Békésmegyei közlöny, 1879 (6. évfolyam) július-december • 64-142. szám

1879-09-14 / 96. szám

VL évfolyam. 1879. 96. szám. B.-Csaba, szeptember 14-én. BÉKÉSHEGYEI KÖZLÖNY Politikai, társadalmi, közgazdászati és vegyes tartalmú lap. Megjelenik hetenként háromszor : vasárnap, kedd (féliven) és csütörtökön. Előfizetési dij: helyben házhoz hordva vagy postán bérmentve küldve: egy évre 6 frt; félévre 3 frt; évnegyedre 1 frt 50 kr. Kéziratok nem adatnak vissza. Vám, védvám. A vámok nem egyebek, mint a szállítás tényleges tárgyaira vetett adók. A forgalom gyorsítását pedig éppen az ellenkezők, a könynyü s akadálytalan szállítás mozdítják elő. Mint a sebesen futók előtt a gátak, épen oly akadályok a vámok a forgalomban. Ha a vámok hátrányát itt fejtegetni akarnók, akkor nem kéne tenni egyebet, mint az akadálytalan forgalom előnyeit vázolui. A forgalom hivatását teljesen csak akkor fogja betölteni, ha ez apró, de mégis érzékeny akadályaitól megszabadul. Valamint a vallásszabadságnak köszönhetjük a hitet, a tanitás szabadságának az ismereteket, ugy az akadálytalan foigalomnak az áruk gyakorlati értékarányának leleplezését. A vámokat az államok különböző okok s szükségletek fedezése czéljából állították tel, s csak ott szüntethetők meg, hol az állam rendezett, s pénzügye a szükségletek kielégítését bőven eszközölheti. A vámok nem az uj kor szüleményei, meg voltak azok már a görögöknél, kik egyes államból a másikba átvitt élelmi ezikkekre fogyasztási adót vetettek ; a rómaiaknál, csak hogy már ők

1 kikötő s utvámokat is használtak, melyek később a germánok, a római; intézmények e hű utánzói is átvettek. E vámok a korunkban fennállóktól abban különböztek, hogy a nemzetgazdasági érdekeket még nem ismerték. Voltak nemzetek, kik szerencsés égalji s társadalmi viszonyok között fejlődve, a közgázSzerkesztőség és kiadó-hivatal: Főtér, Schwarcz-féle ház, a postával szemben. daság terén nagy előhaladást tettek, s munkásságuk által annyi javat voltak képesek a földből előteremteni, hogy a felesleg tuladása végett a szomszéd államokkal csereviszonyt űztek, melynek hatása a nemzeti vagyonosodásban mutatkozott. A kisebb menynyiségben termelő államok gondolkozóinak figyelmét nem kerülte ki ezen szembetűnő előny, s azon meggyőződés vert gyökeret leikökben, hogyha a szomszéd államok áruinak beözöníését meg nem akadályozzák, saját nagyobb költséggel termelő iparosaik el fognak nyomatni, s a nemzeti ipar ki nem fejlődhetik. Ekkor oly rendszabályokkal s vámokkal sánczolták magokat körül, melyek az áruk behozatalát vagy végkép vagy csak részben megakadályozzák, igy állott elő a tilalmi rendszer. Monarchiánk 1852-ig e rendszerrel birt s mintegy 70 áruczikknek behozatala és 10 czikknek kivitele egyenesen meg volt tiltva, s a többinek behozatala pedig az értékhez képest tulmagas vámok által felette meg volt nehezítve. A tilalmi rendszernek szelídebb alakja a védvám, de ez is tarthatatlanná kezd válni. Védvámok által az iparos államok a nemzeti ipart akarták megvédeni, megerősiteni, s ezek védszárnya alatt fejlesztők a termelést és segiték azok elszállítását az egyre javuló közlekedési eszközök felállításával. De a lassanként növekedő vagyonosságra e megszorítások később nyomasztókká váltak. A nemzetek nagy rázkódtatások után, rendesen védvámokhoz nyúlnak, hogy helyreüssék az elveszitetteket. De a nagy izgalmak lecsillaEgyes szám ára 10 kr. A keddi szám ára : 5 kr. kapható Biener B. és Grünfeld J. kereskedő uraknál, B.-Csabán. Hirdetések jutányos áron vétetnek fel. „Nyilttér"-ben egy sor közlési dija 25 kr. Előfizethetni helyben a kiadó-hivatalban, Biener B. urnái és a nyomdában, vidéken minden postahivatalnál 6 kros postautalványnyal. pulta után, a rendes viszonyok beálltával beáll újólag a természetszerű szabadabb fejlődés. Erélyesebb államok lassan-lassan mindinkább tágítanak a szigorú védvám határain s népüket a rázuditott verseny által ösztönzik: a dologra, s nem kormányi intézkedések, hanem a munka erejével ösztönöznek üdvös hatást. Svájczot a szabad kereskedelem tevé gazdaggá. A védvám annyiban téve zté el hatását az osztrák s némi visszahatással a magyar iparra, hogy kelletinél tovább alkalmazva, elpuhitá az iparosokat. Hány iparágon tapasztalható, hogy olcsó termelésre csak akkor buzdul, midőn a külföldi verseny megkezdődött. S ha a tévesztett üzlet belefúl is, az megtörténik ily nagy változáskor, de ezen pillanatnyi veszteséget a társadalom nem érzi meg. Az államnak nem az a kötelessége, hogy egy kiváltságosnak, az iparosoknak kedvezzen, hanem a fogyasztóknak is. Midőn a szabad verseny rázudult a czéh patriarchalis nyűgéből még fölsem szabadult iparosokra, semmi sem történt, mi versenyképességűket szilárdította volna. A nagy közönségre jó volt, mert olcsóbban élvezte a portékát, ellenben az iparosok sem kedvellették. Számtalanokat sújtott, de az országot előbbre vitte. Ilyenkor aztán az iparos a közönséget kárhoztatta, hogy külföldi portékák után kapkod, a kormányt, hogy nem védi őt a külföldi gyárosoktól, mig a közönség az iparosokat kárhoztatá. A szer, mely e harmóniát helyreállítaná, nem találtatott. E szert remélték meglelhetni az országos iparegyesület Erre aztán elhallgatott. Kezeibe sülyeszté arczát. De nem sirt. Talán már nem is tud sirni?! E közben a vihar egész erővel tört ki. A szél recsegtette a rozzant vitorlákat, hogy a molnárnak meg kellett állítania. Az éles villátnfény beragyogta a malom tágas belsejét. S a halottak oly mély benyomást tettek képzeletemre, hogy a kerek malom belseje a mécs gyenge pislogásában ugy tünt fel, mint egy szinterem. Szellem se hiányzott. A villám vakitó, fehéres fényében csakugyan ugy tetszett e nyomorult alak, mint egy sötét mult kisértő árnya. Most haraugok zúgását csapta hozzánk a szél. — Tisztán hallottuk a mély, zugó hangokat. „Ez az idő való nekem" hallottam még ajkairól ellebbeni. De azt véltem, hogy lelkéhez hasonlítja csak az időt. Felmentem a garathoz, hol a molnárnak még teendője volt, hogy jobb ágyat készíttessek vele a boldogtalannak. De mire lejöttünk, sehol se láttuk. — Azalatt eltávozott. Kiáltozám utána. Hasztalan. Már messze haladhat. Aztán ki tudja, mely táj felé ment. Az elzüllött élet szülőföldén akarja levetni nyomasztó terhét. A tépett sziv a honi hantokon kilehelni vógsóhaját. Ez története a bujdosónak, asszonyom. S mire ön végére ér asszonyom, ő is befejezte talán. Hajtsa össze a lapokat. De mielőtt félrevetné, emlékezzék rá, hiszen ö is látta Árkádiát. A JÉnugyn Kízlínf tárcsája. Egy elzüllött élet. (Rajz.) Irta: Mészáros István. (Vége.) Azt nem fogom ehinni. Ti*ztességesen akarok az egyszerű koporsóban nyugodni. Majd csak akad egy kis hely a temetőben. Ott a sürü cseriák szegélyén ! Sziklák mellett aludni. Álmodni. Olyan kemény, olyan értóketlen volt irántam a sors is. Jó példázója lesz majd életemnek a durva sziklapárna. De csaK lenne! Mert ki keresné fel ilyen elzüllött színész sírját ? De ni! nagyon elérzékenyültem." Nem csoda, hogy igy megeredt a szó belőlem. — Evek és évek óta elszoktam a barátságos arczoktól. Es tekintetes ur oly szívesen hallgat. Bevégezem. Ha német volnék „Pechvogelnek"' hívnának. Igy csak bűnbak vagyok. Bnuat, boszuaág vesz rajtam erőt, ha elgondolom, mennyit szenvedtem. Hogy mily gyáva voltam. No semmi. Majd erős leszek a halálban. Nem az én hibám volt. hogy a balvégzet mindig sarkamban volt. S a jó szerencsét nem ragadtam üstökön. Ej, még mindig nem készülök el e rougyokkal. Se baj 1 Hadd maradjon holnapra. Kérdezte tekintetes ur, hogy mikor indulok? — Az éjjel. Nappal nem szeretek. Kerülöm az embereket. Gyűlölöm. Ezelőtt harmincz évvel is bujdostam. De akkor jó, becsületes, híres emberek is bujdostak. Mert kelletett. Most I Most is kell. De lelkem nyugtalansága üz, hajt. Es most más czél vezet. A vógczél. Oh ! rideg éjeken hangtalan pusztákon oly jól esik a vándorlás ! A görcsös vándorbot nagyon koppan a rögös ugaron. Aztán csendes lesz minden. A pásztortüzek messze csillámlanak. De a merre én járok, oda a furulyaszó is halni megyen. Legkedvesebb zeném az esti harangszó. Rendesen akkor kezdem meg vándorutamat hazafelé, midőn a falvakban kilenczet üt az óra. S a harang mélán, busán megkondul: — akkor megállok. Visszatekintek. Nemcsak az elhagyott helységekre, hanem a rnullra is. Hallgatom lehajtott tővel. Mintha beszélne az az éreznyelv. Igen, beszél. Beszél egy elpazarolt, elzüllött életről, mostoha szivekről. Beszél egy dicső háború végzetes, szomoiu lefolytáról, egy rab bilincseiről, egy ballépés átkairól, hazátlan bolyongó szenvedéseiről, halottak meg nem szünö kísértéseiről — ós végre egy fényes, czifra nyomot uságról. Mind . . . mind hallom a méla kondulásban. S ha elzúgott utolsó hangja is, lelkemben e szólamok örökre hangzanak. És mikor a lélekváltó éles csendüiése kísér, azt hiszem, hogy az ón lelkemért száll átható hangja a légbe. Ki tudja fog-e akkor szólni ? Ha engem tesznek a tőidbe. Pihenni. A vég ... A vég!