Békési Élet, 1980 (15. évfolyam)

1980 / 4. szám - TELEPÜLÉSSZERKEZET-VÁROSFEJLESZTÉS - Árpási Zoltán: Szubjektív gondolatok Gyula idegenforgalmáról és annak fejlesztési lehetőségeiről

séért. Jóllehet, megítélése vegyes. Az idegenek kedvelik, a gyulaiak általában nem szeretik. Tegyük hozzá, joggal. Mert az egész cukrászdából jószerével csupán a pult egy része, a szekrénysor és a falfestés mondható eredetinek. Mindehhez nagyfokú stíluskeveredés, és avíttság járul. Alig találni két egyforma kávéscsészét, az üzlet korához illőt meg végképp nem. A Százévest régről ismerőnek az a benyomása - le merem írni hogy már a vendégfogadás sem a régi. A házigazda minden igyekezete ellenére sem. Kilépve a cukrászda ajtaján egy jellegtelen, inkább mai, mint évszázados múltat idéző felirat búcsúztatja a vendégeket. A Százéves cukrászda maradjon az, ami! „Százéves!" De korhűen „százéves", a legutolsó csészéig! Különben hamissá válik, és abban a mivoltában rosszabb mint egy ma tervezett és épített cukrászda. Vallom, hogy egy városnak egy ilyen felfogást tükröző - különben nagy értékű ódon cukrászdát, mégha oly csekély is a forgalma, el kell bírnia. Helyzeténél, hatalmas útjánál fogva arra is érdemessé vált, hogy szellemi találkozóhely legyen. Mint ahogy valamikor az is volt! Egyszer majd talán asztalt ad a Gyulán élő Gyulaiak Baráti Körének, vagy világosabban fogalmazva, a város fejlesztését időről időre megvitató, arculatát befolyásoló szellemi közösségnek is. Egyetértve Bereczky Sándor felvetésével, fontos feladatnak tartom a kastély idegenforgalmi hasznosítását. Hozzáteszem: itt csak olyan megoldást tartok perspektivikusnak, amely nem jár az egyszer rendbehozott épület „leélésével", amely a széles tömegek előtt kastély-kaput nyit, amely önmagában is fontos idegenforgalmi vonzerőt jelent, amely maradandóságot, értékállóságot biztosít. Ami ebbe a követelménysorba belefér az megítélésem szerint egy páratlan témájú, és gazdagságú, országosan is rangos múzeumi együttes lehet. Itt egyaránt elképzelhető lenne, a Tiszántúl erdő-, víz-és vadgazdálkodását, mezőgazdaságát bemutató kiállítás, szoborportré-múzeum, az alföldi képzőművészet értékeit őrző galéria, vagy egy zenetörténeti múzeum koncertteremmel. A kastélynak ebben a felfogásban - idegenforgalmi jelentősége mellett - nagy szemlélet-formáló ereje lenne. Napjainkban divattá vált a nosztalgia. Van ennek egy egészséges hulláma, és létezik egy, csak a külsőségek után szaladó, abban gondolkodó vonala. Végül is, majd minden múltba tekintés nosztalgiát szül. Ám ha ez a múltidézés, és „múltteremtés" külsőségeiben egyszerű, szándékaiban őszinte és tartalmában mélyen igaz, akkor ez soha nem válik hamissá, és egyben idővel gipsznélkülivé. Ilyen küldetéssel tartanám indokoltnak a városban valaha ismert mesterségek megőrzését, sajátos atmoszférát teremtő utcasorba gyűjtését. Rajtuk, és városszerte céhtáblák, modern, művészi igénnyel megformált céhtáblák elhelyezését. Célszerű lenne feltámasztani a városban egykor honos, de mára csak egyetlen kocsira sorvadt konflisutazást. Érdemes lenne továbbá megvizsgálni, miként lehetne rekonstruálni az országban páratlan gyulai „koporsós" fürdőt, megteremtve esetleg ezzel egy fürdőtörténeti múzeum alapjait. Szűkebb értelemben nem ide tartozik, mégis itt kell szóvátenni azt a zűrzavart és giccsáradatot, ami emléktárgyainkat jellemzi. Jóllehet országos probléma ez, mégsem lehet mentség arra, hogy a város egyik-másik főútvonalát ilyen emléktárgyakkal (?) telezsúfolt üzlet csúfítsa cl. Tartalmában ízléstelen, megformálásában művészietlen, anyagiságában idegen, összességében a város szellemi örökségével ellentétben álló tárgyakról van szó. Ki kellene szorítanunk ezeket a városképből, és ha úgy tetszik, az országban elsőként pótolnunk igényes munkákkal. Alkotó történelmi atmoszféra nincs a benne élők tudatos nevelése és felkészítése nélkül. Különösen érvényes ez a felnövekvő nemzedékre. Hiszen itt kezdenek eszmélni, történelmet megismerni, és hazát szeretni. Fontos dolog ezért az iskolákban a város megismerésére és szeretetére tanítás. Mindenekelőtt nem lexikális ismeretek elsajátítását, hanem olyan komplex érzelmi ismereti nevelést tartok szükségesnek, amely egyben aktív közösségi cselekvésre mozgósít. Elképzelhetőnek tartom például az ifjúság sajátos „Radar" mozgalma keretében a város értékeinek óvását. Megoldhatónak és elvárhatónak vélem - nyári szünidőben, társadalmi munkaként, KISZ-vállalás formájában - részvételüket az idegenvezetésben és a múzeumi munkában. Az ifjúság tehát nagy szellemi és munkaerőtartalékot képez az idegenforgalom számára. Ennek a kapcsolatnak, visszafelé is kell érvényesülnie. Nem csupán a diáktól a városig, hanem a várostól a diákig húzódó folyamatban is. Itt a várost, mint haladó történelmi, művészeti hagyományokkal rendelkező, aktív közösséget kell felfogni. A felnevelő és elbocsátó közösséget. Az a jó, ha az ifjúság ezt a törődést, ezt a gondoskodást érzi. Napjainkban ez már bizonyára így van. De gyanítom, hogy ezen a téren is vannak lehetőségeink. 481