Békésmegyei közlöny, 1880 (7. évfolyam) július-december • 125-250. szám

1880-11-07 / 214. szám

B.-Csaba. 1880. VII. évfolyam, 219. szám. Vasárnap, november 14-én. Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Megjelenik hetenként ötször: vasárnap, kedd, szerda, csütörtök és szombaton. Előfizetési di j : helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve: egy évre 8 frt; félévre 4 frt; évnegyedre 2 frt. Kéziratok nem adatnak vissza. Szerkesztőség: Apponyi-utcza 891. számú ház. Kiadóhivatal: Takács Árpád nyomdája. Egyes szám ára 4 kr A szerdai és szombati szám ára 3 kr. Kapható Griinfeld I. könyvkereskedő urnái. Hirdetések jutányos áron vétetnek lel. „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helyben a szerkesztőségben, a kiadóhivatalban Takács Árpád ur nyomdájában, vidéken a postahivataloknál 5 kros postautalványnyal. A Csabán felállítandó háziipar tanműhelyről. ii. Nem találjuk feleslegesnek néhány szóval jellemezni a háziipar történeti fejlődését hazánkban, igen érdekes képet nyújthatván ez által azon fejlett érzékről, melylyel népünk — nemzetiségekre való tekintet nélkül — ezen fontos iparág iránt bir. Már a görög Priscus, midőn leirja követségi útját 446-ban Attilához a következőket mondja: „A földéé gyapjuszőnyegek bo riták. Több szolganő állt körüle, mások a földön ülve tarka szállakat varrtak finom vászonba, melylyel a bárbárok ruháikat disziteni szokták." stb. Ez is bizonyítja azon ismert igazságot, hogy a magyaroknál mindenha a nők főerényét a munkásság képezte, mely a közép és felsőbb osztályoknál a háziipar mivelésében nyilvánult. Mindazon gyönyörű himezési minták, melyeket a muzeumban ma is bámulva szemlélünk, csak arról tesznek tanúságot, hogy a magyar nőknek e téren mily ritka művészi érzésük volt. Fischbach Frigyes „Magyarország háziiparának diszitményei"-ről czimü czikkében igen szakmányosan tárgyalja e dolgot, sőt az ujabb e téreni mozgalomról szólva határozottan odanyilatkozik: „minél inkább felhasználják az anyagot, mely eddig a muzeumokban felhalmozva volt, Magyarország háziiparának hímzései, melyek a mozgalom voltaképeni megindítói s kiapadhatlan segélyforrásai, annál inkább előtérbe lépnek." íme e néhány sor is tanúskodik arról, hogy mögöttünk a háziipar terén fényes múlt áll, mely a traditio erejével serkent arra, hogy azt hova-tovább mi véljük. Ez áz öntudat látszott a mult vasárnapi értekezlet vezetőit is befolyásolni és ennek köszönhető ama lelkesedés, melylyel ! ez ügyet felkarolni Ígérték. E lelkesedés egyszersmind garanczia is a háziipar tanműhely felállításának és megszilárdulásának. Ez az iparág az, melynek áldásos hatásait kiszámítani alig lehet, és a mely a legközvetlenebb alakban értékesiti a fáradalmat. Ehez nem szükséges nemzetgazdászat és statisztika. Teljesen feleslegesnek találtuk tehát azon gondot, melylyel a mult vasárnapi értekezleten annak ki puhatolásán íáradoztak, hogy mely társadalmi osztály volna az,mély leginkább istápoltatnék a háziipar tanműhely feláliitása által. Nálunk — hála az égnek — a közvetlen nyomor csak nagyon szórványosan fordul elő, és ennek enyhítésére nem ez az intézet van hivatva. Igyekezünk világosabbak lenni. A mi alsóbb — úgynevezett parasztosztályunk átlag — s különösen hazánk egyéb vidékeihez hasonlítva — meglehetős jólétnek örvend. Ezek közt hire sincs a proletarizmusnak. A szegény köztük az, kinek földje nincsen, és napszámmal kénytelen kenyerét keresni. Ez pedig mindkét nemre nézve áll. A csabai parasztleány, még szolgálónak is csak ritkán megy, és megyeszerte ismeretes dolog, hogy mi ebbéli szükségletünket Békésről, Gyuláról és Dobozról fedezzük. Nekünk tehát, midőn ez intézet felállítását czélozzuk, nem szabad csak a jelen társadalmi viszonyok korlátolt körét tekintenünk. Számba kell vennünk első sorban azt, hogy Csaba gigási léptekkel halad, s hogy szerencsés geográfiái fekvése s egyéb előnyei azt a nagy városok niveaujára fogja emelni. A haladással pedig karöltve jár a A „BÉKÉSMEGYEI KÖZLÖNY" TÁRCZÁJA. Csaba vasárnap éjfélkor. Ne méltóztassanak a czimtől megijedve idegerősitő szerekről gondoskodni Teljesen felesleges volna. Nem vezetjük önöket a bűnök bűzhödt levegőjű barlangjaiba, és pedig azon egyszerű oknál fogva nem, mert olyanok Csabán nem léteznek; s bár éjfélről, a kisértetek rémes órájáról szólottuuk, teljes biztonsággal követhetnek bennünket kedves olvasóink, egyetlen fenforogható veszély az lévén, hogy tyúkszemükre lépnek. Akárhány tekintélyes fővárosi egyénnek rendszeres — bár kissé bizarr — sportját képezi a „bumszti kellerek"-et meglátogatni, sőt szívesen koczkáztat 1—2 zápfogat és 3—4 frtot, hogy a természet faragatlanabb fiainak duhajkodását szemlélhesse. Nem látom át, hogy a magamfajta parlagi gavallérnak mért ne lehetnének ilyeu extravagans pasziói. Elvégre is ez csak annyit tesz, mint az élet mozgalmait tanulmányozni. Ilyen eszmékkel kapaczitált egy telivér kedvű barátom arra nézve, hogy tegyek vele egy sétát a ma éjszaka tartandó — úgynevezett „Sári" bálokba. Dicséretemre legyen mondva, én az előítélet nélküli ember készségével engedtem e felhívásnak s ugy 11 óra tájon touristai non clialance szal nyakunkba vevők a várost az „Uj világ" czimü korcsma felé irányozva lépteinket. Itt már javában folyt a mulatság A kis tánczterem. (vulgo kamara) melynek homályát egy gyarló állapotban sinlő petróleum lámpa igyekezett — de hasztalanul — eloszlatni, zsúfolásig tömve volt vendégekkel. A mint a 2 piczula belépti dij lefizetésével beléptem, először is azt kellett sajnosan tapasztalnom, hogy a modern ventillaczio mily lassan hódit tért, mert ennek levegője oly gőztelt vala, hogy belelehetett kapaszkodni. Egy barna, kaczkiás kinézésű Hébécske azonnal elébünk rohant s illő emberségtudással azt tudakolá: „hogy mit parancsolnak, az úrfiak?" — „Két fekete kávét, havan," — mondá kísérőm. — „Ach kérem ne tessen azt hinni, hogy hozzánk nem jönnek nobel gavallérok," viszonzá ajkbigyesztve, mialatt lábacskáit a vett parancs teljesítése serény mozgásba hozá. Szemeim lassanként hozzászokván a gőzboritotta félhomályhoz végig tekiuték a tánczolók diszes seregén. A hallérzék azonban — tudvalevőleg — erősebb lévén a látérzéknél, a három szál czigány által kinkeservezett lassú csárdás melódiája ostromlá előbb egyébként nem igen érzékeny füldombjaimat. „Jaj de mi hangok ezek?" Mondja ezt el helyettem a „A helység kalapácsának" koszorús lantosa: „Ezeknek hallata visszaidézi Tüodérhatalommal Emlékezetembe Éltem legszebb idejét, A gyermek-időt. Lá

fom, mint játsztam öcsémmel S kis házi kutyánkkal, Aztán a kutyát elvette öcsém, Én meg nem akartam od'adui, S igy hajba kapánk. Mi jött ki belőle? Az jött ki belőle, Hogy a zajra apánk kirohan, Nálunk terem és mindkettőnket Jól megnadrágol; Azalatt a kutyát mi elejtők, S ráhágtunk a farka hegyére; Mikor e perczben mindhárman Összevisitánk : Ez összevisitás Alig lehetett szebb Mint Peti és két társa zenéje." Node az itt jelenvolt ifjúság — nagyrószben hetyke kocsis legények és deli termetű hetesek — tánczkedvét az ilyen apróságok nem zavarák, mert oly lelkesedve forgaták az edéuysurolás érdemes hölgyeit, hogy a pallás is rengett belé. Oh vásott, blazírt lelkű ifjúság! — gondolám —• miért nem zarándokolsz e helyre bámulandó és példát merítendő az őslelkedés e dicső képviselőitől! És oh! a kurjantásokban mennyi szilaj erő rejlett I Az ember majd megsiketült tőlük. a mi azonban leginkább lekötötte a figyelmemet, az a tánczszünetek közt folytatott párbeszéd volt. Istenem! mennyi termé^Zites báj vonult azokon végig. Ezt hiába keresnétek az Anstand-Brevierekben. Nem mulasztottam el néhányat feljegyezni belőlük. Belép egy bornyuszáj ingű, pedrett bajszú gavallér ós monokli nélkül büszkén, mintegy velenczei nobili, végig tekint abölgykoszorúnak szemenszedett virágain. Éleslátó szeme a'.onnal észreveszi, bogy ezeknek talpa viszket a táncznak vágya miatt. A kötelességérzet tehát gyors tettre s irkalja.