Békésmegyei közlöny, 1881 (8. évfolyam) január-december • 1-156. szám

1881-09-22 / 115. szám

B.-Csaba, 1881. VIII. évfolyam, 100. szám. Csütörtök, augusztushó 379-án. ÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. .VIesjelenik hetenkent háromszor: vasárnap, kedd, (fóliven) és csütörtökön, ELOFIZETESI DIJ helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve : Egész évre 6 frt Fél évre 3 „ Évnegyedre 1 „ 50 kr. Lapunk számára hirdetések felvételére fel van jogosítva : llaasenstein és Vogler ezég iiées, Prága, Budapesten, Néme'). szag és a tívájez mindeu fővárosaiban. Főszerkesztő : SARZO GYULA. SZERKESZTŐSÉG áS KIADÓHIVATAL : Apponyi-utcza 891. számú ház, tiová a lap szellemi és anyagi részét illető mindőa közleményt czimezni sóniiiK. Itozlratote. noia adataak vissza. Egyes sz*m ára 10 kr. A keddi száin ára 5 kr. Kapható Biener Bernát kereskedő urnái és a nyomdában. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyllttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helybon a szerkesztőség és kiadóhivatalban és Biener B. ur nagy tőzsdéjébe i, de Povázsay László úr nyomdájában is fogadtatnak el előfizetések és hirdetések; vidéken a postahivatalok nál, 5 kros póstautalváuynyal. Előfizetési felhívás n 1881. évi 4-dik évnegyedére. Évnegyedre I frt 50 kr. Előfizetni lehet B.-Csabán a kiadóhivatalban, a nyomdában, Biener B. urnái, vidékről legczélszerübben postautalvánnyal. B.-Csaba, szeptember hóban. A * Békésmegyei Közlöny" hiadóhivatala. Még egyszer a kövezett utakról, i. Szóljunk, vagy ne szóljunk a kérdéshez? "Hiszen már annyiszor meg volt beszélve, hogy a fele is sok. Ha az a szó, a mi e kérdésben mondva és irva volt már, egyszerre kővé, vagy klinkerré válnék, talán egész Békésvármegyét be tudnók kövezett úttal hálózni. Kövezett út! Valóban ez ügy már valóságos tengeri kigyóvá nőtte ki magát az alföldön. Időszakonként fel-felüti fejét, s az embereket kétségbe és rémületbe ejti, aztán ismét eltűnik a napirendről. Vannak, a kik azt mondják, hogy az egész csak egyrém. Kövezett ut az alföldön — az nem létezik. Mások ismét a kik itt-ott láttak kőutat, sőt mentek is rajta, szent borzalommal emlegetik, hogy de bizony létezik „ilyen", hanem sietnek utána mondani buzgó fohásszal: ne vigy minket a kísértetbe, de szabadíts uieg a gonosztól!" Vaunak megint mások, a icik elszánják magukat szemébe nézni ennek a rettenetes kísértetnek és a jámbor czikkezőkkel, s buzgó szakértőkkel, a kik kitartóan fejtegetik, hogy milyen nagy szükség az a kőut, elkezdik vizsgálni hogy ós miként is lehetne hát azt létesíteni; de amint a költségekhez jutnak, a legtöbben máinem is agyrémnek, hanem valóságos őrültségnek deklarálják az egészet. Nos jámbor czikkező, ily körülmények között mit lész teendő ? Azt —hogy megint újrakezdjük azeszmet pengetni s a módozatokat megbeszélni. Mert, ha egyszer általánosan meg vagyunk győződve a kőutak szükségességéről, a mit minden istenadta tavasz, ősz es tél a maga járhatatlan utaival a legszebb ókesszólásnál jobban bizonyít; — ha egyszer azt látjuk, hogy vannak országok, melyeknek talája épen oly természetű, mint a mienk, sőt még süppedékesebb, (mert pl. Hollandiában néhol házakat is csakúgy tudnak építeni, ha előbb czölöpöket vernek alá fundamentamul, hogy az építő-anyag el ne süiyedjen) és a követ még nehezebben tudják beszerezni, mint mi és mégis el vannak látva kövezett utakkal: akkor kénytelenek vagyunk újra meg újra hangoztatni, hogy nálunk sem lehetetlen létesíteni a kőutakat. Különben az igazat megvallva, valahányszor csak szó volt e kérdésről, az emberek gondolkodó része A „BÉKÉSM

EGYEI KÖZLÖNY" TÁRCZAJA. Konkoly a búzában. Elbeszélés, irta: Vacano Emil. (Folytatás.) A nagynéne — titokban boldog volt. Csattog száraz ujjaival burnót szelenczéjén, komornáját hivja, Dinát vigasztalja . Mindent el fog ő végezni. — Dina grófné ezalatt mozdulatlanul áll a szoba közepén. Többé nem sir. Földre szegzi tekintetét. Eá nézve csak ezen egy irtóztató gondolat létezik: „Ő nála van I" VI. Délfelé, midőn Krisztián grófnak vissza kellett volna jönni, Dina grófnénak kedve jött a sétálásra. A nőnek meg van ?z a sajátságos tulajdonsága, az utolsó pillanatban kikerülni azt, a mi reá vár. Ha órahosszat várta szerettet, szerelemmel — gyűlölettel — s nem jön, akkor végre mindig valami ügyetlen, különös daezra adja magát. A mely pillanatban jönni látja — elmenekül. Kikocsiz, látogatásokat tesz; Miért ? Hogy aggódjék, hogy ugyanazon kinokat szenvedje mint ő. Pedig hasztalan kísérlet. A szerető, féltékeny nő sohasem szerettetik — féltékeny szeretettel. Igy cselekedett Dina grófnő. Mihelyt délfelé férjét az országúton jönni látta, gyorsan leszaladt szobájába, felölté köpenyét, a lovagért küldött, azt izenve neki, hogy az erdőbe kiván sétálni. Karjába Kapaszkodott s a folyóson le az erdő felé sietett vele. Komornája hátuk mögött lubiczkolt, mert reggel óta langyos idő állott be s a hó — elolvadt. Az első öt perezben Dina mindenfélét beszélt össze-viszsza, azután átengedé a szót a lovagnak s az egész uton — hallgatott Ez beszélt neki a rosz időről, a kicsiny lábakról s nátháról, meghűlésről, végre belebonyolodott valami vadászhistóriába, melyről fertály óráig beszólt, a nélkül, hogy Dina egy szót is beleszólott. Annyira el volt mélyedve, hogy nem látott, nem hallott semmit. A lovag végre megállt s vadásztörtéaek végét ordítva mondta el: „S ily módon három őzet vittem haza, a nélkül, hogy egy lövést tettem volna." Dina grófné, mintha mély álomból serkent volna fel. „Ön? — Önnek igaza van" válaszolt egyszerre, saját gondolataira válaszolva. „Vissza kell fordulnunk. De gyorsabban járjunk, kérem lovag, látja, milyen nedves mindenütt!" A hátul lubiczkuló komorna maji megpukadt mérgében. A lovag igy gondolkozik: „Ide hozott a locs-pocsba, egy szót sem szólt, sem *ám nem hallgat. Végre boszusan haza siet, mintha náthájának oka én volnék. Féltékeny mint egy eszelős. Krisztiánnak meg kell tőle szabadulnia. Nem vagyok én ilyesmihez szokva." Dina grófné pedig ezt gondolta: Most már elég. Bizonyosan látta Krisztián dühömet távozásunkkor. Szomorú, csüggedt lett, s bizonyosan már várni fog rám. Szívélyes leszek hozzá. Szegény ! Az úton azonban egyik sem szólt egy szót sem. Midőn Dina grófnő a lovag karján végig ment a folyosón egy inassal találkozott. „Itthon van a gróf ?" kérdé tőle. „Igen kérem, itthon volt, de . . . —" „Nos, hát már talán ismét elment ?" kérdé megütődve. A lovag karján görcsös rángatódzást érzett. nem is azt állította, mintha az lehetetlenség volna, hanem azt, hogy a kőiit többe kerül, mint a mennyi hasznot képes behozni. És ez a nagy bökkenő ! Mert hiába csűrnők-csavarnók a dolgot, a tények (Gyula, Csaba, Orosháza u. n. kőuiai) elég világossá teszik hogy bizony a költségek alig elviselhetek s ily áron és „olyan" köut inkább nem kell! Tehát mindenekfelett arról kell szólanunk, lehetséges-e vájjon a kőutak építési anyagát olcsóbban szállítani? Tengelyen hozni akar Bihar- akar Aradmegyékből, képtelenség; az anyag nagy mennyisége, az utak rosszasága ós a kőbányák távolsága egyaránt lehetetlenné teszik azt. Nem marad tehát egyéb hátra mint a másik létező eszközhöz, a vasutakhoz folyamodni. És akkor megint ott vagyunk, hogy a szállítás oly drága, miszerint szóba sem lehet hozni. Nekünk az a nézetünk, hogy mielőtt a a kőutak építésére gondolnánk, gondoskodnunk kell vagy más fedőanyagról, a kövön kivül, vagy pedig uj, a most létezőknél olcsóbb közlekedési eszközökről. A külföld példája legalább arra tanit. Ott a kőutak bizonyos történeti egymásután szerint létesültek. De nálunk, fájdalom, mindenben a kapkodás látszik meg. Kevés nagyobb szabású alkotásunk van, a mi nálunk született és fejlett volna a maga természetes alapján, hanem a legtöbbször ugy vagyunk, ha valami megtetszett a külföldön, s ott annak áldásos hatását láttuk, nem tekintjük a viszonyok különbségét, hanem sietünk azt létesíteni, de minden áron. Hogy egyebet ne említsünk, ilyenek a vasutak. Mennyi vasutat építettünk, a melyek nem hozzák be a költséget, s a melyekre voltakép igazi szükség nincs „Nem szolgálhatok vele méltóságos grófné. — " Dina hirtelen elereszti a lovag karját. Mintha szél űzné, szobájába szalad. Ott találja szobaleányát Rózát, ki igy szól hozzá : „A gróf ur itthon volt, s a méltóságos asszonyt mindenütt kereste, nagyon bosszankodott, hogy itthon nem találta. Várt is — de minthogy nem jött — ismét elment. Azt mondta: sürgős ügy miatt el kellett menni; megakarta mondani a méltóságos grófnénak, de nem birta bevárni" . . . Dina mint egy megfagyott apácza állott a' szobaleány előtt. „Myrtha grófnő hazajött már?" kérdé kissé magához térve. „Nem, kérem. A grófnő lement a faluba." „Jól van. Elmehet." „Nem méltóztatik parancsolni, hogy . . „Azt mondtam: elmehet. Majd csengetek." * * * A grófné nemsokára csengetett. Róza úrnőjét az Íróasztalnál találta. Négy levelet irt; három összetépve a földön hevert. Épen most írja az ötödiket. A grófné igen barátságos ; gyakran visszafordul Rózához. „Még nincs itthon a gróf ur ?" kérdé. — Nincs. — „Igaz, — az imént elfelejtém kérdezni — hová is ment?

1' „Nem tudom mélt. grótné, —• de János — „Jó, tehát kérdezze meg Jánost. Ha tudja, menjen le a faluba, s kérdezősködjék ufána a korcsmában. Már négy óra van. Még ma szeretnék kikocsizni. Itt van, e pénzdarabot adja oda Jánosnak. (Folyt, köv.)