Békésmegyei közlöny, 1897 (24. évfolyam) január-június • 7-51. szám

1897-04-18 / 31. szám

eredménnyel az első munkásKőrbe a tagokat toborzani; kiadta : „Mit akar a munkáskör" füzetkét s ezzel^Csabán is összetoborozta P 1 u h ár (ki azóta Medgyesegyházon földbirtokos lett) ós M a j á n segítségével a híveket. Akkor a munkások mozgalmát megmosolyogták s szálló ige lett: „Botommal zavarom szét e tömeget." Pedig rövid idő múlva a szurony és lövéstől sem hátráltak azok, kiknek erejét annyira csekólyelték. Közbeesett a csabai népbank csalárd bukása, s a fiatal főispán teljhatalmú kormánybiztosi szerepre vállalkozhatott volna — mert minisztere megkínálta — de nem tette és az országgyűlésen olvasták reánk — talán mondani sem kell, mennyi igazsággal — hogy a legkorumpáltabbak vagyunk. Erélyes ember kellett s nem egész 24 óra alatt Vasmegyéből köztünk termett Reiszig Ede főispán, uj kormánybiztos, ki akként volt informálva : „Vigyázzon kivel fog kezet, mert hátha másnap már — dutyiba kell küldenie I" Erősen be is volt „gombolódzva" a kormánybiztos-főispán s csak a minisztériumból veleküldött miniszteri titkárra s a vasvármegyei küldöttségre vetett, legalább az első impressiók hatása alatt,— monokliján keresztül jelentős pillantásokat. Őt is — mint majd szerdán — Mezőtúrtól kezdve „ünnepelték" nagyon lelkes Istenhozottal, de Reiszig kimért hideg válasza mindig oda concludált: „Lesz szerencsém még!" A főispáni székbe istentisztelet nélkül installálták s erősen tartotta magát a hír, hogy a főispán székfoglalója után, melyet olvasott, néhány szónok kifejejést fog adni azon igazságnak, hogy a vármegye jobb, mint a hire s igy a kormánybiztoshoz „volt szerencs ónk." Am azért a közgyűlés után meg volt a rögtönzött bankett. Reiszig működése alatt a munka emberének bizonyult. Hivatalokat alaposan vizsgált, a soczialistákat igyekezett megrendszabályozni s ha ez nem is sikerült n*ki, az tagadhtatlan, hogy nagy fáradtsággal rendes kerékvágásba zökkentette az árvák és gondnokoltak eléggé kuszált ügyét. A közigazgatási és megyegyüléseken élvezett volt, hogyan elnökölt s mondta ki a határozatokat; az egészség- ós árvaügy volt kedvencz thómája, azonban nem ritkán idegenszerüleg hatott az ő „Tisztelt publicum 1" megszólítása. Tudva lévő, hogy a kormánybiztosi iratokat mélyen — elzárta s rejtve tartotta. De csakhamar ő is megvált a megyétől s Somogyból nagy kísérettel jött vizeki Tallián Béla. „Ez aztán az ember!" kiáltottak föl elragadtatásukban már első pillanatban azok, kikkel csak néhány szót is váltott. „Ilyen kell nekünk !" volt rá a válasz. Pedig Talliánt oly hír előzte meg, hogy mindennap egyjegyzőt eszik. Ekkor már nem volt annyira corrumpált a hírünk s az uj kormánybiztos ünnepélyesen ki is jelentette, hogy a külön hatalomra nincs szüksége, ha kell, mint főispán is fog ütni oda, a hova nem is néz. Kiadta a jelszót, „hivatalos óra nincs, de restancziának sem szabad lenni" s nem fog jegyzőt enni, de gyors közigazgatást, okvetlen kíván, sőt ígérte, hogy a kormánybiztosi iratokról is lehűl a titok. Mig Reiszig váratlanul jelent meg vizsgálatra a községekben, Tallián is kikérte a fogadtatást, ám az mindenütt megvolt. Készült aztán a cseléd törvényjavaslat, volt ez ügyben egy ezredévre való értekezlet, sajnos azonban ma is ott, ha nem rosszabbul vagyunk, mint négy óv előtt. Azonban mégis, hogy munkát kapjon a nép, élővízzé lett a Köröscsatorna s hogy a közigazgatás gyors legyen, létesült a távbeszélő I S már ezért is jó volt, hogy Tallián volt a megyének főispánja, s hogy alatta lett a vármegyei főjegyző a vármegye alispánja s restaurálták uj erőkkel a közigazgatást, melyet mindenki most igen jónak mond. Három nap múlva újra főispánt fogadunk, azt, a ki megelőzött hire nyomán mindig a munka embere volt s bára megye s közönsége a főispánnélküli provizorum alatt is boldogan élt, dr. Lukács György fog alkalmat és módot találni, hogy a megye minden községére nézve kívánatos hosszú főispánsága alatt maradandó alkotások hirdessék főispánsága idejét. Feltesszük és bizunk ezekben. Nemo. Keeskeméti és a békési baptisták. Nyilt levél Szeberónyi Lajos ev lelkész úrhoz, Nagytiszteletü Uram ! A „BékÓ3megyei Közlöny"-ből értesülök, hogy Nagytiszteletü uram a mi békési egyházunk nagy bajával, a baptizmussal foglalkozik ós igen helyesen őrző gonddal védelmezi egyházát e baj ellen. Az „Evangélista" czimü papirosról aztán csakhamar olvasom, hogy ön a baptizmussal foglalkozván: csakhamar összeakasztotta a tengelyvéget a mi papunkkal, Kecskemétivel. És nem tudom véletlenség e, vagy természetes dolog, de azt tapasztaltam, hogy valahány lelkész a békési baptizmussal foglalkozott: mindnek Kecskemétivel gyűlt meg a baja. Mondom, csodálatos, hogy a másik papunknak, Szegedi nagytiszteletü urnák e miatt senkivel sem volt baja, neki is csak épen Kecskemétivel. Hogy mit tudjunk ebből mi laikus polgárok következtetni, azt igen könnyű eltalálni s a felett se csudálkozók nagytiszteletü ur, ha mi a sikertelen fegyelmi vizsgálatok daczára is csak igazat adunk a népköltészetnek, hogy: „Nem zörög a levél Ha nem fújja a szél." Azonban Ön, Nagytiszteletü uram, ugy látszik Kecskemétit még nem ismeri. Igaz, hogy mi sem ismerjük, de mégis olykor legalább látjuk s a mult években jelent meg bizonyos „J7propos

u czimü. füzet, melyben őt Szegedi ur, a ki legjob ban ismeri, nekünk bemutatta. Ajánlom Nagytiszteletü urnák is, vegye elő ezt a füzetet és olvassa el. Abban találni fog részleteket valamelyes körvonásokkal az ő alakjáról. Persze hü fotográfiát csak a személyes ismeretség adna. Látom azt is, hogy szeretné ön megismerni azt a hangulatot, amelyben a baptista a megtérést hiteti el magával. Azt ismét itt a helyszínén lehetne sikerrel tanulmányozni s önt bizonyára meglepné, hogy itt Békésen annyi típusára lelne az őskori farizeusoknak. Egész iskola ! Olvastam aztán, amit Önről Kecskeméti irt az ő lapjában. E felett ne csudálkozzék. () nem szokta válogatni a szavakat, még a Kathedrában sem, — a kezenyoma pedig ilyenforma mindenütt, akire, vagy amire azt rátette. Fordítson Nagytiszteletü ur az „Evangélista" ugyanazon számában a 120-ik oldalra s a községi iskolaszékről írott pár sorban látni fogja, mint öltöget nyelvet Kecskeméti ur Békés város legtiszteltebb emberének olyan tettére, amelyet Békésen minden önálló és önérzetes ember helyeselt s az iskolaszók minden tagja magáóvó tett. rin azt hiszem, hogy ha Kecskeméti ur magát a megtértek ós jók közé számítja : nagyon csalódik, mert aki a szeretetet és humanitást prédikálja : az nem szokott sárt dobálni olyan egyénekre, akik előtt a társadalom szine-java kalapot emel. Lássa Nagytiszteletü ur, az „Evangélista" szerkesztője nem szokott tükörbe nézni, pedig jó volna neki. A legapróbb falusi paróchiákon is alig találtam gyen gébb szónokot, mint ő, aki egy becsületes magyar mondatot annyi hebegés és rángatózás közt nyög ki, hogy szánalom ránézni. Ne C9událkozzók ön, aki oly szépen szónokol magyarul is, tótul is, ha féltékenység kél egy másik emberben akinek az isteni kegyelem a magyar nyelv kezeléséből nem juttatott elegendőt. Hiába, — az emberi gyarlóság mindnyájunkban megvan. Node hagyjuk az egyéni dolgokat! Mily csekély tárgyilagosság és írói ízlés kell ahoz, hogy valaki csabai emberevő pánszlávokról beszéljen a békési magyaroknak: ezt sem könnyebb konstatálni, mint azt, hogy Békés Rómája volna a baptistáknak. Minden békési jó reformátusnak fájó hur az, amit Nagytiszteletü ur megpendít. És ez az, amire tulajdonkép reflektálni akarok. Sajnos, a baj terjed, de mi békésiek nem tudjuk elhinni, hogy valóban veszélyes volna, mert ha egy eklézsia olyan elemekből megtisztul, mint amilyen elemekből nálunk a baptisták lesznek: ,az talán még hasznára válik. És legyen meggyőződve Nagytiszteletü ur, hogy ha azok az emberek, a kik Kecskemétivel egy követ fújnak s akik neki köszönhetik, hogy presbyterekkó lettek, holnap mind kilépnének a presbyteriumból, ez v ajl 6ságos áldás lenne az eklézsiára, mert soha, mióta a békési református egyház fennáll, a személyes marakodásnak olyan szintere nem volt a presbyterium, mint mióta ezek az emberek ott szerepelnek. Békésen a bajt nem a baptisták csinálták ós csinálják, hanem azok, akik még nem meritkeztekbe. Bizonyság erre az is, hogy a fővárosi baptista missió emberei épenugy, mint az angol baptista lapok a legnagyobb súlyt azokra az egyénekre fektetik, akikre az áttérés nehézkesebb dolog, mint az egyszerű agitálás. Csakugyan baj volna, ha a békési presbyteriumból tekintélyesebb egyháztagok lépnének ki a baptizmus miatt, de ez nem áll. Ha Kecskeméti a lapjában ilyet ír, az igen tanulságos valami s szerintem helyes,volna angol lapokban czáfolni meg. Altalánvóve jó volna, ha a baptista ügygyei foglalkozó lelkész urak a külföldi baptista közlönyöket figyelemmel kísérnék, hogy mi van írva 'azokban a békési baptizmusról Azokban a külföldi baptista lapokban egyéb nyomokra is valószínűleg akadni lehetne, dehát uramfia, ez a lelkész urak dolga. Méltóztatik emlékezni, hogy az európai kormányok is Ázsiába küldtek orvosokat, tanulmányozni bizonyos járványokat. Ez a baptista baj, ami a békési ref. egyházban van, ugy látszik, mintha fel volna fújva. De hogy kinek állhat érdekében ezt felfújni: arra volna jó rátalálni. Higyje meg Nagytiszteletü ur, hogy mi nem sokat törődünk azzal a pár száz szegény, elámított emberrel, akik bemeritkeztek. Aggasztóbb ennél az, hogy a református józan komolyság kezd itt-ott bizonyos beteges rajongásnak adni helyet. Ivisérje ön figyelemmel majd, hogy mik fognak történni például az ifjúsági egyletben. Efféle egyletekre szükségük . . . Kővel, sárral, dobni egymást Szoktuk ugyan olykoron, Például : ha utkövezés Van előttünk' tárgysoron. Készek vagyunk hajba kapni E szó felett : megyeház ! Ha ezimeznek csupán T-nek, Már elönt az epeláz. Közraktárt, artézi-kutat, Zsilipet, konverziót, Csak ugy tudunk megcsinálni Ha egymáson ütünk jót. Ádáz dühvel, vad haraggal Csinálunk politikát, Menydörögve szavazunk le Vasutat s uj patikát. Társaságban — ki ott nincsen — Marjuk a hogy csak lehet ; Ám az ott levő stréberrel Hajlongva fogunk kezet. Szóval: mi békésen élünk, Rendben van itt a széna ! Közügyért bár hajba kapunk, Nem kenyerünk a szcéna. Két ess. Szerkesztői irigység. Irta: Papp János. Ne az ón hibámnak tulajdonítsák kérem, hogy először találkoznak nevemmel e helyen, irják azt egyenesen a szerkesztő ur (s valamennyi szerkesztő számlájára.) S álljanak elő a szerkesztő urak, tagadják el, ha merik, hogy nem csupán az ő rut irigységük fosztotta meg a kö zönségei attól az élvezettől, hogy az én költeményeimet olvashassa. Mert bizony kérem, irigy teremtések ezek a szerkesztők ! Első versem megírásakor azt hittem, hogy egy óv lefo lyása alatt ismerni fogja nevemet a Kárpátoktól Adriáig mindenki, és ma, irói működésem negyedik tavaszán sem iseri más, mint a hitelezőim (ezek pedis — sajnos — nemcsak nevemet ismerik.) — Már pedig ón dolgoztam eleget; tanú reá az összes hazai lapok „szerkesztői üzenetek" rovata. A háztetőn csicsergő fia-verébtől a dobozi állandó színházig minden tárgyat megénekeltem, de hiába; a szerkesztő urak nem akarják, hogy az általuk annyira blamált századvégen, még egy csillag ragyogjon az irodalom egén s ezért, ha észreveszik, hogy valakiben tehetség rejlik, a legravaszabb fondorlattal igyekeznek azt elfojtani. Ilyenek ezek a szerkesztők ! Mikor tudatára ébredtem annak, (három álmatlanul töltött éjszaka után) hogy bennem költői tehetség rejlik, megírtam első költeményemet. 27 nyolcz soros versszakban s magas röptű szárnyalatban énekeltem meg benne a kikeletet, az Ö uj, rózsaszín satin ruháját, a kikelő csibéket sa szerelmet. Miután megtanultam szóról-szóra, beküldtem egy heti lapnak. Alig vártam a következő vasárnapot, melyben a lap — a^z én dült betűkkel szedett költeményemmel az élén — meg fog jelenni. A hírlapárusnál lefoglaltam jó előre minden példányt, hogy vidéki ismerőseimnek is küldhessek egyet-egyet. Persze még akkor fogalmam sem volt arról, hogy milyenek a szerkesztők, A lap következő vasárnapon csakugyan megjelent; azonban az én költe ményemnek csak a czimét hozta s azt sem a lap ólén, hanem a borítékon, előtte két lesújtó szóval; ilyenformán : „Nem közölhető: a szerelem tavaszkor." Egészen oda lettem. Nem közölhető . . . De hát miért? Elővettem, átolvastam százszor, s igazán mondom kérem, egy betűt sem találtam az egészben a mi „nem közölhető" lett volna. Már ekkor kezdett derengni előttem a szerkesz tői irigység, de sehogy sem tudtam megnyugodni. Újra elővettem, átolvastam s ekkor az a gondolatom támadt, hogy hátha nagyon hosszú? No jó, hát megrövidítem. Igen, csakhogy ez nem ment olyan könnyen. Soha életemben fájdal masabb munkát nem végeztem s valóságos tantalusi kínokat szenvedtem, midőn egy-egy részletet kihagytam ; mintha csak szivemből téptem volna ki egy-egy darabot. A legszebb részletek azonban megmaradtak s ez némileg vigasztalt. Megmaradtak kikelő csibéim s megmaradt az O uj rózsaszín ruhája. Hogy a változás teljes legyen, fájó szívvel ugyan, de csibéimnek megfelelőleg a czimet is megváltoztattam s lett belőle : „Kikelő szerelem." Költeményem ez uj formájában valóságos remekmű volt s ekkor azthatároztam, hogy megboszszulom magam a hetilap szerkesztőjón s nem ő hozzá küldöm azt be. Had i olvassa majd egy másik lapban gondolám s ha olvassa, hadd pukkadjon meg mérgében — és beküldtem egy napilapnak. Ha önök t. uraim és hölgyeim, axt gondolják, hogy a napilap szerkesztői kevésbé irigyek, mint a hetilapoké, ugy nagyon csalódni méltóztatnak. Ma már valamennyi hírlapíró, mind egy húron pendül. Nyakra főre szövetkeznek s ha dat izennek minden feltűnő tehetségnek. Midőn egy ilyen hírlapíró szövetségbe belépnek, esküt tosznek, hogy a kiben csak egy mákszemnyit is fedeznek fel abból a bizonyos isteni szikrából, azt üldözni fogják, ha kell a halálba is. Itt reá a példa. Nem azt üzeni a napilap tekintetes szerkesztője az én kikelő szerelmemre, hogy : „vágja földhöz lantját, nem lesz önből poéta soha." Nos, kérem, hát nem világos ebből az irigység ? S hozzá még mennyi gorombaság! Nem lesz önből poéta soha! . . . Máibocsánatot kérek, de ón tudom, hogy \ valamelyik nagyhírű tudós már egy szá i zaddal ezelőtt kimutatta, hogy a poéta születik s a szónok lesz. Már pedig én nem lettem, de igenis születtem (Dobozra 1873-ban) s igy jogom van költőnek lenni. No hát ennyi goromba sággal párosult irigy elfogultságot még 1 egy napilap szerkesztőjéről sem tételeztem volna fel. Dühös lettem véghetetlenül. Csak azért is verselni fogok gondolám s nyomban hét verset irtam s azokat szét is küldtem azonnal hót napilapnak. Elvoltam készülve a szerkesztői üzenetek gorombaságára. A legenyhébb üzenet igy hangzott: „E században ennél rosszabb verset még nem írtak." Hát aztán kérem nem minden betűből kiriitt az irigység ? Egy másik azt izeni, hogy: „Sajnáljuk önt. „Csakhogy éppen ki nem mondja, hogy : „Irigyeljük önt." Ilyen s ezekhez hasonló üzeneteket kaptam én a tisztelt szerkesztő uraktól. Azt hitték, hogy ilyesmik által sikerül elriasztaniok a költészettől. Csakhogy nem értek czólt. A negyedik tavasz búvik ki a fagyos tél fehér hóköpenye alól, mióta első verssm elhangzott s azóta megszakítás nélkül dolgozom lankadatlan szorgalommal. „Elküldtük a papírkosárba". „Kérem kíméljen meg bennünket s ne alkalmatlankodjék itt a firkálásaival" s e megtisztelő üzenetek minden variatiójában részesítettek engem s költeményeimet a szerkesztő urak, de ez által csak fokozták munkakedvemet. Minél gorombább üzenetet irtak, annál több költeményt irtain ugy annyira, hogy naponta 5—10 költeményt megírni ép oly rendes szükségletté vált, mint az ebéd utáni fekete kávé s ma már alig hiszem, hogy van valamire való lap az országban, a hol 5, usque 150 szerkesztő üzenet erejéig érdekelve nem volnék. Azonban egyszer s itt a hírlapírók szövetsége működésének egyik fényes jele — azon vettem magam észre, hogy a szerkesztő urak az ón költeményeimre még csak fülüket sem mozdítják. Beküldtem két-három verset; a szerkesztői üzenetek az én számomra nem hoztak semmit. Csakhogy ón rajtam nem fogtak ki. E naptól kezdve még egyszer annyi verset irtam ós küldtem a szerkesztő uraknak. Igaz, hogy „Romeo" letűnt a szerkesztői üzenetek egéről, de annál