meg, az igazi, az egyedüli barátjokat, Jaques Soisy szobrászt. A boldog festő igy szólt barátjához : — Mily derék szív, ugye ? ... És mily gyakran dönti el az asszony a férfi életét. Nélküle, látod, végem volna. Magam sosem jutottam volna erre az elhatározásra, nem is jutott volna eszembe. Vegetáltam, tengődtem volna. Már anélkül is nagyon szerettem, de a mit most tett, az szivem mélyéig hatolt. Tudod, talán ostobaság, de az egész dolognak olyan anyáskodó karaktere van, — s ez hat meg engem. Soisy fejével intett. Annyita örült, hogy Dúlaure-t boldognak láthatja. És aztán, ha Dulaure komolyan akarja, rövidesen kipótolhatja az elvesztett idejét, újra elfoglalhatja azt a helyet, a mit számára tehetsége kijelölt. Irón igazán komolyan vette szerepót. Egyszerre kis nyárspolgárnó lett belőle. Dulaure örült, mikor Soisy-val egyedül volt, igy szólt hozzá : — Szavamra, boldognak érzem magam, csoda történt velem. Kevés asszonynak van ily éles megfigyelése, ós igazán mentül jobban elemezem, annál inkább látom az érdemeit és jó tulajdonságait . . . Most befejeztük a berendezésünket; van valami pénzem, három szép ezerfrankosom ; ezzel majd szépen kiegészíthetjük berendezésünket. És aztán ? Nem hódolok előítéleteknek. A családom —• hol van ? Nem látom soha, nincs családom. Miért ne venném el Irént? . . . Már csak hálából is .,. . A mult, azzal nem törődünk! . . . És a mások véleménye, az is oly hidegen hagy. Nefnde, te is igy gondolkozol ? — Oh, hogyne, szólt Soisy. Az ember nem másoknak él. Mikor Irón belépett, a beszélgetés más fordulatot vett, vígabb lett. Pezsgőt kezdtek inni, s a két barát kalandjait kezdte mesélgetni. A boldogság egy percében Irén a festő keblére dőlt, hogy megölelje Ebben a percben egy nagyon szép karperec csúszott le a karjáról és a tányérba esett. — Vigyázz, szólt Dulaure, ós visszaadta neki, elveszted az emlékeidet . . . — Igaz ! megállj ! Ez hatezer frankot ér, ez volt az első ajándékom, amit Orosz országba érkeztemkor kaptam. Dulaure homloka könnyen összeráncolódott. Irón folytatta: — xügész szegény voltam, egy ékszerecskóm sem volt, de azért mint francia leány rögtön sikert arattam. Annyian hivtak meg vacsorákra, ünnepélyekre, csak a választas okozott nehézségeket. Egy este a tisztek dinéjén a kormányzó mellett ültem, nem tudom már ki volt, de felséges ember volt. Ugy bánt velem, mint valami nagy uri hölgygyei, bókokat mondott nekem Csodálkozott, hogy se gyűrűket, se nyakéket, se semmi mást nem lát rajtam. Nyíltan megmondtam : „Hát kérem, nincs ! ..." És másnap elküldte ezt a karperecet, meg egy gyémánt melltüt. Sóhajtva tette hozzá: — A nyakék megvan, de a melltü a zálogházba vándorolt. A kétjó barát csöndes lett s hallgatott. Irón folytatta: — Oh ! hercegeket ós nagyhercegeket is ismertem . . . Igen, nagyhercegeket! . . . Iván például, a kinek az volt a mániája, hogy aranyakat csúsztatott a keblembe. Sokszor húsznál több is volt, fáztam tőlük. És később nagyon udvariasan felkórt, hogy kegyeskedjem őket megtartani. Természetesen megtartottam . . . — Természetesen, — szólt fogai közt a festő. Irén sóhajtott, Ü.Z alkohol és a hiúság kettős mámorától nem látta, hogy változtak kedvesének arcvonásai. Ezalatt Dulaure, enerváltan, keserűen, kegyetlen ós megvető gunynyal provokálta Irént, a kit a magas galantériák oly hiúvá tettek,: — És aztán, az aranyt csúsztató ur után ? — Oh I Tudod kedvesem, nem kell hinned, hogy rangjuk, cimeik ós órdemjeleik imponáltak. De olyan előkelő modoruk volt . . — Igen, te csak azért közlekedtél velök, hogy világfiakkal legyen dolgod . . . — Te gunyolódol ? Nos ! másokat is ösmerhettem volna, mint hercegeket, kicsikém ! Egyszer egy asszony jött hozzám ós mondta, hogy valaki érdeklődik irántam. Mielőtt feleltem volna, tudni akartam, hogy ki. Találd ki, ki volt ? Füléhez hajolt, egy nevet mormogott ós nagyon hangosan hozzátette : — Visszautasítottam ! — Ah, nevetett rikácsolóan Dulaure, ez szép És mikor a leány kozmopolita pályafutásának egy más adata után keresgélt, a művész felkelt. — Nem, leányom, ne keress tovább ! Ez elég . . . Egyik ujját homlokára tette. — Látod, nagyon sokan volnánk. Mily benyomást tenne ez a szegény kis festő ennek az egész udvarnak a közepében ? . ., Csalódtam, ennyi az egész; azt hittem, hogy boldogan élhetünk kettesben: álom volt . . . Irón néma maradt. Megértette ós könynyekbe tört ki — Ne sirj gyermekem. Hamar megvigasztalódsz. Fiatal vagy, szép va^y, bolondság volt, hogy magad be akartad ide zárni! Különben is Páris nemsokára hercegeket és fejedelmeket fog lát . . . Aztán felnyitotta íróasztalát, kivette belőle a három ezerfrankost, a mi a tar talókot képezte ós Irón kezébe nyomta: — Fogd, ez ugyan nem Peru kincse, de kiválthatod vele a kormányzó melltűjót... És kalapját, keztyüit, ernyőjét adva neki, nagyon gyengéden az ajtó felé tolta.