Békésmegyei közlöny, 1899 (26. évfolyam) július-december • 53-76. szám

1899-07-23 / 59. szám

XXVI. évfolyam. B.-Csaba, 1899. Vasárnap julius hó 23-án. J>9. szám. BEKESME6TEI EOZLONT POLITIKAI es VEGYE8TARTALMÜ LAP. Szerkesztőség : Megjelenik hetenkint kétszer: vasárnap és csütörtökön Kiadóhivatal: on

l. ,„ ... . ,, v . ELŐFIZETÉSI DÍJ: Egész évre 6 forint. — Fél évre 8 forint. — Negyed évre * . : o'J kj Apponyi-utcza 891/

4 sz. (Zsilinszky-féle hév Apponyi-utcza 891/

4 sz. (Zsilinszky-féle ház) a 6 t aye> gza|n 4fa g fe|p hova k

üi

de

mények és az előfizetési pénzt k hova lap szellemi részét illető közleményen .... ,. „ ' .... , . . • , , .. küldendők. . .... Előfizethetni: helyaen a kiadóhivatalban, vidékén a posta utján utalványon. Előfizetni bármikoi küldendők. lehet, évnegyeden belül is. A hirdetési dij készpénzzel helyben fizetendő Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetéseket lapunk számára tjfogad bármely jónevü fővárosi és külföldi hirdetési iroda. „Ny!lttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. A vidék. (r.) Mivel még most is sok kiváló politikusunk felfogásában vezérgondolatot foglal el az, hogy a központot kell intézményekkel és kiváltságokkal nagygyá tenni, — jól esik nekünk, midőn olvassuk Eötvös Károlynak egy nagyváradi szép pohárköszöntőjét. Ő, fájdalom, csak a nyáron aktuális thémával foglalkozik, a mely abban merül ki, hogy szükség van erős központokra. A sajtóban ez eszmét kiváló lelkesedéssel évek óta Beksics Gusztáv szolgálja. Igen is szükség van erős központokra, mert elsenyved az ország, ha minden erőt egy helyre koncentrálnak. Gyáriparunk bölcsőjében szendereg. De az országban összevissza fél annyi sincs, mint magában Budapesten. Most a kormány rendszeresen foglalkozik az iparfejlesztés komoly tervevei és egész seregét fölfogják állitani a gyáraknak. Módja lesz tehát az állami acticnak, — mely - természetesen az illető községek áldozatkészségét is föltételezi, — az egyes városok fejlesztéséért tenni. Eötvös e tekintetben és mindenki által bizonynyal helyeselve, azt kívánja, hogy az államhatalom okosan törekedjék a vidéki központokért. Nem ugy, hogy kedvezésképpen osztogasson egynémely városnak intézményeket azért, hogy ezeket lekötelezze. Nem ugy, hogy a városok koldulgatni legyenek kénytelenek. Nem ugy, hogy I a vidéki városok közönsége cserébe[ adja a kormánynak politikai függet-. lenségét. És főképpen pedig nem ugy,! hogy intézményeket adogasson oda, a hová azok nem valók s városokat szuteráljon, melyek erős nemzeti központok kialakulására mindenféle mesterséges kedvezés mellett sem alkalmasak. Az alkotmány visszaállítása óta különben is komoly kísérlet a vidéki központok létesítésére nem történt. Részben azért, mert az általános föli fogás volt Budapestnek világvárosarányait; keretét (a mi helyes is) megadni, részben azért, mert a miniszterek sandán nézték a kulturszükségleteket. Az 70—80-as évek közoktatásügyi politikája volt a végvidéken emelni tekintélyt adó fényes hajlékait a kulturának, a mely többnyire céljatévesztett. Az iskolák néptelenek. Ezeknek az iskoláknak súlya nincs. A külső körben épültek ki nagyobb kultur szükségleteink és csak a legutóbbi éra, hogy az Alföld népét emelni kell A mit a vidéknek a kormány adott, emlékezzünk csak a dohánygyárakra, a királyi táblák decentralizációjára, azért is valóságos árlejtési tárgyalást rendezett. Melyik város mit ad érte ? És sok igazság van benne, hogy intézményekkel gazdagodott az a város, melynek befolyásos szószólója volt; ebben a kérdésben pedig teljes jelentősége szerint érvényesült a röpke szó: „Néma gyermeknek az anyja sem érti a szavát". Vidéki központokat mindenekelőtt kulturtényezőkkel csinálunk. Szarvas az ő százados főgymnasiumával 500 vidéki gyermeknek s ezekkel a szülőknek vált központjává. Csak ez az intézmény fennállása óta milliókat forgatott meg a város falai között. Tényezők a vasutak, a közhivatalok, a katonaság, a nagyobb ipari és gyártelepek, a kereskedelem, az emberbaráti intézmények, a közlátván^osságok, a szinház, az illető város aktív társadalma, a sajtó. Most már mindazon helyek, melyek emporiumok óhajtanak lenni, vessenek számot, melyik szerv minő erővel dolgozik a központosítás érdekében. Hogy centrifugális, vagy centripetális erő érvényesül-e ? A mi közállapotaink szerint természetesen mindent az államtól kell ebben az irányban várni. Nem mindent még sem, csak nagyon sokat Hiszen nálunk majdnem mindent, ép.pen a társadalmi szervek működésének nagy tökéletlensége miatt az álamhatalom kezd és indit. Ugyan pl. melyik országban van az meg, hogy a kormány veszi kezébe a gyáriparnak elhelyezése dolgát. A gyár másutt ugy létesül, minta hogy'a gomba is megterem. A hol a gombacsirák elszaporodtak, a hol jó a föld, kedvező az időjárás, a gomba nő: másutt, a hol a gyár properálásának tényezői megvannak, ott fölállitják a gyárat. De mi kivételes helyzetben vagyunk. Sem pénzünk, sem szakerőink nincsennek. Mi a kormány intéző kezétől várunk lendületet. Hogy Békésmegye egyes községei a gyárakba az epuporium tényezőjét felismerték és hogy érte áldozatokat is hajlandók hozni, már megmutatták. Hisszük, hogy most már a rendszeres tennivalók során, a mint a miniszter az esme érdekében buzgólkodó alispánunknak megígérte: e tekintetbe megyénket negligálni nem fogják. Legyen a jelszó: vidéki központokat. És hogy azokká lehessünk, rendszeres munkával minden tényezőt munkában kell állitani és a melyek pedig hiányoznak, azokat sürgősen létesíteni kell. Azt mondják . . . Azt mondják, hogy a nép fiainál az erkölcsi érzet nemesebb megkülönböztetésekre nem képes, hogy a Mascagni éneke arról a kifejlődött bec-üietérzetről és morális felfogásról: mese. Hogy nálunk a szerelmi drámák motívuma nem az erkölcsi igazságszolgáltatás és beesületerzet akcziója, hanem a bosszú A kik igy beszélnek, nézzék meg a gyomai esetet. Egy modern bündráma ez, de szörny-voltában is előbukkannak, hogy ugy mondjuk : nemesebb motívumai A családi becsület fenlaitásaért ío lyik ver. Eí a Csapó minden uton ki akarta kerülni, hogy a megtorlást a ki i^tztiüség a kezébe adja. Nem sikerült. Eljárt rendőjfégekhez, bíróságokhoz, mindazokhoz, a kikről feltette, hogy valahogy ellenállának, a mit a fátum szövöget,- A vak, a buta sors kuszálta a dolgokat igy ós történhetett volna épen ellenkezőleg is, ha a sorsfordulat szörnyű parczébea az eltévedt asszonyban nem kerekedik felül a hitvesi eskü ós nem az urának segít, hanem a másik' nak, a ki épen ugy vérre szomjazott. Az asszony ez a viselkedése bűnbocsánat a múltért. Azért ninci igazuk a gyomai asszonyoknak, a kik az utczán, a hír eleő perez* ben pillengórezni akarták. Mikor „Békésmegyei Közlöny tárcája" Temetórózsák. — A Békésmegyei Közlöny eredeti tárczája. — Irta: Mányiné Prigl Olga. Annyit tudtam róluk, hogy az édes mamájuk meghalt, köhögött és meghalt. Nagyon fiatal voli még, alig huszonhét éves és maradtak ulána hárman: egy kis leány a legidőeebbik, s két pufók képű rakonczátlan fiúcska, a kik olyan kövérek voltak, hogy majd elgurultak. A kis leány nem győzött rajuk kia bálni: — Marczika 1 Ne vedd el a Pistáét I... Vagy : — Szállj le onnan mindjárt, mert lebuktok 1 Tüstént szállj le 1 w. Fogadtak is szót, nem is a gazemberek, a leány meg csak lehajolt a mun kájára s dolgozott tovább. Szép, érdekes barna fejét félig eltakarták a lombok, csak róz«-aszin tuhája virított & kis formás laba látszott ki a még kurta szoknya alól, melyen kivágott, apró, csatos czipőkbe bujtatva. Észrevette, hogy nézem s elpirult. Az apja valamiféle alkalmazott lehetett, mert közvetlen ott laktak a pálya mellett, a magas vatuti töltés oldalában. Kicti gyerekkorom óta szerettem azokat a helye? kis kártj ahazakat, a miket a tisztelt MÁV. emel a maga embereinek. Olyan édesek, oljan aprók, csak fölfelé nyúlnak, mint valami mesebeli vár. Az elmaradhatatlan vsdszöilő njájasan köszöntget bennünket a legutolsó őrháznál s a szinte lehetetlen kicsi virágagyak taikán, mosolj ogva luiLök ei mellettünk Üde füszag cs-apott meg, a gátoldah kaszálta egy ktkzubbonjos füstös ember. Gyönyörű szép rendekei vágott, a két gyerek most mar azt nézte cs azárt nem rosszalkodtak. A kis leány eltűnt észrevétlen, eltűnt, mint valami mesebeli király kisasszony a maga csupa vadszöllő-palotájában. Egy pillanatra láttam még azután az ablakon kihajolva, de visszahúzta a fejét rögtön, mint valami felénk csiga-biga a szarvacskáit. En tovább sétáltam s leültem a nagy vasúti hid mellé egy kiszögellő gránitdarabra. Az élet nyüzsgött körülöttem mindenütt. A levegőben musliczák zümmögtek. csoportonként forogva, a hid magas vaspántjain verebek kergették egymást, itt ott a telegráfdrót porczellán-csészó jére karcsú fecske szállt halkan, disz krétül, elegáns mozdulattal, mig oldalt, a gát túlsó oldalán szerelmes fürjek pöntyögtek a búzában s a piros pipacs kérkedve nyújtogatta előre fejét. Távolabb, nagy kopár tisztáson, szabályosan vágott kubikgödrök mentén fehér foltokban le gelt a libageneráczió, szorosan különválva egymástól. Lesült képű boglyos kis pásztoraik széles napernyő-esernyőjük alól torkuk szakadtából dalolták : száz a ludam, a gunárom tizenhárom 1 . . . Még távolabb, a vizekről halk evező csapkodas hallatszott Korhadt, keskeny hajón parasztember ült durva vászoningben, mord ábrazattai. Karján megfeszültek az erek. Immár harmadszorra tért meg egyik parttól a másikig. Vitte, meg hozta keresztül a mezei munkásokat, a kik nem akartak túlnan a hidra kerülni. Onkénytelen Cháron jutott eszembe, a mogorva hajós, a ki a lelkeket szálli totla a túlvilágra ós aztán elmosolyogtam magamat 1 hogy jutott eszembe épen itt? A hol a legu'olsó kicsi bogár is repesve hirdeti: élek, élek! . . . Léptek saja hallatszott a fűben s az én kis lányom rózsaszín ruhája villant meg Arcza félénkségét árult el s szemeit lesütötte. Oh de, — ós a szemem könybe lábadt csakrrem — hóni alá egy párná zott kis mankót szorított ügyesen s a laba, az a formás kis láb, térdben vissza volt hajolva. Apró czipellője máslijaival játszott a szél. Hazamentem, de éjszakám el volt rontva. Folyton az ón rózsás ^inruhís kis lányommal bíbelődtem álmaimban, a vadszőlő királykisasszonynyal, a kit meg babonázott valami rossz lélek. Hogy jön el érle most már a szépséges királyfiú? Másnap nem volt kedvem sétálni menni. No ós csak nyílik a kapu Ki volt más, mint a kis lány. Kezet csókolt, megállt a mankóján szomorúan, mig köténye zsebéből egy kis selyempapircsba takart valamit vett ki. — Eltetszett hagyni a karkötőjét.. — No lám ós én észre se vettem I — A fűben találták a gyerekek, — mondta ós akkor mosolygott egy kicsit. — Csak hárman vannak? — kérdeztem. A fejével intett, aztán mintha elborult volna a szeme pillanatra : — Most még hárman, de meg fogunk halni, mire nagyok leszünk, meghalunk mind a hárman . . . — Ugyan, hogy lehet olyat mondani ? — De igen, én tudom . . . Aztán mint egy kis öreg, ugy magyarázta : — Kérem a családunkban van, egyikünk sem lesz harmincz íves, a fiuk sem. Ugy e pedig milyen kövérek ? A mama is olyan kövér volt kicsi korában és aztán, Istenem, milyen vékony lett I Az orra olyan vékony volt, mint a tű... Elgondolkozott: — Szegény mama! Dj nem szenvedett sokat. A mi betegségünkben az a jó, hogy sohase vagyunk igazán betegek, csak fáradtak ós aludni szeretnénk miudig. A mama is ugy aludt. Már akkor ősz volt, tudom, csúnya, hideg idő. Két piplant is tettünk iei, meg egy dunnát és mégis fázott. Csak akkor volt melege, ha aludí. A szeme megint elborul*, a mint folytatta : — Egy esztendeje mult Mindszentkor, épp az ünnepen temettük. Megfogadtam, hogy soha sem vetem le a fekete ruhámat, de a papa nem engedte. Jó ember a papa, de meg fog halni őis. — Aranyosom, hiszen meghalunk mindnyájan. A fejét rázta. — Meg, de nem ugy I — Ki mondta ezeket magának? — Senki. En tudom. Tudom, hogy a lábam is azért fáj ós azt is tudom, hogy ha a lábam meggyógyul, akkor halok meg. A gyerekeknek is mindig van gümő a nyakukon, az is attól van. Hallottam a doktortól. — Lelkem, az ilyen kislányoknak nem jó ám, ha nagyon okosak. Mindenbe beleképzelik magukat , . . — Oh nem, én már 16 éves leszek. A ruhámat kinőttem, azért olyan kurta. Es szégyenlős mozdulattal húzogatta lejjebb. Aztán köszönt illedelmesen ós elment. Halkan behúzta maga után a kapuajtót, csak a mankója kopogott a kövön. Odakint tánczoltak a musliczák, kergetőztek a verebek, a fecske a maga száraz galylyán jókedvű csicsergésbe kezdett bele. Szerettem volna odakiáltani nekik : — Oh sírjatok, sírjatok I Meghal a vadszőlő- kiskirálykisasszony. * . . . Meghal, de nem halt meg, mig nagyon, nagyon boldog nem volt Az Istenke gondoskodik az utolsó bogárról, hogy felejtkezett volna el ióla. A szegény ti-zta, fehér kis rózsaszálról, mely sietett nyilni, nyílni, hisz oly szép, oly rövid ;\i elet, ós oly hosszú az álmodás. Szerelmes lettéig vadszőlő-kiralyki asszony egy jó fiubs, a ki igazán meg érdemelte. Akkor tizenhét esztendős voltál és valahogy elfelejtetted azokat a szomorú dolgokat, a miket három esztendővel azelőtt oly keserű igazsággal dobtál elém. A rózsaszín ruhádat is szívesen Viselted, jól állott a puha barna hajadhoz és te szép akartál lenni, szép