Békésmegyei közlöny, 1882 (9. évfolyam) január-december • 1-144. szám
1882-01-29 / 13. szám
B.-Csaba, 1882. IX. évfolyam, 13. szám. Csütörtök, januárhó 19-én. KOZL Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. JVlegj©leniU. lietenleoixt háromszor: vasárnap, ls .ed .dL, íféliven) ós osiitörtöltön.. ELOFIZETESI DIJ helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve kiildve : Egész évre 8 frt Fél évre 4 „ Évnegyedre . 2 „ Lapunk számára hirdetések felvételére fel van jogosítva : Haasensteiu és Vogler ezég Bées, Prága, Budapesten, Német), szág és a Svájez minden fővárosaiban. Főszerkesztő : GARZO GYULA. SZSRKfíSZrOáKÜr ás KIAOÓH1VATAL : Apponyi-ufxza H)L számu ház, Hová a lap szellemi és anyagi részét illető minden közleményt ezimezni íórünk. ICcziratok nem adataak viasza. Egyes sz+in ára 10 kr. A ke.Ml szám ára 5 kr. Kapható Klein Ölón sö íyváras urnái éi a nyomdában. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyllttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helyben a kiadóhivatalban, Kleiu Ödön urnái és Biener B. ur nagytőzsdéjébea, de Povázsay László úr nyomdájában is fogadtatnak el előfizetések és hirdetések; vidéken a póstthivatalokuál 5 kros póstautalványnyal. „Egy rongyos egyletről." Ily czim alatt hozott a „Néptaoitók Lapjá"-nak 2 ik száma vozérczikket dr. Jenei Viktortól. Minthogy ezen czikk a jótékonyság egy uj módjával ösmertet ineg, s minthogy az emberi könyörüietro szoruló ifjú sarjadéknak hathatós s könnyen valósitható — habár szokatlan — messze kiható emberszeretet sugalta segítséget nyújt: a nevezett czikk közlését ege<z terjedelmében lapunkban is — mint a mely minden jónak terjesztését czélozza — jónak tartjuk. Tudva van, hogy a népoktatásról szóló törvények általános tankötelezettséget elrendelő szabványai országszerte csak félig-meddig vannak végrehajtva. Azt is tudjuk, hogy e bajnak egyik legfőbb — hogy ne mondjuk egyediili — oka: a szegénység. A szegény napszámos, a nyomorult özvegy asszony örül, ha rongyokba burkolt, éhező gyermekének egy falat kenyeret adhat, és lia télen egy kis hulladék forgácsot gyűjthet, hogy viskóját kimeiegithesse. De már arra nem jut, hogy gyermekét még iskolába is járathassa. "MFrt, mielőtt iskolába küldené* — tetőfői talpig fel kellene öltöztetni azt a rongyos gyermeket. De nagy sor ám ez! Kivált télen . . . Elannyira nagy, hogy még a rendes foglalkozásban levő gyári munkás vagy szolgálatban levő cseiédféle sem bírja meg. Pedig ezek, a legszegényebb néposztálynak már az — arisztokratái. Ám de hány ezren vannak városainkban és községeinkben szétszórva azok a bizonytalan existencziáju nyomorultak, a kik nem tudják ma, hogy lesz-e holnap egy darab száraz kenyerük: mert nem tudhatják, hogy találnatí-e holnap munkát . . . vagy részvevő szivet . . . vagy bűntársat ? 1 Ezeknek is vannak gyermekeik. Néha nagyobb számmal, mint a gazdagoknak. A törvényben ezekre is ki van mondva a tankötelezettség. Ki van mondva, de nincs végrehajtva. Nem ís lehet. Erélyes közoktatási kormány, tevékeny tanfelü-1 gyelő, jó iskola ós jó tanitó mind hiában fáradoznak! azon, hogy minden tanköteles gyermek oktatásban részesüljön: mert a melyik gyermeknek nincs ruhája, nem mehet az iskolába. Es nincs olyan kényszer-eszköz, melylyel e bajon segíteni lehetne. Mert a „nincs" nagyobb ur, mint a tanfelügyelő vagy közigazgatási bizottság. Es e baj sokkal súlyosabb, mint a milyennek első tekintetre látszik. Mert következménye nemcsak a tudatlanság, hanem a bün is. A bűntények statisztikájából régen kidomborodott már az az igazság, hogy a nyomor, tudatlanság és bün hű szövetségesei egymásnak, a társadalmi rend békéje ellen naponként megujuló és folyvást tartó háborúban. A törvényhozástól várni i baj orvoslását, annyi, mint — János pap országa után esengeni. Az államoknak mai napság Európaszerte elutasithatlan rendes terhei mellett, honnan vehetne a törvényhozás annyi pénzt, hogy minden gyermeket felruházzon, a RT ruhahiány miatt nem jáV-Aat iskolába?! Képtelen gondolat! Ha pedig az ország nem adhat a szegény tanítására pénzt: a miniszter sem adhat. Szabályrendeletekkel pedig nem lehet téli ruhába öltöztetni a mezítelent. Végre is be kell látnunk, hogy a baj a — társadalom baja; a miből következik, hogy a társadalomnak kell azt orvosolnia. A társadalmat fenyegeti a baj ; mert minél többen maradnak végkép iskolázás nélkül, annál több lesz a tolvaj, rabló, gyilkos stb. a kik ellen folyvást hadi lábon, folytonos védelem állapotban kell tartania magát a becsületes emberek társadalmának. . Kezdjük a védelmet ott, a hol legkönnyebb. Fogjuk meg a bün kandidátusait, a nyomor gyermekeit, mielőtt még gonosztevőkké lennének, vigyük iskolába s csináljunk belőlük becsületes embereket. Adjunk ruhát a ruha nélkül szüköldő szegény gyermekeknek oly feltétel alatt, hogy járjon iskolába. És ezzel egy sereg emberi lényt a bün posványábul a becsületes munka mezejére terelünk. Még olyanok is iskolába fogják küldeni gyermekeiket, a kiken minkényszereszköz megtörik, mihelyt látni fogják, hogy legkönnyebb módja a gyermek-ruházásnak — az iskolába-jártatás. ' (Folyt, köv.) Politikai események. * Czettinye, jan. 26. Most jutott köztudomásra, hogy a moszkvai pánszláv-bizottság már 1880-ki januárhó 1-étői fogva tervezgeti a jelen fölkelést, és hogy azóta negyedóvenkint rendesen ötezer rubelt küldött az akczió szervezésére. E pénzeket Vjeraercsics kezelte. A mozgalom vezórférfiainak tegnapi gyűlésében számadástételre kellett volna rnegjelenie, ós ekkor kiderült, hogy már két nap óta Ozentinyóbői eltűnt. Vele együtt persze az orosz működési alap is, mely körülbelül, felületes számítás szerint 12,000 rubelre rúghatott. * A párizsi kamara Bárodét indítványát a tökéletes revízióról 298 szavazattal 173 ellenében elvetette, s ezzel megbukott -— Gambetta. Csaba ezelőtt száz évvel. Alulírott 1863. eszt. magamhoz hivattam boldogult Patay Mihály nevü gazdát s valaha albirót s tőle Csaba hajdanát illetőleg ezeket hallottam. Patay Mihály született 1781; eszerint mikor vele beszéltem 82 éves volt. Ő családjáról, és Csaba hajdanáról ezeket mondotta nekem. Patay-ék családi neve tulajdonképpen Boros, s a Patay nevet onnan kapták, hogy öreg atyja egy Patay nevű csabai embernek egyetlen leányát nőül vette: a vagyonban örökösödvén, egyszersmind apja nevét is felvette. Ezen első Boros (később Patay) 1760 óv táján jött le Csabára, Cseh-Brezóból, Nógrád várm. s 30 A „BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY" TAiiCZAJA. Roham a malom ellen. Elbeszélés, Zola Emiltől. (Folytatás.) „Itt van," szólt haragtól elfojtott hangon, egy emberünk, a tolyó partján meggyilkoltatva. . . Mi elriasztó példát akarunk mutatni, ós számitok rá, hogy ön segítségünkre lesz, a gyilkos kiderítésében." „Minden meg 'lesz, a mit ön kiván," válaszolt szokott nyugalmával. „De az nem egészen könuyen íog menni." A tiszt lehajolt, s felemelte a köpenyeg egyik szegélyét, mely a halott arczát takarta. Egy borzasztó seb látszott, az őr torkán volt talalva s a gyilkos fegyver még most is a sebben volt. Az egy konyhakés volt, fekete markolattal. „Nézze meg ezt a kést," szólt a tiszt Merlier apóhoz, „ea talán szolgálatunkra lesz a nyomozásnál." Az üreg megremegett e szóknál, de csakhamar összeszedte magát, és válaszolt a nélkül, hogy arczának legkisebb izma megmozdult volna. „Ilyen kése mindenkinek van vidékünkön. . . Talán ez ember betelt a háborúval s maga vetett veget életének." „Hallgasson," kiáltott dühösen a tiszt. „Én nem tudom, mit tétovázom még, ezt az egész fészket mind a négy sarkán felgyújtani." Szerencsére felháborodásában elkerülte figyelmét a fájdalomnak és rémületnek az a vonása, mely Frangoise arczán kifejezést nyert. Ez kénytelen volt a kőpadra leülni a kut mellett, s tekintete önkénytelenül a holttetemre maradt fordítva, a mely épen lábainál téíüdt a földön. Az egy szép, nagy legény volt, a ki az ó szőke hajával, kék szemeivel némi tekintetben hasonlított Domokoshoz. Ei a hasonlat mint valami tör nyilallott a szivébe, s erővel tolakodott fel az a gondolata, hogy ez a halott is hagyott talán Németországban egy gyászoló kedvest hátra. E mellett felismerte a saját kését a halott torkában ; az ő lelkiismeretére nehezedett tehát e meggyilkolt élet. E közben a tiszt arról beszélt, hogy rettenetes rendszabályokat fog alkalmazni Eocreuse irányában, a mint több katona sietett elö. Épen most vették észre Domokos szökését, a mi rendkívüli izgalmat idézett elő. A tiszt azonnal a színhelyre sietett, és az nyitva hagyott ablakon kitekintve azonnal felismerte a tényállást s düntől eltelve tért vissza. Merlier apó Domokos szökése miatt nagyon haragosnak látszott. „A botor minden tervemet elrontotta" mormogta magába. Frangoiset, a ki e megjegyzést hallotta, fájdalmas aggolom togta el. Egyébiránt atyja bűnrészességgel nem gyanúsította. Fejlesütve mondá neki tompa hangon : „Most szépen benne vagyunk a bajban." „Az a semmirekellő az, senki más!" kiáltott a tiszt. „Bizonyosan ez erdőbe menekült. . . De meg kell találnunk, vagy az egész falu bűnhődni fog érte." A molnárhoz fordulva folytatta : „Önnek keli tudnia, hol rejtőzik?" Rejtett mosollyal mutatott Merlier apó a messze terjedő erdő domblánczoiatra. „Hogy gondol ön abban egy embert megtalálni ?" mondá. „Oh kell ott valami rejtekhelynek lennie, melyet ön ismer. Tíz embert fogok önnek adni s ön vezetni fogja őket." „Azt megtehetem, csak azt akarom megjegyezni, h ogy az embernek legalább nyolcz napra volna szüksége, hogy az egész környékbeli erdőt felkutassa." Az a nyugalom, mellyel az öreg mind ezt mondta, a tisztet a legnagyobb dühbe hozta, s meggyőződött, nogy a nyomozás ily körülmények között nevetséges volua. Ekkor észrevette Frangoiset, a ki halványan ós remegve ült a padon. Az ifjú leánynak ez aggódó lényétől meglepetve, egy pillanatra elhallgatott, és fürkészve hol a molnárra, hol a leányra tekintett. „Az az ember nem volt kedvese ez ön leányanak?' 1 kórdé végre nyersen az öregtől. Merlier apó halváuy lett a haragtól, s az ember azt hihette, hogy minden pillanatba rárohan a tisztre s megfojtja. De néma maradt, míg Frangoise arczát kezeibe rejtette. „Igen, ugy van," folytatta a porosz, „vagy ön, vagy leánya segítették a szökésben. Óaök tehát bűnrészesek. . . Utoljára kérdem: akarják őt nekünk kiadni i" A molnár nem felelt. Félre fordult s közönyös arczczal nézett a távolba, mintha a tiszt nem is vele beszélt volna. Ez az utóbbinak haragját a legmagasabbra fokozta, „No hát akkor," mondá, „az ő helyén önt fogják főbe lőni." Másodízben hitt össze hadibiróságot: de Merlier apó megőrizte az ő nyugodt közönyét. Alig vont vállat rá, ez az egész dráma jelentéktelennek látszott előtte. Kétségkívül nem hitte, hogy egy férfit oly könnyedén főbe löjjeuek. Amint végre a hadibiróság összeült, nyomatókkal mondá : „Tehát az komolyan volt gondolva? . . . Nos hát én nem bánom. Ha önöknek mindenképen kell egy ember, akkor én ép úgy megteszem, mint akarki más." (Folyt, köv.)
