Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 4. szám - SZEMLE

A kötet anyaga nem teljes, mint azt a szerkesztők is aláhúzzák, a könyvben elsősorban az 1918-1919. évi forradalmaktól napjainkig terjedő hat évtized kiemelkedő munkásmozgalmi harcosai szerepelnek, illetve azok, akiknek életútját az eddigi kutatások alapján megbízhatóan meg lehetett írni. A többiek életrajzát - további kutatások után később adják közre. Külön kell szólnunk a kötet képanyagáról, amely szintén jelentős gyűjtőmunka eredménye és igen értékes forrás. A gyűjtők munkáját dicséri, hogy az életrajzoknak csak töredék részéhez nem sikerült felkutatniuk arcképet. Talán sietség az oka, hogy egy-egy bosszantó hiba maradt a kötetben (Dávid Liborius, Kocsis János életrajza) és egy-egy adat felkutatására nem került sor (Bányász József, özv. Kovács Istvánné életrajza). Hasonló okra vezethető vissza, hogy néhány életrajz nem teljes vagy túl rövidre sikerült. Segíti a kötet használatát, az összefüggések felismerését a jól szerkesztett személynévmutató és helynévmutató. Új és hasznos kezdeményezés, hogy mutatót (és rövid magyarázatot) készítettek a kötetben előforduló pártokról, szervezetekről és a nem közismert fogalmakról. Szintén az olvasó tájékozódását könynyíti az életrajzok után közölt forrás és irodalomjegyzék. Az életrajzgyűjtemény tartalmi és formai szempontból is elérte célját, méltó emléket állít a forradalmi munkásmozgalom Békés megyei harcosainak és fontos darabját képezi a megyei életrajzkötetek sorozatának. Tanulmánykötet Szeghalomról (Miklya Jenő-Szabó Ferenc szerk. Szeghalom, 197g. 679 I.) RÁCZ ISTVÁN A szisztematikus helytörténetírás útja rendszerint egy vagy több lépcsőfokon keresztül vezet el a monográfiáig. A múlt század végétől önállósodott magyar helytörténetírás többnyire azt a gyakorlatot követte, hogy a nagy kontúrok megrajzolását helyezte előtérbe, későbbre hagyva a részletek kidolgozását. Szemben állott ez a törekvés azzal a felfogással, amely csak megfelelő előtanulmányok megírása után vállalkozott a szintetizálásra. Az ilyen jellegű szemléleti-módszerbeli ütközést a helytörténetírás már örökölte a hazai és a külföldi nemzeti történeti szakirodalomtól. Ez természetes is, hiszen a helytörténet a nemzeti történelem szerves része s így a kutatási metodikája is alapvetően abból táplálkozik. A történetírói polémiát végül is - ha nem is véglegcsen és egyértelműen - az döntötte el, hogy maradandóbb érvényű törvényszerűségek levonására a részadatokból kiinduló kutatás lett képes. Ennek pedig legtermészetesebb útja az volt, ha a helytörténeti összegezéseket megelőzték a részletkutatások. Jóllehet a magyar helytörténetírás az elmúlt évszázad során forrás, módszer és szemlélet vonatkozásában egyaránt igen komoly mennyiségi és minőségi többlettel gazdagodott, a rész és az egész viszonyának a helytörténctírásra vonatkoztatható tanulsága azonban ma is érvényes: a monografikus feldolgozásokat biztos alapokra csak jó előtanulmányok segítségével állíthatjuk. Annak a lehetősége sincs persze kizárva - erre is vannak példáink -, hogy a helytörténeti monográfiáknál a részletfeltárás és a szintetizálás munkáját egyszerre végezzük el. Csakhogy ez az eljárás a forrásszelektálás veszélyét eleve magában hordozza, ami már önmagában véve is értékcsökkenéshez vezethet. Amellett kevesebb tanulságot nyújt a társtudományok - néprajz, nyelvészet, földrajz - számára is. Nem is szólva arról, hogy a szerzőtől erőtöbbletet igényel, mert az összegyűjtött anyagának egy jelentős részét, fegyelmezett lemondással, ki kell rostálnia. A Békés megyei helytörténetírás, amelyet ma már túlzás nélkül műhelynek is nevezhetünk Vésztő, Mezőberény monográfiája és egyéb rangos kiadványok mellett, most Szeghalomról publikált egy újabb tanulmánykötetet. A szerkesztők a kötetet a később megírandó községmonográfia alapvetésének szánták. Helyesen ismerték fel, hogy az 497