Békésmegyei közlöny, 1899 (26. évfolyam) július-december • 53-76. szám

1899-08-10 / 64. szám

XXVI. évfolyam. B.-Csaba, 1899. Csütörtök augusztus hó 10-én. 64. s zám. BEKESMEGYEI lOZLONT POLITIKAI es VEGYESTARTALMU LAP. Szerkesztőség : Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön Kiadóhivatal: Apponyi-utcza 891A BZ. (Zsilinszky-féle ház) * ELŐFIZETÉSI DIJ: Egész érre 6 forint. - Fél érre 8 forint. - Negyed évre . . u'J kr Apponyi-utcza 891/, sz. (Zsilinszky-féle há* v f .. . . * Egyet szam ára 8 Kr. hova a küldemények és az előfizetési pénzek hova lap azellemi részét illető közleményei küldendők. küldendők Előfizethetni: helyben a kiadóhivatalban, vidéken a posta utján utalványon. Előfizetni bármikoi ' , lehet, évnegyeden belül is. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetéseket lapunk számára elfogad bármely jónevfi fővárosi és külföldi hirdetési iroaa. „Nyílttériben egy sor közlési dija 25 kr. A magyar föld munkásai. Az anyaföld kalászai immár le van­nak aratva, a föld népe apránkint be­fejezi a nagy munka első részét. A többi már könnyen megy, Isten áldása és a becsületes magyar földmüvesnép szorgalma ez évben együttesen hozta létre azt az eredményt, a mely nem­sokára a magtárakban várja értékesíté­sét. Ne minősítsünk ezuctal, ne vitat­kozzunk a felett, vájjon $ középtermé­sünk, avagy csak közepesen gyenge aratásunk volt-e ? Ma már ott tartunk, hogy a klasszifikácziók terén egy egé­szen uj és örvendetes jelzőt kell hasz­nálnunk. Azt tudniillik, hogy békés aratásunk volt. Volt idő, a mikor e kivétel haszná­latánál azt kérdezték volna tőlünk a gabonatőzsdén, mint a gazdasági egye­sületekben is, mit értünk ezalatt? Ma már — sajnos — mindenki tudja, hogy egy pár év óta a szárazság, az árviz, a jég, a tüz és a hesszeni légy aratás­veszélyeztető csapásaihoz odaszegődött társul a legveszedelmesebb pusztító elem: a czuczilizmus, a mely fékte­lenségévelés lelketlenségével képes lett volna egy egész esztendőnek becsületes munkáját illuzóriusá tenni. Hála Isten­nek, ebben az évben nem történt semmi baj. A magyar földműves munkásnép kigyógyult abból a szellemi és erkölcsi ragályból, a melyet külföldről plántál­tak át hazánkba és veszedelmes ügyes­séggel igyekeztek azt nemzetünk ta­lajában fejlődésképessé tenni. Ez a ragály pár esztendeig tartott nálunk és igen sok erkölcsi és anyagi áldozatot emésztet fel. A magyar Ká­naán: az alföld, tudna e veszedelem ről sokat beszélni, de hát az Alföld most hallgat és csendes. Ez pedig nagyon jó jel. Ha a gazdanép hall­gat, az mindig annak a jele, hogy dol­gozik és hogy munkájának gyümölcse van. Gyümölcse pedig csak akkor van és lehet, hogy ha azt munkaerővel aratja le. És a munkaerő ez évben dicséretre méltó okosággal és az ön­megtartóztatás nagy erényével állott az áldásthozó természet munkálatába. Kettős czélt szolgáltak és értek el ez által. Munkaadójuknak lehetővé tet­ték, hogy befektetett tőkéjük gyü­mölcsét élvezzék és hogy a legraisabb és legszolidabb foglalkozás, a föld müvelése, ne kerüljön a koczkázattal járó, problematikus foglalkozások közé. Ezzel párhuzamosan megvédték ön­magukat is attól, hogy a dologkerülő, izgató elemek karjaiba hullva, önma­gukat és családjukat biztos veszede­lembe kergessék. A magyar paraszt­nép, hajlott egy ideig a bevándorolt nemet izgatok szavára. Szerencsére csak rövid ideig. Már ebben az év­ben a magyar paraszt tetteivel felelt a német proletároknak és e tetekkel azt felelte nekik, hogy a legnagyobb életfilozófia Le ben und leben lassen. A békés és kölcsönös méltánylás alapján végbement aratási munka si­kerének dicsősége első sorban az or­szágbéke szellemét s közvetlenül ez­után a fóldmivelési kormányt illeti meg. Az 1898. II. t.-cz , az úgyneve­zett munkástörvény, bármennyire is izgattak is ellene a léha dologkerülők, ez a törvény — különösen ebben az esztendőben már — fényesen bevált. A józan, becsületes földművesek ez­rével váltották ki munkásigazolványai­kat és békés, hűséges munkájukkal jelentékenyen hozzájárultak ahhoz, hogy ez évben a gazdasági rázkód­tatásnak megingató keserveit elkerül­hettük. Dicséret és elismerés illeti meg őket. Ismét fényes bizonyíték a jobb útra térés ama, immár világszerte is­mert ós elismert igazság mellett, hogy a magyar parasztnál nincsen érettebb és józanabb munkásnép a világon. De elismeréssel kell kiemelnünk a földbirtokosok és bérlők megtartását is. A vagyoni érdeknek a mások jogos igényeivel való összeegyeztetése min­dig első föltétele volt és lesz a békés fejlődésnek. Helyesen tették a föld urai, hogy a munkások nem az agi­tátorokban, hanem ő bennük találták fel érdekszövetségeiket. Ez a szellem, ez a megbecsülése a munkaerőnek vezesse őket tovább is, akkor nem lesz baj és az aratás megtörténhetik mindig ezentúl is minden hatósági be­avatkozás nélkül. Mivelhogy ebben az évben csöndes aratásunk volt, nem kell azt gondolni, hogy Magyarországon a szoczializmus­nak nincsen talaja. Az előző évek ta­nulságai arra mutatnak, hogy ha e tanoknak állandó talaja nincsen is, de egyideig megél ez nálunk éppen ugy, mint az exotikus növény, hajói táplálják. Ennek a veszedelmes nö­vénynek táplálékot az elégületlenség ad. Oda kell tehát hatni ezentúl is, hogy az elégületlenség alól minden támasz ki legyen rántva. Politika a kánikulában. A „Békésmegyei Közlöny" fővárosi tudósítójától. (S.) Inter srma eilent Musae. De­hogy 1 a politika boszorkánykonyháján mindég főznek, még mikor nincs is ott­hon a gazda. A mint tudnivaló, ilyenkor játszanak az egerek. Őszszel a politika azzal kezdődik, hogy Horánszky Nándor belügyminiszter lesz. Államtit­károk: Gullner Gyula ós B u j a­n o v i c s Sándor. A trójai falóból az őrtég lassan-lassan előkerü 1, csícsergik az Erzsébet-téri verebek, vagy inkább a békétlenkedő honatyák. Künn a társadalomban amezei munka s a fürdői szórakozás mellett is élénk ér deklődéi nyilvánul a közügyek iránt. Es az egymást keresztező sokfele eszmekör­ből különösen két irány Lontakozik ki. Ezeket a jelszavak szerint, röviden igy lehetne kifejezni: külön vámterületi agi­taczió, belreformok sürgetése. Minden egyéb e kettő, mint központ körül forog. A közjogi ellenzék mér többször, utoljára a czik'us bezárásakor is kijelen­tette, bogy üres idejét arra használja, hogy a köívéltmenyben az önálló vám­terület érdekében lehető szóles körű mozgalmat indítson. Hogy azonban erre jól választotta-e az időt éppen most: e fölött megoszolnak a vélemények. Először is a közvélemény épp most lélegzett fö', hogy az ide vágó kérdések fölött valahára lezárhatta az aktákat. Újra elől kezdeni mindazt, a mivel éve­ken át egjontraktáltuk, anynyi, mint : szándikosan csömörnek kitenni. A tár­sadalom örül, hogy ez ügygyei legalább egyidőre végzett s főleg, hogy jól vég­zett és érdekeinket minden eddigi ki­„BékésmegyeiKözlönytárcá ja" Aranybaba. Irta : Bartók y Mariska. I. — Csókolom a kezedet, ma ohére cousinel Udvarias, langyos hangon volt mondva, ugy, hogy a leány minden vére az arczába szállt, lángpiros lett. csak azt nem lehetett tudni, a szégyentől vagy a gyűlölettől. Ezen gondolkozott Góth Tamásné is. a mint az ablaknál, a nagy karszék­ből nézte a jelenetet. A dohányió hüvöa levegőjét a Góth László havannahja kékes ködbe borí­totta, a mint elegáns hanyagsággal szinte besüppedt a széles, török kerevet sar kába. Benn is csak olyan mondva csi­nált hűvösség volt; künn pedig olyan rekkenő, hogy ezt a homályos, fényte­len levegőt is bátran tikkasztónak lehe­tett mondani s lankadttá lett benne a teát, szellem egyaránt. Elfojtott ásítás szakította meg a csen­det, mely a László ajkáról röppent el. A leány, ki a szoba ellenkező oldalán ült, zajtalanul felállt és pár pillanat múlva egy karcsú, hamvas ponárban, zöldesen csillogó jeges limonádét tartott a férfi elé. Erre szólt a köszönet. A leány gvor san ment ki, apró, szinte futó lépteit lehetett hallani a visszhangos korrido­ron végig; aztán csendes lett minden. — László, hogy lehetsz ilyen ke gyetlen ? — Csendes volt a hang, de va lami reigő fajdalom, vádolás volt benne. — En ? — kérdezte a férfi csodál kozva, — anyám, én? — Te, fiam I — Miért fitymálod ezt a leányt ? . . . Előzékeny hozzád . . . — Mert már meguntam a limonádét ... a leányokban ifi. Ingerült, szinte dühös volt a felelet s az asszony elhallgatott, mint már any nyiszor, mióta a fia önálló ember. De ez a hallgatás c?ak arra volt jó, hogy tovább gondolkozzék azon a jele neten s ezen az eleten, a mi a nagy ud­varházban folyt. Keserű gondolatok vol tak. Mindig ideális asszony volt, abból a fajtából, kik nem söprik ki a poézist a tollseprővel a szobájukból • léhasá­gokkal a lelkűkből. Régimódi, gondol kozó asszony, ki a férjében a férfit imádta s nem a gavallért, a ki p«dig tán csak annyira értette meg az asszonyt , hogy megtudta őrizni a fensőbbségét vele szemben. S az asszony a fiában is tán ceöpp kora óta a férfit látta, nevelte, dó delgette s bálványozta. S az eszes, szép fiu tényleg egyetlen örököse volt a szü löknek. Szépségét s különös dallamot, olvadó hangot örökölt az anyjától s egy nagyon piczi poézist, a mennyi éppen érdekessé tudta tenni, hatalmas alakját, tiszta jellemét, a mi apai örökség volt, az ötezer holdas sima-tanya mellé. Csak tanya volt, nagy-nagy visz­hangos szobákkal, széles, fehéroszlopos korridorra), verestéglá? terászszal. Régies volt minden, tán azért illett ugy bele a nagyasszony jóságos arczával, szelid hangjával, régimódi tervetgetéeeivel. Mert a nagy karszék mélyében igen édes ve­rőfényes tervek forogtak a fekete csip­kés, széles ezallfgu, fejkötős fejben. Es e terveket, ha nemcsak asszonyi lélekkel, de emberi .kézzel is meg lehe­tett volna rajzolni, devise-nek kellett vón' irni rá : László. M"rt e tervezgetés és reménykedés arany pókhaló.-zilai ebből indullak ki; majd ha László . . , majd hogy ha haza jön . . . megházasodik ... de tovább nem beszélt senki. Pedig mennyit tudott volna a many­asBzony. Majd, ha László megházasodik, ha elveszi Klárát, a cousinet, kit a nagy­asszony nevelt, csepp kora óta, mióta a Ceegényi Adfm nép feletége hhtmjt nagy, bánatos szemét, hogy azt soha ne nyissa fel többé. Ott nőtt fel a házban s tán éppen ezért ritkán látta Góth Lászlót és ez talán őt soha. De, mégis egyszer. Mikor a nagy­asszony szelíden, szinte félve beszólt a a leányról a Góth Lászlónak észre kel­lett venni, hogy a szép fehér aroz rózsa­színre válik az ő tekintetére 8 megre­meg a batisztrubás karcsú termet. A fe­hér batiszt, a rózsaszínű Bzallag, a ne­héz, sima fekete hajfonat, mintha min­den uj lett volna; eddig nem látta és ugy találta, hogy a látása nem ÍB valami szörnyű. Nem soká tartott ez; ugy vá ratlanul, egyszer egy hűvös őszi estén, mikor a nyár legfájóbban búcsúzik, az ő színes, illatos virágaitól, eszébe jutott a Helmer Andrea budoárja, cseresznye­piros selyem blúza, ragyogó, bodroB szőke feje, a téli esték, a bársony függönyös, illatos bizarr — lányszobában s ugy érezte, hogy a nagy udvarház egy óriási börtön, sima fehér falaival, fehér pad­lóival, fehér függönyeivel • fehér asz szonyaival. — Egy kis szín, egy kis meleg kell — gondolta B aztán elment hideg bú­csúzás után, de mikor visszajött, lázas volt és ideges, míg vegre elmondta az édes anyjának a nagy boldogságát. Es a nagy fehér szobában, halványra vált arczczal hallgatta a nagyasszony. Nem igy tervezte. — Es csodálatos asszonyi félelemmel, mintha egy szép, aranyhajú daemon szállt volna, színes, uszályos ru­hájával, a fehér tiszta levegőben s mint ha a fény, a szinesség mindent elsöpört volna, a mi valaha csak fehér volt. Es meg volt a nász. — Góth László elhozta a feleségét, Helmer Andreát s a sima tanya udvarháza kastély lett ele­gáns szobákkal, melyben kevés volt a fehér, d« sok-sok 8 vör3*. Szép biborbársony, cseresznyepiros selyem, meg gránátsxin brokát és ezek mind szövetkeztek, hogy fehérebbnek mutassák a Góth Lászlóné papirosfehér, szép arczát, aranyosabbnak göndör Bzőke haját. Csak kettő maradt fehér : a Csegónyi Klára batist ruhája, meg a lelke. — Hát honnan tudhatná Góth László, hogy az én szivem meghalt akkor, mi­kor az övé feltámadt ? Hát honnan tudná Góth László, hogy ugy szerettem, mint az Isten ? I Helmer Andreát szerette, az is öt, hát boldogok lettek, mert az lett volna mindenki, a kit Góth László sze­ret .. . Es hogy tud szeretni I Milyen mélyen, igazán 1 Látszik a szeme suga­rán, látszik az ajka mosolyén, hát még a ki hallja is az ajkairól, milyen boldog lehet. Es a fehérlelkü leány bágyadt sze­meit elvakította a sugárzás, a szinesség, mi Góth Lászlóné szeméből, hajából, ru hójából áradt ki és ugy érezte, azokat teremtette az Isten egymásnak. Es mégis nagj on fájt a szive. — Mert önző vagyok, — gondolta, — rossz és lelketlen, mert irigylem a más boldogságát. Hát nem elég, hogy minden nap látom, hát nem elég, hogy minden nap hallom a hangját, hát mit akar az én tehetetlen szivem ? 1 És örök önváddal és örök boldog­talansággal a szivében, gyötrödött óráról­órára. Elleste a gyöngéd szavakat mi­ket azok váltottak, elismételte ezerszer s síinte kéjelgett ebben a remény nél­küli szenvedésben, melynek nem lehe­tett megváltása. Es a sok szenvedés, a rejtett bánat, nem fakította meg lelke fehérségét, ez volt tán az ereje, bátor­sága, hogy napról-napra szemben állt az elérhetetlen boldogsággal. Es Góth László lelke mintha bevi­lágította volna a Csegónyi Klara egye­dülvaló éjszakáit, mintha elűzte volna ez a fény — a mit csak a íeánylélek ál-, modott — a rémeket, melyeknek néha három fejük is van I szerelem, irigység, bosszú..

Next

/
Oldalképek
Tartalom